Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-25 / 348. szám
1923 december 25. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 19. oldal A jugoszláviai magyarsághoz írta: ár. Sáutiia György az orsz. Magyar Párt elnöke Midőn becses lapjuk igen t. szerkesztősége azon reám nézve megtisztelő óhajjal fordult hozzám, hogy karácsonyi számukban én is, mint a Magyar Párt elnöke, az uj hazánkban élő magyarság teendőiről nyilatkozzam, őszintén megvallva, dilemma elé állítottak, mert mig egyrészt nem akartam kitérni e kívánságuk elöl, másrészt, mint múltam igazolja, álló életemben csaknem kizárólag szeretett hivatásomnak éltem s a politikát, mellyel a múltban sem nagyon szimpatizáltam, lehetőleg kerültem, a szereplési és feltűnési vágy sohsem bántottak s nem volt kedvem politikai lapokban szerepelni. Rajongásig szeretem fajomat s úgy a múltban, mint uj hazámban is, büszke vagyok magyar nemzetiségemre, mely magasztos érzést azonban époly tiszteletre méltó és természetesnek tartom minden más nemzetiségnél, mint saját fajomnál, és sohsem fogom tudni megérteni, talán mert humánus pályán működöm—, hogy ember embertársát csak azért gyűlölje, mert az más nemzetiségű, hiszen »homines summus«, valamennyien mindenek felett. Be kell azonban vallanom, ezzel tartozom most már e szerény sorok t. olvasóinak, hogy mégis valószinüieg igen sok nálamnál hivatottabbak vonakodása folytán, mivel magyar szivem s lelkem egész lelkesedésével éreztem, hogy ezen mostoha helyzetben levő magyar nemzeti kisebbség érdekében megmozdulnunk kell, akarva nem akarva a megtisztelő bizalom elől ki nem térhettem és teljesen átérezve végtelenül felelősségteljes kötelességemet, lelkés baj társaim segédkezésére támaszkodva, lettem a Magyar Párt elnöke. Az elmondottak után nem adhattam sok sikert igéiö sablo nos prograrnmot, de uj hazánk magyarsága szent ügyének ren delkezésére bocsájtottam igaz és őszinte lelkesedésemet, ko moly, kitartó munkaszeretetem, kötelességérzetem, egész magyar szivem s lelkemeí, kifejezést adva azon kívánságomnak, amit ez alkalommal is készséggel hangsúlyozok, hogy a magyarság, ha ezen uj hazájában boldogulni és mint nemzeti kisebbség, a törvé nyele, alkotmány és békeszerző désekben biztosított jogait el akarja érni, elsősorban és mindenekíelett egy leckét kell jól megtanulnia, hogy az anyatesttől elszakadva, mint volt államalkotó elem, egy eddig előtte teljesen ismeretlen uj helyzetbe került, nemzeti kisebbség lett, tehát tanuljon a múlt példáiból az akkori nemzeti kisebbségektől, kövesse főleg a szervezkedés terén a jelenben az itteni német testvéreket, legyen már tradícióinál fogva is ezen uj hazának javára, dolgozni akaró, lojális, hü, térvényt és alkotmányt tisztelő polgára és iparkodjék úgy politikai, közgazdasági, de főleg kulturális téren polgárjogai fentartása mellett a megértés és békés együttműködés útjára lépni az államalkotó s velünk teljesen egyenjogú polgártársainkkal az együttműködés módjait keresni s azt ápolni. Ezen célja elérése érdekében azonban tanulja meg és lelkében meggyőződve lássa be minden az itteni magyarság szent ügyét szivén viselő igaz magyar, hogy a múlt politikai életünk évszázados fwfcaiwa-.» uwMMAt<cnr«}íVMNMUaMM<««a ji Kellemes hangon kérdezte: — Nem emlékszik reám? Nem, mindjárt feleltem, mert leltemmel már messze jártam s szórakozottan néztem az asszonyt, ki előttem állt. ö is úgy nézhetett engem, ’összenézte azt, ki előtte volt,' azzal, /ki már nincs előtte s eltűnt, sok min;dennel együtt, ami hajdan itt mozgott és most érthetetlen, megfoghatatlan. Úgy látszott, kicsit csodálkozott. És még mindig mosolygott, kedvesen, szomorúan. Nyilván az /összehasonlítás hatása alatt. Csöndesen mondta: — Akkor is ide tetszett járni. — Igen, akkor is ide jártam, bódultán attól, amit magamban hordoztam, mindig sietve és mindig figyelmetlenül. Mindaketten tűnődtünk. Csönd volt. Kalapokkal motozott a iruhatárosné, a kabátokra felgombostüzte a kék papixszeíetkéket. Egyszerre élesen csöngettek, a harmadikat. Becsukták az ajtókat, megkezdődött az előadás. 1 így szólt: — Jaj, elkésett. Csakugyan, már nem lehetett beinenni. Künn rekedtem. Leültem a hadra. A ruhatárosnék az álom és hazugság házának előcsarnokában a játék iránti ősi tiszteletből még halkabban beszéltek, lábujjhegyen jártak, öreg dadák módiára, anyás mozdulattal ölelték magukhoz az idegen ruhákat. Mindegyikben volt valami Szigorú, tiszta. Fönn a falfülkében költők szobrai őrködtek, ök azonjjban ebben a látszat-házban az élet félévén szobrai. Az enyém folytatta: I összes nyavalyáit: széthúzás, pártoskodás, osztáíygyülölet, szereplési, feltűnési viszketegség, hiúság, egyéni kultusz, az ügyért való igazi lelkesedés és céítuda tos, komoly munka, áldozatkész ség hiánya stb., melyek a múltban is csaknem arra voltak alkalmasak, hogy azokból volt politikai ellenfeleink tüzet kovácsolva, azzal széttagoltságunk, gyengeségünk, politikai éretlenségünk és a magyarság igaz ügye iránti köteiességérzetünk s komoly munkára való képtelenségünk vádjait szórva felénk, a világ előtt lekicsinyeljenek ! Jelen helyzetünkben, amit ma már, azt hiszem, a magyar nemzeti kisebbség minden egyes tagja beismer, egyedül és bizonyosan csak saját erőnkben, csak önmagunkban bízhatunk, hiszen akár a legmostoliább gyermek, teljesen magunkra hagyatva állunk, tehát, ha soha eddig, de most, az utolsó kunyhótól az első palotáig, minden itt élő és itt boldogulni akaró magyarnak, vallás, társadalmi állás, foglalkozáskülönbség nélkül, eddigi politikai állásfoglalása ideiglenes feláldozásával is, egyedül csak egy sziklaszilárd táborba kell sorakoznia, hol a magyarság szent ügye érdekében kifejtendő komoly munkában, vállvetve, a lateiner, birtokos, iparos es kereskedő, a mezőgazdasági és ipari munkás nemes versenyre kel, lelkesítve a fajszereíet magasztos érzésétől, mindaddig, mig mint ezen uj hazánknak királyához hü, alkotmányt és törvényttisztelő egyenjogú polgárai, szavazati joghoz és parlamenti képviselethez nem jutunk, hogy azután békés egyetértésben a többi politikai pártokkal egyetemben, mi is kivebessük részünket az államalkotó munkában. Azt hiszem, igen t. szerkesztő-Mariska (Szeszélyes rajz) Kedvetlenül mentem színházba. Néha megriadok attól, hogy csak ábrándok közt élek. Nálam otthon, akár az orvos várószobájában, a díványon és karosszékben egész nap beteg árnyak ülnek, kiket nekem kell (életre varázsolnom és sápadt szavuk várakoznak rám, a nyelv összes szavai, hogy, megtöltsem őket vérrel. Estefelé már öklödöm a tinta és papír szagától. Aztán mikor végre kijutok az uccára, színházba sietek, hol tinta és papír helyett, változatosságból, feslék és paróka fogad. Hűvös, fanyar november volt. Köd Szitáit az égből alig-íátható lucskot s bitre megérkeztem a színházba, gallérom prémje átnedvesedett. Álldogáltam a fehérreíestett. villannyal világított előcsarnok kellemes melegében, majld levetve télikabátom, gépieden átadtam az egyik pad előtt álló ruhatárosnénak. ki gépiesen elfogadta. Már a másodikat csöngettek. Vártam, mig a ruihatárosné átnyújtja a jegyet. De ő ezt mondta: — Nem kell jegy, kérem. Hiszen ismerem. Ránéztem. Ö mosolyogva tette hozzá: — Már húsz év óta. A bemutatóktól. Most figyeltem ffieg először az arcát, húsz év után. Halovány volt, szelid, jóindulatu. Homlokán vékony ráncok futottak. Haja, a halánték körül őszülő, de csak annyira, mintha berisporozták volna. Szürke szeriében fény, az egyszerűség glóriája. :■" >v■tnrttaunvf.fx.- •: c-.isK'c.vJ — Mariskára sem emlékszik? Mariskára sem emlékszem. Mariska, megtudtam tőle, már gyermekiány-korában itt dolgozott. Mariska aggadta a kabátokat, kalapokat, esernyőket, botokat. Mariska harminc éves lett, férjhez ment, kislánya is született, aranyos kisbaba, ki meghalt bélhurutban és ő is meghalt utána, szegény Mariska, spanyolban. En esténként sokáig beszélgettem vele. Kedveseket, furcsákat mondottam neki. Nagyon sokat kacagtunk, mindhárman. Mariska is, ö is, meg én is. Akkor mindnyájan fiatalok voltunk. Most fölnevetett: — Milyen furcsa, hogy nem emlékszik rá. Kacaja nem volt bántó. Ámulat, fájdalom csengett belőle. De én ösz'szerezzentem, gyorsan elbucsuzkodtam, az előcsarnok szögletébe menetem, a fűtőtest mellé, mert fáztam. Kitekintettem az izzadt ablakon, az uccára, hol gázlángok haldokoltak a ködben s a képet teinetőszerüvé tették. Gyötrődve, idegesen turkáltam emlékezetemben. Ki lehet az ä lány, ki kacagott és meghalt? Nem tudom. Ki vagyok én, ki kacagtam és mindent elfelejtettem? Nem tudom. Benn tapsoltak. A tetszés moraja a nézőtérről a szinpad felé hömpölygött, majd vissza áradt, többször egymásután, mint a tenger, mikor feldörög és fokonkint lassan csihedhek el habjai. Ott benn szintén az élet munkál. De az az élet, mely itt j. kivül van. más. Akkor is úgy hívtak f’engem, mint most s mégis mily csodálatos, hogy a kettő már alig egy ség, ha nem is talán egész helyes, hiszen itt igazán csak tisztán szerény egyéni meggyőződésem s véleményemet hangoztattam, de mégis kielégítő leletet adtam szeretet magyar bajtársaim jövő teendőiről, a hozzám intézett becses kérdésére. Többet nem is mondhatnék, de mint pártelnöknek nincs is felhatalmazásom, sőt talán ha volna* sem akarok, mert mig egy táborban nem leszünk, felesleges minden politikai disszertáció, célun-' kát egyesegyedül csak egyetértő, szilárd összetartás s az ügyért való komoly lelkesedéssel érhetjük el. Különben is az SHS állambeli Magyar Párt programmja, célja, törekvései az igazán megbecsülhetetlen s fáradtságot nem ismerő magyar sajtó lelkesítő és tettekre serkentő hasábjain többször megjelent, azt hiszem, azt ma már mindenki ismeri és a további szervezkedés dolga, hogy róla az egész itteni magyarság tudomást venni szíveskedjen. Midőn megragadom ez alkalmat, hogy uj hazánk összmagyarságának ez utón is boldog ünnepeket és újévet kívánjak, kérem az egész vojvodinai magyar sajtó igen t. és lelkes munkásait, vegyék további pártfogásukba és tegyék magukévá, mint eddig is, oiy kiapadhatían lelkesedéssel és buzgalommal, magyarságunk igaz ügyét és ha keli, ne csak a magyarság vezetőit sarkantyuzzák hasábjaikon, hanem lelkesítsék s világosítsák fel a magyar tömegeket helyzetük magára hagyatott volta és az összetartás égető szükségességéről. Fogadják szintén ez utón az egész Magyar Párt nevében tolmácsolt köszönetünk mellett üdv- és szerencsekivánatainkat karácsony és újév alkalmából. Ns én megijednék, ha az a másik, a ’tégi ott teremne a ruhatárnál és beszélne a másikkal, a régivel, Mariskával, Azt mondják, hogy hét év alatt testünk minden sejtje kicserélődik. Azóta háromszor hét év múlt el. Idegen lettem önmagámnak is. Ilyeneken gondolkoztam a fűtőtest mellett, mely a tárgyak rejtélyes életével pattogott, s észre sem vettem, hogy a nézőtérről már tódultak jaz emberek. Vége volt az első felvonásnak. Kezükben szinlapot, látcsövet szorongatva hevülten léptek ki, ‘mint akik valami jótékony, sziv-izgatő mérget élvezték. Arcuk piros volt. Az enyém sápadt. Hamarosan ellepték a cukrászdát. I Káprázva néztek maguk köré, mint r kik álomból ocsúdnak. A nők hajában fényes pászmák bujdostak, a férfiak szemében álmok visszfényei, j melyek a színpadról csillantak feléjük. Csak a ruhatárosnék figyeltek józanul, illedelmesen, parancsukra i Várva. Egy színházi pondró, ki minden (hagy eseménynél jelen van, a buzgó hgrifüles, a förtelmes pletykahordó, ki a pénztár esélyei szerint méri föl fés le a darabokat, nem tudva, hogy kizártak belém karolt, vallatott. — Mit szólsz hozzá? Érdekes Volt? — Érdekes. — A közepe felé talán kissé érzelgős. — Az. — De drámai és igaz. — Drámai — mondtam, fáradtan. I Föltétlenül drámai volt. És igaz.- Kosztolányi Dezső.
