Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-25 / 348. szám
2. olđel BACSMEGYEI NAPLÓ 1923 december 25, Másfélévi börtönre ítélték Bécsiben!' a suboücai isag-ytrafik tulajdonosát | Hamiskártyázással elköveíctt csalásiban mondták ki bűnösnek Nagy feltűnést keltett szeptemberben Szuboticán az a hir, hogy a bécsi rendőrség letartóztatta Todorovics Milivojt, e szuboticai nagytrafik tulajdonosát, akit azzal vádoltak, hogy Herzl Emil nevű barátjával Karlsbadban és Becsben kártyacsalásokat követtek el és több embert kifosztottak. Todorovics azóta vizsgalati fogságban volt és ügyét — mint Becsből jelentik — most tárgyalta a bécsi törvényszék, amely Todorovics Milivojt másfélévi börtönre Ítélte. A Szuboticán közismert Todorovics Miiivojról már itt is feltűnő' volt, hogy nagyszabású káftyacsatáiban állandóan nyert. Lassankint egész vagyont kitevő összegeket nyert össze. Szuboticán az utolsó időben már nem is mert senki leülni Todorovicscsal a kártyaasztalhoz és ezért inkább Todorovics pazarul berendezett Szegedi-uli villájában folyt néha egész éjszakákon át a játék, amelynek résztvevői inkább idegen emberekből kerültek ki. Todorovics a nyáron eltávozott Szuboticáról és úgy mint minden évben, az idén is világfürdőkbe utazott. Visszajövet Bécsbcn is töltött pár hetet, ahol a bécsi rendőrség június 2S-án anonim feljelentésből értesült arról, hogy egy Herzl Emil nevű hamiskártyás tartózkodik Bécsben, aki már a múlt élvben is mintegy négyszázmillió koronával károsította meg áldozatait. A rendőrség megálíapitotta, hogy Herzl Emil 39 éves zimonyi születésű ál! itólagos kereskedő csakugyan Bécsben tartózkodott, azonban időközben Todorovics Milivojjal, a szuboticai nagytrafik egyik társtulajdonosával együtt Karlsbadba utazott. Augusztus végeíelé azonban Herzl és Todorovics pokert és makaót játszottak és állandóan nyertek, még pedig .— a feljelentés szerint — a következő módon : Mindig csak az egyik játszott» a \ másik pihent. Játék közben azonban a pihenő mint-Döbling Ina: Juhász Gyű-a A magyar gróf kora' reggel óta rendületlenül sakkozott a bécsi diákkal. Egyik játszmát a másik után nyerte meg, viharos gyorsasággal, s szilaj lendülettel, azzal a makacs szivósággal, a meiy csak nagy mániákusok tulajdonsága. Ott ült öblös karosszékében, hatalmas homlokán a ráncok ideges táncot jártak, bozontos szemöldöke meg-megrándúlt, nagy, szürke szemei, mint hideg, éles török járták át a diákot, aki egyremásra adta föl állásait A gróf ősz szakálla ziláltad szürkült a sárga és fekete mezőny fölött, mint valami ólmos, téli felhő a harcmezé fölött. Napsütötte kezével lázasan tologatta a bábokat és finom ujjaival időnkint ott babrált az ébenfuvolán, amely az asztalkán mindig mellette feküdt. A játszma ismét a grófnak kedvezett, a diák bábui halomra hevertek szertcszéjjcl. — Ez a lipcsei csata — ismételte mámoros hangon a gróf, — igen, ez a lipcsei csata. Aki még tegnap a világ ura volt, az ma vert seregével fut. De azért több dolgok vannak földön és égen, kedves Metternich herceg, amiket a ti állambölcsességtek, álmodni se képes! A gróf ur megint győzött, — mon- ( dotta a diák és fáradtan söpörte össze a sárga figurákat. — Ellenkezőleg, én mindig csak vesztek, ha győzni látszom is. Au contraire, eres barátom! Nincs a teremtésben | vesztes, csak én! De játszunk tovább! | Még egy tét hátra van! A diák fölállította a bábokat és várta,® hogy a gróf induljon. De a gróf nein in-1 dúlt. Mcreveij nézett maga elé, üres, tő-1 rptt níjntsgi: a seiíWTíbá és“ egy szórakozottságból vagy idegességből felvette a másik kártyacsomót és megkeverte s a partié végeztével átadta a játékosoknak. Valójában azonban ennél a manipulációnál a kártyákat agy szortírozta, hogy mindig a társának kellett nyerni, A nagykereskedő ezen az estén hatmillió korona készpénzt vesztett és Todorovicsnak még egy ötmillióról szóló bont is adott. A bécsi gyáros pedig egy este hatvankét millió koronát vesztett. Szeptember elsején hasonló nyereséggel végződött Todorovicsék egy kártyacsatája egy másik bécsi nagykereskedő lakásán. A gyáros röviddel a nagy kártyaveszteség után öngyilkosságot kísérelt meg. A nagykereskedő pedig azt a kártyacsomagot, amellyel 7odorovicsék-kai játszottak, beszolgáltatta a rendőrségnek, ahol megállapították, hogy a kártyacsomagban majdnem valamennyi kilences kártya a sarkán kiirömvonássa! meg volt jelölve, a legtöbb „ász“ a sarok alig észrevehető begörbitésével volt megjelölve. A bécsi rendőrség a följelentések folytán Todorovicsot és Herzlt letartóztatta és átadta az ügyészségnek. Ebben az ügyben most ítélkezett a bécsi törvényszék, amely Todorovics Milivojt másfélévi börtönre Ítélte. Az ítéletet már három héttel ezelőtt hozta meg a bécsi törvényszék, azonban feltűnő, hogy eddig Saboticán még nem tudnak róla semmit. A tárgyalás folyamán Todorovics tanukkal akarta igazolni védekezését, a bíróság azonban nem rendelte c! a tanuk kihallgatását. Todorovics az ítélet ellen felebbezést jelentett be,^ Szerb színházak a magyar uralom alatt A szabadkai, újvidék!, zosnbori és itagybecskereki magyar szmházakbasi Etádig volt szerb szíbí szezera — Magyar hatóságok és a magyar közönség támogatták a. szerb előadásokat Emlékeznek-e ma a vajdasági szerbek arra, hogv milyen fejlett színházi életük volt a Vajdaságban a magyar impérium alatt? Visszagondolnak-e arra, hogy a régi Szabadkán, Újvidéken, Nagybecskereken és a többi szerblakta vajdasági városban a ín a gyár színház az év egy részében mindig rendelkezésükre állt a szerb színészeknek? Eszükbe jut-e, hogy majdnem félszázadra visszamenőleg szabad volt Thália templomában a szerb szó és a magyar közönség is támogatta a szláv színészetet? Itt már csak az öregek errtlékeznek a vajdasági szláv színjátszás első időszakára, írott adat iS álig áll már rendelkezésre a ma m^r történelmi jelentőségű kulíurfejlödéjs étapjaira nézve, ezért nagyon nehéz rekonstruálni á vajdasági szerb színészet fejlődését és a pontos adatok hijján egyelőre inkább csak vázlatát lehet adni' ennek a kisebbségi k delemben is nagyjelentőségű kulturtörekvésnek. Mi most megelégszünk néhány kiragadott adat lerögzitésével. mert ez is döntő érv és bizonyíték — ha ugyan egyáltalán van szükség erre — a kisebbségbe jutott magyarság színházhoz való joga mellett. Az első szinielöadások a »Fekete Sas«-ban A vajdasági szerb színészet talán csak egy-két évtizeddel fiatalabb, mint a magyar. Az első rendszeres magyar színi előad ásókat Szabadkán például 1818 telén rendezték az akkori uj gimnázium nagytermében. Onnan azonban hamar kitiltotta a színészeket a helytartóság, mire a •Helyije-télé kávéházion, majd később a 5>fekete A>fls«Tioz cimzett vendéglőben rendezték a magyar’ sžnieloackisokat. Itt már tartottak néhány szerb előadást is. 1854-ben készült azután e! a szabadkai városi színház, amelyet 1854 december SES3E* 16-án nyitott meg Latdbár Endre színigazgató. Alig néhány évvel később — a hatvanas években — már állandó hajlékra talál a városi színházban a szerb színészet is és ugyanekkor történnek az első komoly kísérletek a szerb kisebbség részéről külön színházi szezon létesítésére a többi vajdasági városban is, elsősorban Újvidéken. Az úttörők A vajdasági szerb színjátszás kezdetéről alig maradtak részletes és pontos feljegyzések. A legelső, aki a Vajdaságban szerb szinielöadások rendezésével kísérletezett, Vuics Joakim bajai szerb iró volt, aki főképen Kotzebue akkor nagyon divatos darabjait fordította szerbre és azokat először Baján hozta szinte. Vele együtt az úttörők nehéz munkáját végezte az újvidéki Jan-1 kovics Emanuel is, aki sokáig élt Szabadkáit is és itt is halt meg. Alattuk azonban a szerb színészet még csak gyerekcipőkben járt és óriási anyagi nehézségekkel, valamint a közönség közönyével húzkodtok. Akkor még nem voltak megfelelő vajdasági szláv színészek sem és ezek a vándor-társulatok, amelyek egy-egy betanult darabbal végigjárták a vajdasági városokat, bizony többet koplaltak, mint amennyi tapsban részük volt. Nem sokkal több szerencsével próbálkozott később Ruzics színigazgató sent, aki pedig kiváló színészi kvalitásokkal rendelkezett. A vajdasági szláv színészet csak később, a kilencvenes években, indult virágzásnak. A vajdasági szerb színészet fénykora A vajdasági szláv színészet fénykora 1890-ben kezdődik és Iiadzsics Antal _ nevével van összekötve. Iiadzsics Antal vajdasági szerb létére tekintélyes magyar iró is korában, tagja a Kisfaludy Társaságnak és nagy összeköttetései vannak. így sikerült eieki úgy a magyar kormány. mint az egyes vajdasági haa sakktábláról hirtelen a főidre söpörte a sárgákat és a feketéket. — Nincs tovább! Most jut eszembe, hogy vége mindennek. Hiszen én az utolsó tétet is elvesztettem már! A hazámat és az üdvösségemét. Menjen, menjen, édes barátom és mondja meg ellenségeimnek, hogy szegény Szepi gróf nagyon fázik! A diák fölállott, mélyen meghajolt és szólt: — Parancsára, gróf ur, megyek! A magyar gróf azonban váratlanul kiegyenesedett, keményen megragadta ti diák vállát, merően a szemébe nézett és szokatlanul erélyesen rákiáltott: — Maradjon, fiatal barátom! Ohó, azért még nincsen veszve Lengyelország! Nem vagyok ám én olyan bolond, mint ők gondolják, gzegény Széchenyi beteg, de a világ is az! Egy kis mélakór az egész, semmi más, Hamletnek is volt belőie elég! Kizökkent a világ, de az orvosok majd csak meggyógyítják! Ez a Görgen azonban, magunk közt szólva, talán a legnagyobb beteg mindnyájunk között. Nem tetszik nekem. Olyan reménytelen arca vari, mintha Byront tanulta volna az clmekórtan helyett. A nagy sárga ház társalgójában a ko-i ra decemberi alkonyat árnyai borongtak. Ez volt az az óra, amikor a betegek nyugtalankodni kezdtek, mint ahogy a láz hőmérséklete is ilyenkor szokott emelkedni. Egy hosszú, sovány féiii, himlős arcán sebek forradásával, az ablak jégvirágos üvegére nyomta homlokát és kitekintett a hamuszinü égre, amelyen varjucsapat keringett. Látszott, hogy nagyon messze néz, tu! a sárga kerítésen, a vasrácson. Idegesen dobolt az ablakon, toporzékolt és alig hallhatóan suttogta: — A varsói harangokat akarom— A varsói harangokat kell félreverni— Két ápoló összenézett. A lengyel már megint nyugtalan, Egy másik beteg hirtelen fölugrott a sarokból, ahol eddig ífübbasztott órákon keresztül és az ápolók felé rohant lelkendezve.. Sötét karbonári köpenye úgy lengett utána, mint tépett zászló a viharban. — A barikádokra, aki él! Bécsben kitört a forradalom! A magyar gróf fájdalmas mosollyal nézte a szegény dühöngőt, alrit szelíd erőszakkal fogott le egy markos cseh ápoló és gyöngéd eréllyel valami altatót itatott meg vele. — Szegény bolond, — diinnyögte szakállába a gróf és elgondolgozva nézett körül. — Különben, ki tudja? Mindnyájan bolondok vagyunk. Örült világ ez, siralmas téboly az egész! Majd ismét leült a nagy, puha karosszékbe, szinte bclesiippedt és a diáktól kérdezte: — Micsoda esztendőben is vagyunk, édes barátom? Különös kérdés, ugy-e, de tudja, mióta itt vagyok, nem nézem a kalendáriumot, — Negyvenkilenc, december — válaszolt a bécsi diák látszólag közömbös hangon és egy fekete futárt állított ki a sárga kockára. — Negyvenkilenc, december, — ismételgette a gróf, — hiszen akkor már annak több, mint egy éve. De nem mondotta ki. hogy mire gondol. MeggVujtoíták a lámpákat, az egyik sarokban egy sötét fenyőfa állott, a magyar felvidékről, teleaggatva aranyos láncokkal, színes gyertyákkal, pirossal, fehérrel és zölddel. A gróf karácsonyfája. A társalgó óriás kandallója körül lármásan, izgatottan, csoportokba verődve álltak a betegek, a szent este fényességében, a téboly éjszakájában. A park kopasz fái körül különös zene hangja szűrődött föl az emeletre. A gróf fölkelt a karosszékböl és lenézett a mélys.égbe. A hold éppen akkor bukkant ki egy óriás hófelliö mögül és sirkerti világánál egy férfi áilott a parkban, csapzott, hollófekeíe hajjal, fénytelen tekintettel és hegedült, hegedült szilaj elkeseredéssel, mint valami őrült cigány, aki szerenádot ad halott kedvese ablaka alatt. A muzsikájában volt valami a Rákóczi-induló néhány üteméből, a Marseillaise pár foszlányából és egy régesrégi altató nótából, amelyet pásztortüzek mellett, a pusztán egy öreg dajka énekelt valamikor. — Ki ez a szerencsétlen? — kérdezte a gróf a diáktól és valami régen nem érzett forróság öntötte el a szivét és a szemeit. — A szegény Niembsch, a költő, — válaszolt fájdalmasan a bécsi diák. — Plafonra haragszik, mert az találta föl az eszményi szerelmet és nagyon boldogtalan, mert Csatádon született és nincsen hazája sehol! — Mert nincsen hazája sehol? — ismételte megint a magyar gróf. — Az nem is a legrosszabb sors e földön, kedves barátom, de jaj annak, akinek van hazája és mégis__ A hegedüszó tovább jajveszékelt, zokogott és elcsuklott a decemberi éjszakában. A hosszú, szikár lengyel és a sötét, vad karbonári úgy üvöltöztek, mint a kivert farkasok a förgetegben, bomlott, sirt, dübörgőit az egész nagy sárga ház. Görgen doktor sietve jött az emeletre a segédorvosáva.1 és szinte tanácstalanul állott a szörnyű zűrzavarban. Egy piromániás, aki gyufát csent valahonnan, sorra kezdte gyújtogatni a magyar karácsonyfa gyertyáit. A gróf összefonta karjait, némán és mereven bámult a színes lángokba, szemében ismét kigyulladt a régi tűz, hatalmas homloka fénylett, a Rákóczi-induló egyre szilaj abban hömpölygőit és a park furcsa hegedűse a holdfényben egyre fájdalmasabban kiabálta: — Nincsen hazám sehol!
