Bácsmegyei Napló, 1923. október (24. évfolyam, 267-297. szám)

1923-10-21 / 287. szám

10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1923 október 21. te maga előtt. Fütyörészett is, míg tovahaladt. Még szerencse, hogy íiatchdown már nem hallhatta ezt! Nem hallhatta, mert közben ször­nyethalt; amikor arról értesült, hogy feleségét elgázolta a villamos, amely előtt keresztül akart rohanni, hogy idejében odaérjen a Foreinger­­féle vegyti'sztitó-intézethez. Meg kell ■jegyezni, hogy úgyis elkésett volna, mert egyetlen gyermekük: atanitónő­­képzőt és okanriaa-tanfolyamot vég­zett Jessy vőlegényével, a fiatal puce­­ráj-igazgaíóval együtt már órákul előbb bentégett a gyárban s ennek következtében a köztük tervbevett házasság — amelynek nagy szerepe lett volna a Foreigner-család továb­bi történetében — ha úgy vészük, teljesen meghiúsultnak volt tekint­hető. A tárgoncás fiú, aki magától értetődően nem volt más. mint Ed­ward, (bárhogyan is meglepődjenek ezen azok, akik; Edward harminckét .év előtt bekövetkezett vizbefulladá­­sából esetleg azt következtették, hogy ez a nemes kebel örökre meg­szűnt dobogni), aki rövid háromórai talicskázás után odaérkezett az ősi kastély elé, és izgatottan becsönge­­teít, természetesen úgy helyezve el két fogkefe seg.iségével targoncáját, hogy az messziről automata-zongo­rának lássák. Ez az óvatosság min­denképpen helyénvaló volt, mert ősz inas tárta fel a vaspántos kaput. Tőle tudta meg a látogató a szörnyű valót, hogy Foreigner szülei is a másvilágra költöztek néhány hónap­pal korábban. — Ezt nem élem túl, — kiáltott 'fel Edward, és hogy nagyobb nyo­­matékot kölcsönözzön szavainak, holtan esett össze. Szive ölte meg, áldott szive, amely nem tudta elviselni a csapást, noha Edward nem is ismerte alapjá­ban véve Foreigneréket és csak szó­rakozottságból csöngetett be a kas­télyba. mert tulajdonképpen a szom­széd házban akart felkeresni egy sza­bót, hogy a kétezer dollárból végre megfoltoztassa nadrágját, de elté­vesztette a házszámot. Mindamel­lett a lila gyémántok titka az érde­keltek halálával sem szűnt meg rá­nehezedni a városra. Jessynek ugyanis volt egy papagálya, és az okos madár másnap kora reggel rá­jött arra, hozv az automata-zongo­ra tulajdonképpen csak két fogkefe, targoncával körítve. Folytatása következik.« 4. Elgondolható, mekkora sikere volt ennek a regényfolytatásnak. A »Kis Texasi Motoros Hirharsona« olvasói másnap csapatosan jelentek meg a kiadóhivatalban és összevásárolták az előző folytatásokat, hogy azok­ból valamiképpen megállapíthassák, miért adott a levélnehezék-gyáros éppen kétezer dollárt az ökölcsapá­sokért és hogy miért akarta Edward m in den áron au tomata-zo n gór ának feltüntetni targoncáját, hozzá még két fogkefe segítségével? Az előző folytatások azonban a legfigyelme­sebb átolvasás után sem adtak vá­laszt ezekre a kérdésekre és az sem derüli ki belőlük egészen vilá­gosan, hogy egyáltalán miként lehet két fogkefe segítségéve! automata­­zongorának feltüntetni holmi targon­cát és hogy mi köze lehet ehhez egy papagálynak, úgyszintén a lila gyé­mántoknak? Carslake. amikor až idő*TM1"’­­ilyen irányban felvilágosítást kértek tőle, a iegtermészeíeseou urc^yvjv­­zéssel válaszolta: — Mindez azért van, mert ősz inas nyitott kaput, fia, teszem, va­lami tizennyolc éves szobalány ereszti be véletlenül Edwardot, ak­kor egészen fölösleges óvatosság lett volna a targoncát villanyos-zon­gorának feltüntetni. A kérdések ezután következő ára­datára azonban maga Carslake sem tudott mit felelni, hiszen a legtávo­labbról sem sejthette miért volt sze­rencse, hogy Ilatchdown nem hall­hatta már a íütyörészést, s főleg, hogy kire nézve volt ez szerencse, Hatchdownra-e, aki egyébként is szörnyethalt közben, vagy pedig Edwardra-e, aki viszont már har­minckét évvel hamarább fűlt vízbe? Egy darabig csak feleligete tt a kér­­dezősködőknek, de amikor az in­dián postakézbesiíő aziránt érdeklő­dött, hogy mennyiben magától érte­tődő az, hogy az elhunyt Edward harminckét év múlva mint targon­cás-fia ubkkan fel? — beszüntette a válaszadást és kezeit dörzsölgetve azt felelte a kiváncsiaknak, hogy le­gyenek türelemmel, minden kiderül majd a következő folytatásokból. — Ilyen regénvt sem látott a vi­lág — dicsekedett ellenben egész délelőtt —, amelyiknek már a kö­zepén meghal valamennyi szereplő­je. Ezt is csak a »Kis Texasi Moto­ros Hirharsona« engedheti meg ma­gának . . . A merész és szokatlan ötlet .csak­ugyan rendkívüli sikert aratott az olvasók körében. — De mi lesz most — aggodal­maskodtak többen —, hogyan fog szereplők nélkül a cselekmény foly­tatódni? — Csak legyenek nyugodtak —in­tette le Carslake a kishitüeket koiumbusz-tojása az egész . . ■ 5. Az igazat megvallva, maga Cars­lake sem volt egészen nyugodt Fő­ként az idegesítette, hogy Porter — ellentétben közmondásos pontossá­gával — ezen a napon késett és még déiután négy órakor sem jelent meg a szerkesztőségben. A lap tulajdonos izgatottsága óráról-órára fokozódott és akkor érte el tetőpontját, amikor öt óra után tizenkét perccel a határ­ról érkező lovasküldönc az alábbi sokatmondó levelet kézbesítette neki: »Isten önnel, világkörüli utazás­ra indultam. Az izgalmas és várat­lan fordulatokban gazdag regény­­folytatást, remélem, élvezettel ol­vasta. Most azonban törje a fejét maga, hogy a csávából hogyan fog kimászni. Na meg vagy lepődve, pipi? Azt hitted, hagy az irói ön­érzet mosogatórongy, amibe min­denki beletöröiheti sáros csizmá­ját? Üdv! Porter.« Másnap Carslake-et holmi kisebb baleset érte, ha jól csalódom, meg- I nyúzták. Alkalmasint igy lesz, hi­szen Jefferson polgármester aktatás­kájának bőrözetében — amelyet ke­véssel az eset után készíttetett — jjmég ma is tisztán felismerhetők az i egykori lapíulajdonos vonásai. Támadás az utódállamok magyar sajtója Vukov Lukács cikke »Az Emberi-ben ellen Vukov Lukács, a Hírlap, volt felelős szerkesztője, »Az Ember« cimü bé­csi hetilap legújabb számában cikket irt a magyar sajtóról. Ebben a cikk­ben volt kollégánk, aki jelenleg a császárvárosban virrasztja át az őszi éjszakákat, kevés felelősséggel és lelkiismeretid ugyan, de annál több keserűséggel, végigver a magyar újságírás becsületén, azt állitván, hogy a magyar lapok kivétel nélkül — Magyarországon épugy, mint az utódállamokban — csak opportunus és becstelen kiszolgálói a politikai jelszavak mögött megbújt érdekek­nek. A fajvédő Nép-tői kezdve a Világ-ig és a Népszavá-ig áll ez, Vu­kov szerint, a magyar zsurnalisztika minden rangú lapjára, de különös­­képen az utódállamok sajtójára, amelyről röviden és pregnánsan igy emlékezik meg a cikkben: »Az utódállamokban kétféle magyar sajtó van: olyan, amelyik Beograd, Prá­ga és Bukarest részére teliesit kerítő munkát akkor is. ha nem kérik tőle és olyan, mely Budapestnek csclekszi ugyanezt. Van olyan újság is, amely mindkét munkát elvégzi. Természetesen mindegyik a magyar nép nevében be­szél, permanensen menti a magyar né­pet, amely undorodással és megvetéssel iord.it hátat.« Talán nem döbbentene meg ben­nünket az újságírásnak az a felelőt­lensége és a rosszakaratú rágalom­nak ez a tökéletes iskolapéldája, ha nem Vukov Lukácsról volna sző, ar­ról, aki éveken keresztül felelős szer­kesztője volt egy utódállambeli lap­nak, aki tehát tudja — vagy legalább is tudnia kellene —, hogy az utód­államok magyar lapjai nehéz és sú­lyos helyzetben mindig a legjobb szándékkal szolgálták a magyarság politikai, gazdasági és kulturális ér­dekelt és épugy nem végeztek »ke­rítő munkát«.Beogradnak, Bukarest­nek és Prágának, mint Budapestnek. Éppen Vukov Lukácsnak illenék em­lékezni a kisebbségi sajtó küzdelmes hónapjaira, arra az időre, amikor a bátor szóért, a kötelességszerü helytállásért revolverrel, bunkóval vettek elégtételt a magyar újságírás napszámosain azok, akik a hatalom rendörszolgálatában csal: egy céh ismertek: az itt élő magyarság élné» mitását. Súlyosan elítélendő dolog —újság­­hónak — belerúgni az újságírókba, de még eiitélendőbb utódállambeli lap volt szerkesztőjének olyat irni a kisebbségi magyar sajtórói, ami­ről ő maga tudja a legjobban, hogy nem igaz. Mert azt talán fölösleges is bizonyítani, hogy például itt Ju­goszláviában a magyar lapok éppen azért szenvedték el a felelőtlenek kíméletlen, brutális terrorját és ma is azért érik őket vádak és rágal­mak a türelmetlen szláv nacionaliz­mus részéről, mert nem hajlandók\ keritőszolgálatokra. A vajdasági, vele együtt az erdélyi és szlovensz­­kói magyar sajtó — Trianon óta — mindig a harc tűzvonalában állott és amennyire a reális körülmények, politikai viszonyok megengedték, sohasem kímélte a magyarság ellen- | feleit, még akkor sem, ha azok ha- 1 talmi pozíciójukban ártalmára is le-1 hettek. Ha ez nem volna teljesen fölös- \ leges, ezer példát tudnám iUftCiCiiC- I ben felhozni, ezer példát, amely mind J kétségtelenül igazolja azt a sokszor tragikus hősiességet, ami a magyar kisebbségi sajtó küzdelmeit mind­máig jellemezte. Vukov Lukács ve­lünk együtt verekedett sokáig, lát­hatta, mennyi baj, gond, veszély adódik a magyar újságírás mester­ségével itt, ahol magyarul irni ma­gyarnak hétszeres felelősséggel jár, hazudott tehát, amikor kényelmes kerítőmunkának tüntette fel az utód­­állambeli magyar sajtó magyarság­­szeretetével végzett becsületes szol­gálatait. De hazudott, még pedig túl­ságosan rosszakaratuan abban is, hogy ezt a kerítőmunkát Budapest felé végzi az utódállamok magyar lapjainak egy része. Elszomorító, hogy egy volt kisebbségi magyar újságíró, aki éppen Budapest miatt kapta a pofonokat az éjszakai fele­lőtlenektől, liier ál ja az irredentizmus alaptalan vádját a kisebbségi ma­gyar újságírás ellen, hogy denun­­ciáijon újságírókat és lapokat akkor, amikor maga is ezekbe a lapokba ir. (Vukov a Hírlap-ot tudósítja Bécs­­böl.) Mindenesetre nagyfokú leiki1-ismerotlenség kell ilyesmi leirásáliozj és bőséges rosszakarat. Ezzel azf i alaptalan váddal megnehezíteni a| magyar újságírás amúgy is nehéz ; helyzetét nagyobb bűn, mint az a bizonyos paktum, amely ellen Vukov Lukács annak idején tüzzel-yassal hadakozott. A jóslat Irta: Magg ári Domokos Amióta Tonelli cukrász a városba került, azóta a többi cukrászda a csőd szélére jutott. Nem azért mint­ha az olasz nagyobb mestere lett volna a cukrászsütemények készí­tésének, mert Tonelli épolyan rossz cukrász volt mint a többi, de volt egy előnye a többi cukrász felett, hogy tudott jósolni, ami egy kis vá­rosban karriert jelent Nem időt jó­solt, mert arra keveset adnak az emberek, hanem jövendőt A cuk­­rászmühely mellett volt a titkos vegykonyhája, . sajátságos, titokza­tos holmikkal, üstök, lombikok, az apró tűzhelyeken, különböző szinü folyadékokkal megtöltött üvegek a polcokon. Ebben a konyhában fogad­ta azokat, akik nem habos rolnikat krémeket kívántak, hanem betekin­tést a jövőjükbe és Tonelli mester szorgalmasan főzte ezenkívül a cso­dálatos bájitalokat boldogtalan sze­relmesek részére. Természetesen, a vegykonyhába csak a cukrászdán keresztül lehetett bejutni és ezért jól ment a cukrászda is. Néhány év múlva, amikor az idők folyamán jóslásai beteljesedtek, messze vi­dékre is hire jutott az olasz csodá­latos tudományának. Egy napon felkereste Tonelli mes­tert a tüdőbeteg Sólyom Dezső is, nem azért, hogy megtudja jövőjét, tu^ta ő már régen mitől fog meg­halni, a száraz betegség elől nincs menekülés, de kiváncsi voit, hogy igazat mond-e az olasz. Amikor so­vány, nedves tenyerét odanyujtotta, görcsösen iparkodott eltitkolni be­tegségét, köhögési rohamát elfoj­totta. Arcán az erőlködéstől piros foltok tűntek elő, szemed kidagadtak. Tonelli mindezt észrevette, de szó nélkül vizsgálta a feléje nyújtott te­nyér ákombákomos vonalait, majd az egyik üvegedénybe valami folya­dékot öntött, fehér port kevert hoz­zá és tüzet gyújtott alája. Néhány perc múlva kavargóit, forrt a folya­dék, titokzatos képeket tárt elő, amelyekből azonban csak az olasz tudott olvasni. Kis idő múlva meg­szólalt: — ön, uram, ne féljen, semmiféle (betegségtől, tüdővész nem fog önnek ártani. A viz pusztítja el, a víz fog­ja halálát okozni. Sólyom majdnem elnevette magát. Az orvosok már egy éve lemondtak éleiéről, érezte, hogy betegsége ha­lálos. hat hónapnál nem húzhatja to­vább és most ez a kövér, lientes­­arcu emberke azt állítja, hogy viZ okozza halálát. Szerette volna a szemébe mondani, hogy közönséges csaló, hogy nem mondott igazat, mert igenis nem a viz, hanem a tü­dővész fogja őt átszállítani a más­világra. Ott vannak arcán a halál bélyegei, azok a szép piros foltok, azok ... de nem mondta, liánéin csalódottan eltávozott. Odahaza jól érezte magát, beteg­sége csodálatosan szűnni kezdett, nem kinozía úgy, mint azelőtt és las­sanként elhitte az olasz jóslatát. Be­tegségének javulása uj életet adott neki, bízott a cukrász rejtélyes tu­dományában és elhatározta, hogy kerülni fogja a vizet. Naponként megnézte magát a tükörben, arcán még ott voltak azok a piros rózsák, de már nem félt tőlük. Szemébe kacagott ijesztő tükörmásának, ki­nevette a halált . . . Csak a viz, az borzasztó. Attól félt. Lemondott az utazásról, hogy el­kerülje a vasúti hidakat, mindig vá­gyott a tenger után, most undoro­dott még a gondolattól is, hogy ha­jóra szálljon. Orvosai, amikor látták a javulást, uíókurát: tengeri levegői ajánlottak. Kinevette őket. Csak a viz . . . Mástól nenj félt... Félt az esőtől, utszéli pocsolyáktól... attól meg lehet halni. Csak a víz , , , ez a gondola4

Next

/
Oldalképek
Tartalom