Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)
1923-04-01 / 90. szám
BACSMEGYEI NAPLÓ 1925. április 1. 14. oldal Hedda: Mit? (Megint gondolkozik. Kis idő múlva.) Egy eszme! Ellida: Halljuk! Hedda: Neked kell megjelenned a találkozón! Neked, a gazember... bocsánat!... a vakmerő ur feleségéeek! Eülda (Kitörő örömmel): Pompás! Nagyszerű! (Hirtelen elkedvel'enedéssel.) Még se, még se lohet! Lehetetlen! Hedda: És ugyan mért ne lehetne? Ellida: Mert nagyon elkoptatótt dolog . . . Már annyi vígjátékban 'és novellában fordult elő. A trükk nagyon régi s az ember, ha a müveit olvasóközönséghez számítja magát, némi eredetiségre törekszik. Nem igaz? Az ilyen ócska mćdsžer nem Imponál a férfiaknak . . . Hedda: Beismerem, az eszme nem éppen uj . . . Nem marad hátra egyéb, mint tovább gondolkozni. (Megteszi.) Ellida (Követi a példáját). Hedd?. (Nagy örömmel ugrik föl): Megvan! i, Ellida: Nos? Hedda: Igen egyszerű . . . Á Kolumbusz tojása ehhez képest valóságos Fauszt-rejtély. És pedig nem is az első, hanem a második rész... Még ilyen egyszerű dolgot nem is láttam . . . Egyikünk se megy a légyottra, hanem bevárjuk az uradat szépen itthon és gyönyörködünk a Zavarában, amely majd elfogja, ha meglát itt engem. Ellida: Nem rossz . . . Csakhogy igy nem fogjuk meg. A férjek nem olyan okosak ugyan, aminőknek óhajtjuk, de nem i3 olyan buták, «minőknek tartjuk őket . . . Azt fogja hazudni, hogy rádismert a fotográfiádról s egy kis tréfát engedett meg magának azért, hogy aztán az egész frekvencia jót nevessen rajta, Hedda: Ez is igaz. Hát akkor, tudod mit? Ellida: Nem tudom. Hedda: Én se . . . Gondolkozzunk! Gondolatokba mélyed.) Ellida (Ugyanoda mélyed s ezúttal nem eredmény nélkül, mert így szólt: Mind a ketten meg fogunk jelenni... Te is, meg én is ... Ez már nem is a Kolumbusz tojása, hanem a gor- Őiuai csomó, kettévágva Brennusttak vagy Damoklésznek, most nem tadom hamarjában hogy a kettő közül kinek a kardjával. Hedda (Gondolkozva): Nem az Attiláéval? , Ellida: Nem, nem . . . Nem az ttiláé volt . . . Akkor még inkább eonidaszé . . . . Hedda (Akit nem nyugtalanítanak « történeti problémák): Mindegy... Ä fődolog az, hogy van egy ügyes ótegoldás . . . Nekem is tetszik... De mondd, biztos vagy benne, hogy eredeti? Eíütía: Erre a kérdésre bajos felelni . . . Annyit mondhatok, hogy én még nem olvastam sehol . . . Persze, nem olvastam olyan sokat, mint Brandes s nem lehetetlen hogy © már olvasta valahol ... De nekem az eszme eredeti. Akár meg is esküszöm rá... Hol aadtatok egymásnak találkozót? Hedda: A Múzeumban ... A tégiségek osztályában. Ellida: Minő gondolat! Hiszen oda senki se megy . . . Hedda: Éppen azért. , Ellida: S az idő? Hedda: Holnap délelőtt tizenegy éra. Eiilda: Micsoda léhaság! A hivatalos óráit mulasztja el és fegyelminek teszi ki magát egy randevú miatt! óh, ezek a férfiak! . . Igazítsuk össze az óráinkat. Holnap délelőtt fölszaladok érted Klára nénihez s onnan egyenesen a Múzeumba megyünk . . . Úgy se voltam ott, amióta kikerültem a felsőbb leányiskolából . . . Most pedig nem maradhatsz tovább, mert az uram — az alávaló! — minden pillanatban itth»n teremhet, Hedda: Hát Isten veled! (Csákólódznak.) Második szin. (Veérék ebédlője. Reggeli után. Kilenc óra. Vcér Aladár újságot olvas.) Ellida (Magában): Micsoda komédiás! A iegparányibb izgatottság se látszik rajta . . . (Hangosan): Aladár! Aladár: Parancsolsz, édes? Eíí’da (Magában): Jezsuita! (Az urához:) Mégysz délelőtt hivatalba? Aladár: Furcsa kérdés! Tudhatod, hogy a délelőttieimet mindig ott töltöm . . . Sőt ma különösen fontos ügyek várnak ott rám. Eíiida (Magában): ismerjük ezeket a fontos ügyeket . . . (Aladárhoz): Kissé gondosabb toalettet csinálhatnál . . . Aladár (Nevetve): Ugyan minek? Az íróasztalom kedvéért? Ellida (Magában): Képmutató! (Az urához): Mit nevetsz? Aladár: Ezen a bolondos histórián, amit az újságban olvastam . . . Egy férjről van szó, aki megcsalja a feleségét s ez meglepi őt egy randevún . . . Micsoda tökfilkó! Eíiida: Kicsoda? Aladár: Hát a férj, az a százemeletes szamár! Ha már csinál az ember valami kópéságot, hát csinálja okosam! Ellida: Szép elvek! Te persze okosan intézted volna? Mi? (Idegesen tépi a zsebkendőjét.) Aladár: Rólam nincs szó, Általánosságban beszéltem . . . Azt tartom, hogy az olyan férjnél, akit rászednek, csak egy nevetségesebb van: akit rajtakapnak. EíUda: Igen? Nagyszerű aforizma! (Nagyon ideges lesz.) Aladár: Mi lelt? Olyan különös vagy ... Ellida: Te pedig olyan cinikus! (Sir.) Aladár: Még csak ez kell) . . . Nem szeretem a jeleneteket. Pá, édesség! Megyek a hivatalba. (El.) Ellida (Egyedül): MiW romlottság és mennyi szívtelenség! Randevúra készül s mielőtt elmegy, még csak meg se csókolja a feleségét! . . . Harmadik szín. (A Muzeum régiségosztátyának egyik terme. Üres. Egy formaruhás öreg szolga olykor bepillant. Ellida és Hedda jönnek. Pompás uj kalapok. Amaz ünneplés és komoly, emez vidám és nevetős. Nézegetik az ott levő tárgyakat, de nem. látják őket. Szemük az ajtón.) Ellida: Azt hiszem, föl fogom dofőzni. Hedda: No, no . . , Ellida: Úgy, úgy . . . Nem állok jót magamért. (Monoklis ar jön, elegáns, hóditó, elbizakodott. Hedda ijedten kap az Ellida karjába.) Hedda: Itt van! Ellida (Csodálkozva): Hol? Hedda (Izgatottan): Nem látod? Az urad közeledik . . . A mopoklls ur (Magában): Ez már igazán nem lojális . . . Az ember, még ha asszony is. vagy megy randevúra, vagy nem megy, de semmiesetre se jelenik meg ott másodmagával . . . Egvébaránt a másik is. habár barna, igen csinos, de azért fölösleges . . . Vájjon mit jelentsen az. hogy az én kis kacérom párosával jött? Ha megszólítom, kinevetnek . . . Ellida (Örömmel): Egy kicsit hasonlít ugyan az uramhoz ... A monoklit hordó férrlak mind hasonlítanak egymáshoz, olyan egyforma .. . De, hála Istennek, ez nem az én Aladárom, ö most bizonyosan szorgalmasan dolgozik a hivatalban . . . Hedda: Én is örülök. Hiszen nem azért jötem Budapestre, hogy eikökettirozzam tőled az uradat . . . De hidd meg. egészen olyan mint az arckép! Ellida: Az meglehet. De az arckép nem olyan mint az uram... Nem valami elsőrendű művész csinálta. Nekünk nem tellik László Eülöpre, s még Szenes Fülöpre se . . , így aztán valami festőnövendékkel készíttettük. s a rámája drágább volt a képnél. Hedda: Ilyenformán többet is ér... Menjünk! (A hölgyek távoznak). A monoklis ur: Egy csöppet se becsületes eljárás. Ha tudtam volna, hogy nem egyedül jelenik meg a szinen, én is magammal hoztam volna az esetből valami ... De igy . . . Mégis, nem szabad gyávának lennem . . . Megszólítom... De nini, már eltűntek! (ö is elmegy). Negyedik Szín. (A muzeum lépsőháza. A két hölgy távozóban. A kijárás feló). Hedda: Örülsz, ugy-e, hogy nem az urad volt? Ellida: Kimondhatatlanul! Hedda: És tudod, hogy minek örülök én? Ellida (Nem tudja.) Hedda: Annak, hogy e kalandunkkal hadat üzentünk az egész modern irodalomnak Molnár Ferencitől kezdve egészen az aktivistáig. Képzelhető-e, hogy regényben, novellában vagy a színpadon ilyen ártatlan véget érjen egy légyott-história? Ellida: Igazad van . . . Nem képzelhető ... Az irodalom egy árnyalattal mindig rosszabb az életnél. Hedda: Ki tudja? . . . Talán az élet rosszabb egy hajszállal az irodalomnál . . . Ellida: Bárhogyan van, mi érdemeket , szereztünk a fehér irodalom körül. Hedda: Igaz. De jó lesz ezzel nem dicsekedni, mert érdemeket szerezni a fehér irodalom körül nem érdem, Ellida: Talán ez is igaz. De hát mi közünk nekünk egyáltalában az irodalmi irányokhoz? Mit bánjuk mi az irodalmát? A fehéret meg a kevésb|bé fehéret? I Hedda: Csacsi! A nevünk kötelez f bennünket. A nevünk, amelyet Ibfjsentől kaptunk. Ha valakit Heddá-Inak vagy Ellidának hivnak, akkor az nem lehet egészen közömbös a litteraturával szemben. Nincs igaj zam? I Eíiida: Nincs. \ (Mindketten hazafelé indulnak s I befejezik e tanulságos beszélgetést, !s e dramatizált novellát is.) A cukros szív Irta: Abrincsos Péter Gáli Pista szép szál jámbor le-f gény volt. Istenes türelemmel és ke-1 resztyéoi fiúi szeretettel tűrte édes-f apja örökös veszekedését s néha a I verését is. Szorgalmasan őrizte az \ apjával és két bojtárra! az uraság j sokíejü juhnyáját, nyáron a legelőn, j télen az akiok körül. A vén Gáli | igen régóta volt özvegysorson és | épen az özvegység szuja volt az, j ami a szivét rágdosta, azért volt \ olyan kegyetlen fiához. Pedig nem • igen lehetett oka a gyereket üldözni, j mert hogy a Pista jámbor, korcs-: ■ makerülő, istenfélő legény volt s a , J fehérnép után se nagyon szaladgált, j I pedig már benne volt az időben. I Mintha szive se volna, egykedvűen 5 bámult bele naphosszat a végeiátha- ( tatlan csordába. Egyszer aztán valami nagy dolog f esett a Pistával. A dolog úgy tör-1 í tént. hogy a legénynek lenn volt a! • csizma a lábáról, hát csizmát kellett I vón venni a füredi vásáron. A vén . j Gálit éppen a hideg rázta, hát a Pis-1 I 'tát zavarta be Füredre hét forint ésötven krajcárral, hogy hát csizmát vegyék magának. Jó óiéiig mesélte a 'egénynek, hogyan nézze meg a \ j csizma talpát, hogy huzza a fejbő- > í rét, meg hogyan próbálja fel. ho- i f gyan alkudjon reá. nehogy valami l rossz portékát akasszon rá a mes-j I terember. Pista türelemmel hallgatta 1 |j és hajnalban szép gyalogszerrel ut- í j rákéit. | Vigan bandukolt az országúton (Füred felé. Már jól tu! volt. a szemj imrei határon mikor a büszke özé' les Imre utolérte őt a két tüzes csikóval. Az ülésen hetykén ült a gaz-' : da a feleségével, á saroglyábán pe-; ; dig, a szénában Szélesék 'egkisebblk ! í iánya. az Erzsi húzódott meg. Szm- j I tén a vásárra igyekeztek Mikor a j l kocsi a pásztorlegény közelébe ért, \ a gazda visszatartotta a két szeles | csikót. A legény tisztességtudóan reáköszönt a gazdáékra. — Jóreggelt, adjon Isten! I — Neked is, Pista — köszönt visz-1 sza a gazda félvállról. — A vásárra,f hé, a vásárra? — Oda igyekeznék. — Kapaszkodj fel a saroglyába, l öcsém, hamarább éred Füredet. — Már elballagnék én igy is, ‘ gazduram. — Nana, ne feleselj. Pista! Ku- f corogj csak fel szaporán a lány; ■' mellé, aztán gyerünk. A legény fel- I kapaszkodott a csintalan Széles Er- j zsi mellé, az öreg gazda pedig1 megint nekieresztette a csikókat s azok vágtatva rohantak a füredi országúton. A legény szótalanul üldögélt a leány mellett, mig a huncut Erzsi bele nem kötött. — Na. Pista, hát eleresztett idesapád viiáglátni? — El — mondja a legény csendesen, és a lányra emelte a szemét. — Kár volt pedig, hé, hogy eljöttél, még elveszhetsz abba a nagy sokaságban, aztán apád majd kidobottat. — Nem veszek én el, Erzsi, ne félj! — Fél a félő fene. tőlem elveszhetsz, tn ne u kereslek!-—.Én keresnélek téged. Erzsi, látod. ha te úgy elvesznél. — Na. igazán? —- A’bizony. én utánad járnék, meg is találnálak biztosan. A lány ránézett a legényre s egy kicsit rajtafelejtette pajkos fekete szemét, amitől a legény elpirult. Az öreg Széles Füreden a »Bika« előtt kifogta a két csikót és etetett, miközben a legény megköszönte a gazda jóságát. — Jó van, Pista, jó van, csak gyere ide a szekérhez, hogy ha megvetted, amj köll, haza is viszlek szívesén. — Nekem meg vásárfiát vegyél, hé. küíömben lehánylak a szekérről, te — kiáltott utána a lány pajkosan. — Jó, jó — mondotta a legény és beleveszeít a gyülekező vásáros emberek tömegébe. Jó ideig járt-kelt a csizmadiák során, nézegette a csizmákat itt is, ott is. Jó délre járt már az idő, mire a rengeteg csizma között megtalálta a magáét. Jó félóráig alkudott rá, mig a vargát rá tudta venni, hogy hét forint húsz krajcárért adja oda a csizmát. A.ztán szépen átvette a vállán a finom csizmákat, s a megmaradt harminc krajcárral a zsebében a cukorbábusok sorába ballagott. Ott járt jó ideig, mig 25 krajcárért ki nem alkudott magának egy szép nagy mézeskalács szivet, körülrakva szép piros cukorvirágokkal. A közepében egy csinos kis kép volt: egy pörgebajuszu huszár épen nagy csókot adott rajta egy finom kisasszonykának. A szivet szépen belepakkolta a nagy piros keszkenőnkébe és indult vissza csendesen a Bikához, Az öreg Széles már épen fogott befelé, amikor a legény oda- I Jutott a kocsihoz. 1 Mikor a kocsi kiért a vásárosok
