Bácsmegyei Napló, 1923. január (24. évfolyam, 3-30. szám)
1923-01-21 / 20. szám
m oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1922. január 21. aek". Lehef-e az ember egyszerre többrelé? — Ugyan, már miket beszél! ■— Már pedig én az éjszaka, azaz csakugyan, mit beszélek, tegnap délután voltam. Mert Écskára épp úgy emlékszem, mint Szerb-Elemérre. A vasúti töltés mellett haladtunk a y>Baglyas«ban. vizi bogarakat szedtünk az Atex/cs-fiukkal. A Milán csupa artisztikum, ábránd, belső élet volt, csodálatosképpen mégis a robusztus Bogolyub szeretett versekről beszélni. A legfönségesebb költemény azonban künn várt reánk, az Alexics-nagymamáná!: bivalytejes kávé, a kanál megállóit a habjában, foszlós kalács, szinarany, aztán nekiszabaditott a gyümölcsöskertnek. Istenem, milyen fájó szívvel jövünk haza, de lehetetlen maradni, mert hatkor kezdődik a tánciskola, Geiduschek József mester száraz, elegáns alakja ott áll az ajtóban, ámbár állhat tőlünk, hiszen százszorta érdekesebb a Gligorovics Ancsa fekete szeme, jóllehet Grcsics Koszara klasszikus szép lábáról szintén lehetne néhány strófát ejteni. ... Jött lassankint a tavasz, az Amerikában minden ház kerítésére brgonavirág borította ki fürtjeit, mint parádézó biboros, mikor hitetlenek országába megy lelkeket téri-1 teni. S én megint ott vagyok az Alexics-házban, ahol járatják a »Torontálit. Az első újság, ami a kezembe kerül. Surkovics Aladár ir benne finom elbeszéléseket, Gáspár Imre versekkel hinti tele a hasábjait s nincs a szememben nagyobb iró Scossa Dezsőnél, mert folytatásos regénye jelenik meg a Csarnokban. Micsoda boldog ember, bizonyára olvasatlanul küldik kéziratát a nyomdába. Most is érzem a finom illatot a hüs udvari szobában, Bogolyub egyenkint teríti elében a lapokat, ahogy megőrizte egész héten át, hat napig gyötrődtem, hogy ide érjek, első pillantásom a tárcarovatot éri, de nem csak úgy bolondjában, eltakarom a javarészét, csak az utolsó hasáb alsó csücskét betűzöm, ismerős mondatra találok-e benne? Még mindig nem az én novellámat közlik, tudniillik megírtam és beküldtem, de azok ott összeesküd-Jóvátettek mindent, amit Gyulai et consertes vétettek. Ki vagyok békiUvc velük és a világgal. Ez a nagy haszna megvan a vállalkozásnak. Azt hiszem, még ezután is kiterjesztik gondoskodásukat élhetetlenségemre. , Sajnos, ez a reménysége nem teljesedett. Ahogy a bizottság Révaival elszámolt, föloszlott s mint olyan természetesen nem foglalkozhatott a nagy gyerek ügyeivel. Vajda nemsokára megint egyedül állott s újból nagyon szegénynek érezte magát, főleg a nagy étvágyhoz képest, amely sehogyse akart a költő szerény anyagi helyzetéhez igazodni. Még nagyobb elismeréssel adózott két itteni barátjának, akikről a következő túlzásokat kockáztatja: Amit pedig ön és Mileszávlyevits Milán tettek, az fittyet hány minden hálálkodási erőködésem. nek. De gondolom, még az egész becsületes sajtó és irodalom is mélyen meg van hatva az Önök emlékezetes, fényes példát adó. nagyszerű működésűk által. Föl lesznek írva mint az irodalompártolás Napóleonjai. r Miloszávlyevits, mikor megmutattam neki e sorokat, mosolygott s igy szólt: — No, ha igaz, hogy mi Napóleonjai vagyunk a könyvterjesztésnek, akkor az is igaz, hogy ez csimborosszója a naivitásnak. De hát ez a felhőket karcoló naivitás uralkodó vonása volt a Vajda János jellemének és egyszersmind na"” szerencséje is. Mert ez üdvös jellemtulajdonságnak köszönhette, hogy olykor örömei is voltak és hogy tek a fiatal tehetségek ellen. Pedig megható a történetem, párbajjal végződik, mind a két fél belehal. Persze, szerkesztői üzenettel intéznek el, hogy nem értek a Bolgárféle párbajkodexhez, majd ad nekem a nagy szakértő az önkényes feltételekért. De mégis becsaptam a Torontáli, egyszer csak megakasztja a szivem verése a lélegzetemet. Ha nem jó a rendes nevein, majd kitalálok valami irodalmit. Szentirmay Endre, milyen romantikusan hangzik, tiszta Jókai-hatás. Mikor ötkrajcáros bélyegért küldtek a Perger-trafikba, épp akkor hozzák a nyomdából az újságot s úgy terítik ki, hogy a tekintetem ráessék a tárcára, ebben is a Rózsa-dalokra. Istenem, most már szabad elárulnom, senkinek se vétek az önleleplezéssel. Rózsa asszonv volt, szebb, mint Erzsébet királyné és unottan fordította el a fejét, mikor a lakásuk előtt elhaladva felpillantottam az ablakába. A kezemben szorongattam a Torontó! példányát, (azt vettem meg, nem a bélyeget), de csodálatosképpen nem jött rá a nagy titokra, amelyet pedig én olyan igen tudtam. Bár igaz, hogy senkinek soha el nem árultam, harminc esztendő távlatában most ugrik ki belőlem először, Rózsával soha nem beszéltem, hamar elhelyezték őket, valaki egyszer azt mesélte, hogy rosszul bánt vele az ura, elváltait, ő hazament a szüleihez a Bácskába. Mindig készültem a városába, csak úgy véletlenül megjelenek a korzón, elmegyek a házuk előtt (kezemben, persze, a Toroníál megfelelő példányszámúval), de sosem jutottam el. Istenem, hol van, él-e még? Mert semmi kétségem benne, hogy épp olyan szép, amilyen volt, semmit sem változott. — Ejnye, Viktorka, hogy mondhat ilyet! Hiszen tegnap délután láttam hat óra táján. Az. ablakban állt, a keztyüit húzogatta és nagyon elgondolkozott valami. Én a Zecha Frjcihez mentem (ők szemközt laktak), a tanti csapkodta kétségbeesetten karjait maga köré — hátul találkoztak, olyan "hosszúak voltak — aztán, no igen, aztán fölmásztunk cigarettázni a szénapadlásra. Épp annyi helyünk volt, hogy kinézhettünk a piszkos ablakon. Ha a szénának időnkint — persze csak rövid idpre — kibékült a virággal és képzelt ellenségeivel. Csakis ez a piramidális gyermetegség boldogította őt ebben a pár hónapban s ez a naiv Bizakodás varázsolt a markáns arcára némi kis fanyar derűt az újabb müvek előkészítésének a mézesheteiben. De ez a boldogság se tartott soká. Csak add(g, mig a könyvek meg nem jelentek. A sajtóhibákra ezúttal nem panaszkodott, — nem is volt rá oka. A Franklin-Társuiat nyomdájának érdemes igazgatója: néhai Hirsch Lipót, maga ügyelt arra, hogy szedés, korrektúra és revízió gondos legyen. Boldogan irta pár nappal a két könyv megjelenése előtt: ... a kiáliitás fényes lesz s valahára iesz egy kedvesen kiállított munkám. S e tekintetben nem is zúgolódott. De az allways displeased ember hamar visszaesett régi elégedetlenségébe. Már egy hét múlva talált egy igen kellemetlen sajtóhibát: a sajtó magatartását. Nem győzött zsörtölődni s fölhánytorgatni, hogy a lapok hűvösen fogadják a könyveit, A valóság az, hogy elég melegen írtak róluk, de a soká mellőzött költő most abba a hibába esett, hogy kezdte magát túlbecsülni s szerette volna, ha a lapok mindennap foglalkoznak vele. Ez persze a legjobb akarat mellett se volt lehetséges. A jövő héten beszélem el, hogy a kitűnő poéta hogyan, mely eszközökkel akarta a sajtó nagyobb érdeklődését s könyveire felhivai. nir.es1 több esze, rég szénné égtünk volna. De neki volt több esze. — Hagyjon, Viktorka, még egy kicsit aludni, nagyon sok dolgom volt tegnap délután, szinte elképzelhetetlen, hogyan győztem a strapát. Fiilep Jenővel a temetőket jártuk, kis pajtásainkat kerestük föl. Először a reformátusok közt Szathmáry Margót, aztán a miénkben Matuskovic's Vilmát. Piros szegfűket vittünk nekik, elkeveredtünk a nagy fűben, hallgattuk a vad méhikék döndlcsé- Iését s találgattuk, ki pihen alattunk, boldog volt-e, vagy boldogtalan, mit hazudott a feledhetetlenségről, el nem múló kegyeletről, hol kacag most az a'megtört szivü hozzátartozója, aki utána akart ugrani a sirba? Vagy mégsem a temetőben lettünk volna? Nini, egész tisztán emlékszem, hogy két rettenetesen vastag fiú döcög túl a nagy hídon a gabonapiac felé. Alig tudnak járni, igen halkan mozognak, đe egy zsibárus boltjában egymásután szednek le magukról három kabátot, hat mellényt és két nadrágot — egyenkint, persze — s megkapják a kincseket érő . ellenszolgáltatást, egy húsz centiméteres vacsövet, amelynek az e^mk vége be van forrasztva. Ebből ágyú lesz, talpat faragtattunk hozzá, meg kerekeket s a szőlők közt próbáltuk ki, szémközt a Rosenfeld-uszodávai. A puskaport én csentem hozzá hazulról, a kanóc cigarettapapírból készült. Nagyot dördült, hatalmas volt a füstje, pillanatokig nem láttunk semmit. Csak később loccsant valami a Bega közegén, nyilván a mi ágyunk volt, mert végleg eltűnt. Azt hiszem, ott hibáztunk a tüzérségi tudományban, hogy nem erősítettük meg. Ámbár minden elveszett ágyúnak ez az alaphibája. Bob. Ha a banda szól . Farsang van, ha szomorú, háborúval fenyegető, hófuvásos farsang is, de mégis csak farsang, most van a cigányzenészek szürete, bálák, házi mulatságok, kávéházi lumpolások benyúlnak az éjszakába s hajnalfelé már nélkülözhetetlen a hangulat és a jókedv ébrentartásához, hogy a sarokban megszólaljon a banda s eljátsza, hogy azt mondja: elég nagy a feje, búsuljon a ló, vagy esetleg, hogy: inkább hiszem, hogy a római pápa a babáját minden este a kapuba várja, ami. feltevésnek elég abszurd, nótának meglehetősen tiszteletlen az Egyház legfőbb1 fejével szemben, de azért jól lehet mellette mulatni s még dr. Nagy Ödön lis szívesen huzatja, ha mulatós kedve kerekedik. Nem merünk statisztikáiméval a kis csodagyerek, aki most jár a zenede első évfolyamába, merészen vállára kapja a nyirettyűt s odaáll a banda elé s ha a hivatásos népzenészek unott arccal hallgatják is a magyar nóták elferdítésében megnyilatkozó e kétes értékű zenei produkciót, a papának és a mamának feltétlenül az tetszik jobban, amikor Tiborka, a kis csodagyerek, huzza csak huzza keservesen. A kis csodaprimás bűzze, csak huzza keservesen kát csinálni arról, hogy egy.egy ilyen lármás, mulatós farsangon mennyi osztalék jut a bandának, félünk, hogy az adókivető-bizottság túlságosan komolyan venné megállapításainkat s megesne velünk az a szégyen, hogy bus éjszakáink megvigasztaló!, társaink a bohémségben és a mivészetben, még hadinyereségadót fizetnének, megcsúfolásául a bohémtársadalomnak. Úgyis az hallatszik erre mifelénk Somborban, hogy a pénzügyigazgatóság jobban hisz a tényleges állapotoknak, mint a becikkelyezett békeszerződéseknek, s még mindig hadinyereségadót akar szedni. Gyermekkorunkban azt olvastuk s lelkűnkben iszonyúan- elitéltiik érte a nemes franciákat, hogy amikor a németek Parist ostromolták, a kabarék, mulatók, bárok teli voltak mulatókkal. Mi a magunk gyermekeinek háborús és a háború utáni szenvedések emlékeként elmesélhetjük, hogy 1922_ben és 1923_ban a szenvedések e két esztendejében hogyan Mulattunk. De né tegyük keserűvé szántszándékkal a szájunk izét, ne emlékezzünk, ha felejteni lehet a szenvedéseket s nézzünk Szét a bandák és a mulatók közt. Minden cigánybandának megvan a maga stilusa. A Bodrics Miska, ha a dardlipavihiet nézi, akkor is másképp játszik, mint a többi prímások, s a Markovics Jancsi gesztusait nem képes utánozni a többi prímás. Mégis házimulatságok aU A felhangzó az érdekelt családtagok részéről felhangzó tapsok bátorrá teszik a nyolc esztendős primást, aki fölényesen kezd rendelkezni s zsarnoki módon dirigál a bandának, amely csodálatra méltó következetességgel csinálja az ellenkezőjét annak, amit a kis prímás kiván. Hanem a zenei produkció igy is, vagy tán éppen ezért, nagyon tetszik. ár . . . Hova tűntek a szép idők, amikor a íumpolás, a züllés csimborasszóját jelentette a női zenekar, amikor tisztes családanyák vörösre sirták a szemüket, ha megtudták, hogy a kaszinó választmányi ülése után a férj betévedt Ver. sendi tatához az Oíthon.kávéházba, ahol fehérbluzos női szirének kalimpáltak a zongorán s játszottak iszonyú művészi ambícióval klasszikus operákat a hegedűn, hogy szünetben egy üveg sörre, vagy egy pohár knikebein-ra. leüljenek a mulató vendég asztalához? Mipta a Varázskeringő, amely glorifi. kálta a női zenekarokat, megszűnt diva, tos operett lenni, azóta már nincsenek női zenekarok s talán knikebeint sem isznak már a kávéházi emberek, pedig ahogy rózsás ifjúkorunkból emlékezünk, nem is volt rossz ital. Most azonban turska-kafá-t rendel, aki kissé te akarja csillapítani italos szédülését s fokozni akarja a képességét újabb mámorokra. Még csak a barban verődik össze haj* pajtáiban, amikor a ciaány már. elfáradt
