Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)

1922-12-31 / 352. szám

1922. december 31.

BÄCSMEOYE! NAPLÓ

5. oldal.

A magyarság loyalitása

Irta: Prokopy Imre

Végtelenül elszomorító jelenség, hogy a háborús pszihózis őrületéből mily nehezen gyógyul ki a tehetetlenül vergődő emberiség. A szélsőséges nacionalizmus hulláma egyre félelmetesebben dagad s elöntéssel fenyegeti a vénhedt s uj koncepciókra immár képtelennek látszó Európát. A pacifizmus, a népek testvér esülésén ék, az emberi szolidáris* tás magasztos eszméi helyett világszerte a féktelen gyűlölködés, a sorvasztó széthúzás és a szertelen íürelmetlenkedés gonosz uiuu.aiai burjánzanak, s a jog trónján a nyers erő brutális hataimaskodása terpeszkedik.

■ Sivár és kétségbeejtő látvámrí Nem veszik észre, hogy ez az esztelen belliim : ;■

fel tartóz,hatatlanul a homo sapiens erkölcsi csődjéhez és a még megmaradt kulturértékek teljes elpusztulásához vezet. S mindezt az egymásra halmozott dőreséget, a lelkiismeretlenül elkövetett bűnöknek ezt a bábeli tornyát újjáépítésnek és konszolidációnak nevezik! Nem gúnyolódva, maró szatírával, hanem meggyőződés hangján, elvi

Ezek a kórtünetek — sajna —* nálunk sem hiányzanak:. Jtivamcezési formájuk a szokottnál valamivel enyhébb up van, de ezért igy is éppen elég baj és szenvedés okozói.

■\ z általános eltévelyedésben szintermészetes, hogy káros hatásukat leginkáb a nemzetiségi kisebbségek sinylik meg. S ezek között is országunk magyarságának jutott osztályrészül a Prügelknabe szerepe, melyre — történjék bármi is — mutatis mutandum ráillik a Lessing Bölcs Náthánjából vett idézet: »Tut nichts, der Jude wird verbrannt.«

Hol a végrehajtó hatalom, mér rá újabb csapásokat, hol a törvényhozás nyirbálja m>'~ jogainak foszlányait, hol meg a társadalom gyűlölettel eltelt egyes rétegei mint felelőtlen elemek éreztetik vele a tűrt másod- vagy harmadrangú állampolgár keserves sorsát. A ráfogások s többnyire gazdátlan rágalmak özönét zúdítják a magyar »polgártársra«, s a régóta várt baráti kéz helyeit változatlanul a fenyegető ököl mered feléje.

Régi írók

Irta: Handel er

VAJDA JÁNOS

I.

Több mint negyedszázada, hogy meghalt, s még mindég nincs összefoglaló, definitiv tanulmány róla, s az irodalomtörténeti értékelése is várat még magára. Akik elsősorban kiu:k volna hivatva, hogy a helyét! kijelöljék: Péterffy, Riedl és Beöthyj meghaltak anélkül, hogy behatóan foglalkoztak volna vele, — Palágyi Menyhért pedig, aki sokat irt róla és lelkesedett érte, szintén adósa maradt a közönségnek és az medálomnak egy olyanfajta Yajdaköiíywcl, aniinőt Aranyról és Petőfiről irt Riedl Frigyes. Talán soha se is fog ilyen megjelenni, de én mégis közrebocsájtom az emlékezéseimet, amelyek Vajdával kapcsolatosak és a mondanivalómat e költőről abban a reményben, hogy e föl jegyzésekből cgyet-mást majd tán használhat az, aki rendszeres munkát ir róla.

... A »márciusi ifjak« közül báromat ismertem: Jókait, Bulyovszky Gyulát és Vajda Jánost. Jókairól már annyi mindent jegyeztek föl, hogy alig maradt irnivaló róla, — Bulyovszkyról pedig kevés az, ami

vszersmind érdekes is. Szép férfiú, jómódú ember (saját házában lakott a Zöldfa-utcában), divatlapszerkesztő és kellemes tárcaíró volt. És the last <wt least:, a Szilágyi Lil-Csak elvétve hallatszik egy-egy megértő szó, csak imitt-amott ie! vetkezik, félénk tapogatódzással, némi készség a közeledésre, de ezek a kellő határozottság nélküli s I egyébként is mindenféle rezerváciőKkal teletűzdelt kísérletek nyomtalanul eltűnnek a szélsőséges irányzatok pokoli csatazajában.

De vájjon mivel szolgált rá az átcsábít több mint 500.000 főnyi magyarság a vele szemben minduntalan megnyilatkozó bizalmatlanságra és egyre fokozódó türelmetlenségre? A politika kietlen berkeiből és a tárgyilagossággal nem sokat törődő napi sajtó hasábjairól felénk hangzó válaszok marm nagyjából a?, hogy a mo"varsá<r lojalitása nem őszinte. Hinc illáé lacrimae! Amilyen súlyos, olyan alaptalan ez a vad. Legiőbb ideje, hogv a szemébe nézzünk és leszámoljunk vele. Magyaros nyíltsággal és ma^aros lojalitással.

Akik a politikai méregkeverés boszorkánykonyhájában kotyvasztanak s a honmentést főleg a magyarság diszkreditálásában keresik, az iilojalitás vádját — egyéb perrend! szerű bizonyítékok híján — a magyarságnak önálló politikai pártban való tömörülésével indokolják. Még a társadalmi érintkezés vágj' a kulturális téren való együttműködés akadályául is ezt, a nov'sadi nyilatkozatban. a békeszerződésben és az alkotmányban biztositott jog alapján történt szervezkedést emlegetik, sőt a választói jogból való kiakoíbólinttatásunknak i$ ez a nyíltan bevallott indoka.

A pártvezetőség az érvek egész arzenáljával már több Ízben hatálytalanította ezt az ellenünk emelt rosszindulatú vádat, kimutatván a szervezkedés megtámadhatatlan törvényszerűségét és az önálló párt megalakításának szükségszerűségét éppen a fennálló állami rend magasabb rendű érdekei szempontjából.

Ugv látszik azonban, hogy az igazság szavát most még nem tudják vagy egyszerűen nem akarják megérteni, mert különben rá kellene eszmélniök, hogy nem mi vagyunk a rendbontók és felforgató!: akik bizva bízunk az ünnepélyes ki

rályí Ígéret szentségében és szigorúan a tételes törvények keretein belül keressük igazainkat, hanem azok, akik a maguk hozta alkotmány imperativ rendelkezéseivel szembehelyezkedve, még a terror eszközeivel is meg akarják gátolni országunk nemzetiségi kisebbségeit intézményesen garantált jogaik érvényesítésében.

Már pedig a történelem kerekét nem lehet visszafordítani. Ne felejtsék el, hogy a francia forradalom már 17S9-ben deklarálta az ember jogait, kimondván, hogy »minden politikai egyesülés végcélja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak (szabadság, tulajdon, jogbiztonság) biztosítása« (II. cikk), s hogy »a törvény a közakarat kifejezése lévén, minden polgárnak joga van a törvény megalkotásában személyesen vagy kiküldöttei utján rćsztvcnni« (VI. cikk). S ne feledjük ei. hogy egyetlen normális rend van: a demokrácia, s egyetlen forradalmi irány: a jogfosztás. A mi egyedüli fegyverünk a törvény és a jog. Le droit c’est le dicu des vaincus. Ezzel állunk, vagy bukunk. Nem elég a demokráciát s összes velejáróit hirdetni. A politika nem a hangzatos szavak, hanem a tettek művészete. Ezt az alapigazságot jó lesz megszívlelni azoknak, a kik nem is oly régen vélt és valóságos sérelmeik hangoztatásával az egész világ közvéleményét a nemzetiségi ügy mellé állították. Most, hogy elérték céljukat, megfeledkeznek a régi jelszavakról, sutba dobják a hatalom korlátlan gyakorlása közben kenyelmetlenné vált elveket s fittyet hánynak a kötelező múltnak.

Azonban amit a bajorok hazája nem tagadott meg a nemzetiségi kisebbségektől, azt a demokrácia szárnyain nagyra nőtt hősies szerb nemzet sem vonhatja meg tőlük. Az Olaszországnak jutott szlávlakta területek intőpéldájáí sem szabad szem elől téveszteniük, ahoi az önrendelkezési jog kisemmizésével végrehajtott annexió utáni első választáson öt délszláv képviselő került az olasz kamarába, kik ott oly bátran s oly imponáló nemzeti önérzettel szálltak síkra népük igaza mellett, hogy itt — a jelenleg divatos mentalitást tekintve — alighanem már régen a hazaárulás és látónak, egy :en szép és tehetséges színművésznőnek a férje, akit Ágai egyszer azzal figurázott ki, hogy igy emlegette: Szilágyi Lilla férje, szül. Bulyovszky Gyula. Ellenben Vajda Jánosról, a feltűnően Elhanyagoltról közzéteszem az alábbi följegyzéseket, mert a sokszor mellőzött nagyszenvedeímü költő igazán méltó rá, hogy közönség és kritika foglalkozzon vele, s mert erre kötelez is némileg az a véletlen körülmény, hogy egyike voltam azoknak, akik olvashattak a lelkében, s igy azoknak, akiknek van mondanivalójuk róla.

A mi közönségünket egy kicsit érdekelheti is a téma, mert Vajda János gyakran fordult meg Suboticán, ahol két barátja lakott: Miloszávlyevits Milán volt orsz. képvi selo és e sorok írója. 1886-tól 18%ig minden esztendőben töitött néhány napot e városban és néhányszor heteket Palicson, s irt is egyszer a Vasárnapi Újságba igen rokonszenves meleghangú cikket az itteni nemzetiségekről ezen a címen: Szerbek és bunyók. Meg leszünk elégedve, ha a szláv irók. akik majdan jellemezni fognak bennünket, azt annyi megértéssel és szeretettel fogják tenni mint ahogy Vajda János irt az ő nemzetükről. Pedig Vajda minden volt, csak hízelkedő természet nem...

Bizony, mint ember nem volt szeretetreméltó, s ezért nem igen szerették az irótársai. Mint költő nem tudott, s talán nem is akart népszerű húrokat pengetni, s ezért nem volt kedves a közönség előtt. A társalgása csupa panasszal, keserűséggel és követcíődzéssel lévén tele, idegenkedtek tőié a kollégái, a nagy közönségnek pedig kaviár volt az, amit ez az elkeseredett és tagadhatatlanul rosszmodoru poéta énekeit, — igy hát vajmi kevesen vették meg és még kevesebben olvasták a költeményeit.

Nagyon röviden kell őt Jellemeznem: szerencsétlen ember volt. Az éietben nem vitte semmire, még akadémiai tagságra se (ie n füt fien, pás mérne ccadémicien!), első sorban mégis csak azért, mert nem volt benne semmi szeretetreméltóság, ami alighanem a legnagyobb malőr, ami embert és különösen poétát érhet. Egy lírai költő és pedig a legkiválóbbak egyike, akinek még az a vigasztalása se volt meg, hogy a nők szerették! Mert nem szerették szegényt... Az ő kétes szerencséje és szép élete csak akkor kezdődött, amikor egészen az irodalomtörténeté lett, amikor 1897-ben meghalt s a barátai díszsírhelyet eszközöltek ki neki. Ott kint, a kerepesi-uti nagy köztársaságban, ott díszesebb helye vagyon mint a városban volt, ahol nem éppen nagyon elegánsan bútorozott hónaposszobákuan lakott, hol a Vámház-köruton, hol az Üilői-uton, hol pedig az Aranykéz-utcában... De hát díszsírhelyet ma már mindenki kap, olyan kicsiny költő és olyan székesfővárosi jelentéktelenség is, akiről

zadás vádjával terhelten a vádlók tak padján ülnének. i

Ha pedig még ezek a meggondolások sem elegendők a mindenképpen szükséges erkölcsi leszerelés előidézésére, vegyék fontolóra a könnyelműen és felelősség nélkül vádaskodók azt a megnyugtató tényt Jiogy az összes utódállamok között éDpen a mi országunk van a legszerencsésebb helyzetben. Itt legkisebb a nemzetis-'ai tehertétel. Az ország több mint 12 milliónyi lakosságából alig 2 millió a nem szlávok száma. A numerikus fölény tehát oly lenyűgöző, hogy ez már eleve kizár minden bomiasztási kísérletet. Hozzájárul ehhez az európai hatalmi viszonyoknak éppen az utódállamok biztonsága szempontjából való rendkivü! kedvező eltolódása, mint legfőbb akadálya minden szeparisztikus velleitásnak.

De mindettől függetlenül, az itteni magyarság megbízhatóságának és bölcs alkalmazkodásának már annyi kézzelfogható tanúidét adta, hogy teljes joggal elvárhatja az ő loyalitásának. fentartás nélküli elismerését Célkitűzéseiben, követelései formulázásában a legmérsékeltebb az összes utódállamok nemzetiségei között. Sérelmeit egyizöen sem vitte nemzetközi fórum elé, mint ezt pl. Csehszlovákia németjei s más államok kisebbsége! már isméteken megtették. Még az államiság struktúrájának alapvető kérdésében sem foglalt állást, hanem annak e kérdésnek a megoldását, vajion az állam berendezkedése a merev centralizmus vagy a rugalmas föderalizmus alapján történjék-“ meg, az államalkotó három nemse^ belső ügyének tekinti. Sőt e lel ."tétben odáig ment, hogy a cénü. !isztikus államformát támadó szláv ellenzéki pártokkal való kooperálástó! is tartózkodott Kifelé pedig félre nem magyarázható határozottsággal szögezte le azt az igazi államhüség jegyében fogant álláspontját, hogy sem Budapesttől, sem az emigrációtól nem kér és nem fogad el tanácsot, vagy irányítást, hanmn egyesegyedül a saját ereiére maszkodva, szigorúan alkotmányos utón és törvényes eszközökké1 kívánja szellemi. erkölcsi és anyagi boldogulásának feltételeit megteremteni. Hol itt a legcsekélyebb nyoma az illoyalitásnak? Rágalmon, üldöztetésen és

huszonöt év múlva éppen csak onnan fogják tudni, hogy ve aki volt, mert díszsírhelyen nyugszik. Az ilyen helyek, odakint a temetőben, elég olcsók, — a polgármester konyiyen adományozza őket, az élet pedig abban a nagy városban olyan őrült drága... Vajdának, negyven év előtt is drága volt! — a szegény költő nagyon nehezen tudott megélni.

— Rettenetes étvágyam vau! — panaszkodott mindig.

Ez volt a rend.es felelete, ha azt kérdeztek tőle: hogy’van?

S méíabusan tette hozzá:

, — És a vendéglők olyan drágák! ötven krajcár egy húsétel!

Máskor meg igy berzenkedett:

— Micsoda képtelenség, hogy á szegény ember ilyen éhes! A- volna rendben, hogy a gazdagnak, például Csávolszkynak (Csávolszkyj volt az ő szemében a gazdagság prototípusa) legyen nagy étvágya, aki azt könnyű szerrel kielégítheti. Csávolszky egyen naponta ötszörliatszor vagy étkezzen akár reggeltől estig, — de a magamfajta szegény ördögnek minek az ilyerí strucc-gyonior? Ila volna igazság, akkor »unzeráner« naponta csak egyszer ienne éhes...

Örök témája volt ez neki és örök — gondja. Csakugyan romlatlan paraszti gyomra volt, anielvet katarrhusoktól és diszpepsziátol szűzen hozott a vaáli erdőből a rossz- Icvegőjü székesfővárosba. Nena restellt annyit enni, amennyit ez a ha-