Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)
1922-11-19 / 315. szám
1922. november 19. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. olđaL nyájas olvasó dologról, ami egykor életeleme, magától értetődő tartozéka volt az embernek. Te, nyájas olvasó, pedig az olvasásról szoktál le. Aránylag eléggé gyorsan, eléggé könnyen, szetnmelláthatólag, a legcsekélyebb lelki megrázkódtatás nélkül. Amilyen nehezen szoktál rá egykor, nem is olyan régen, a betüevésre, éppen olyan egy-kettőre mondottál le róla. Azonban meg kell hogy védjetek kissé, nyájas ex-olvasó. Mert nem csak te vagy a hibás ebben a sajnálatos fogyatkozásodban. Hibás bennem veszed észre, hogy lassankint r± ,az a fr<ín^a- na^ Ar^ÖS^' egészen elveszíted azt a barátságos, ne!P-- tu^n.1 }nier.t< lobban kihnrrv na\t innnriinm niví. kezdte a könyveket, mint teszem azt Igen, mindenki leszokott már vala- ban, nem csuda hát. hogyha alaposan miről, valami megszokott, kedves, jó megcsömörödtél ettől a csekély tápvalódias, hogy úgy mondjam, nyájas hangzása címet és jelleget, amelyet egykor — nem lehet tudni, hogy mikor és miért — a többnyire nyájtdan irók adományoztak Teneked? Egyrészt nem vagy már nyájas, no igen, mert keserű, epés, sótalan, állandóan rosszkedvű vagy, határozottan és észrevehetően haragszol az írókra, ellensége vagy a toll embereinek, másrészt.nem vagy már olvasó. Nem veszed észre, hogy üz utóbbi időben oly ritka a kezedben a könyv, mint az én zsebemben 'a bankó. Még mindig nyájasnak és olvasónak tartod magadat, pedig alig-aüg látod el a szükséges betűkoszttal a múltban általad is annyira nélkülözhetetlen szellemi menüvel igen tisztelt elmédet. Valahogyan szinte leszoktál a szellemi abrakról les még jó, ha maradt régebbről némi nem egészen megemésztett, némi maradék betű- és gondolattepertőd, egy kis szellemi svartlid a lelki-spájzodban, amin elrágódhatsz, amin elkérödzhetsz. Egyébként nem igen veszem észre, hogy túlságosan kétségbeejtene ez az egyre növekvő betüinség, ez az ijesztő könyvhiány. Sok szenvedélyes dohányzó leszokott máról-holnapra a pipázásról meg a szivar ozásról, amiért annyira megdrágult a szívni való. Hány ember nem megy a kávéházba, meri folyton emelik a feketekávé árát. Egykor szenvedélyes mozi-őrültek még a tájékára sem mennek a mozinak, mert sokdlják az antrét. Egykori divatbárók és divatgrófok ötéves zsakettben és özönvizelötti kalapokban fordulnak elő napjainkban. Régi irók — Emlékek és jegyzetek — Iria: Baedeker Szatmári Móric igen rokonszenves portrét rajzolt nemrég egy ellenszenves emberről. A »Világ« Száz Magyar Elet cimii tárcasorozatában kedvesen jellemző sorokat irt a legkitűnőbb magyar riporterről, Barna Izidorról, vagy ahogy általában nevezték, Barna Dóriról, aki megcáfolta a nomen et omen törvényét, mert vörös volt, feltűnően vörös. S a Szatmári arcképe nem volt csöppet se hízelgő, mert a nagy brontes alak. ez az éppen nem szép vörös zsidó, a képzelhető legjobb szivü emberek egyike volt, s ha első látásra nem is keltett szimpátiát, közelebbi ismeretség után mindenki megkedvelte. Kevés embernek volt annyi igaz barátja mint neki, mert 5 is igaz barát tudott lenni, s a legnépszerűbb újságírók közé tartozott, akit, mig élt, rendkívül szerettek, s amikor meghalt, őszintén sirattak. Alig ismertem valakit, akinek a külső megjelenése olyan ellentétben állott a belső lényével, mint ahogy ezt a kellemetlen külsejű és nemeslelkö Barna Dórinál láttuk. Az a tulajdonsága, hogy a hecceket kedvelte s hogy misztifikálni szeretett, csak kedvesebbé tette őt az Irótársa'i előtt, akik különben is becsülték benne a lojális kollégát és szolgálatkész pajtást. Ám, ha tréfáról volt szó, akkor — nem ismert tréfát. Amivel azt akarom mondani, a divatharisnyákat, nagyobb vámot rak az újságokra, folyóiratokra, mint a duplagallérra. Aztán hibásak, sőt bűnösek a könyvkiadók, akik az utóbbi időben csupa selejtes vásári portékával rukkolnak elő és a világiért sem adnának ki jó, okos, uj könyveket. A kiadók Kiirts Mahlereket. Glyn Ellinorokat, Crocker. B. két nyújtanak át neked bő adagolásértékű, margarinos irodalmi főzeléktől. Végül hibásak maguk az irók is, akiknek az utóbbi időben, úgy látszik, egészen elment az étvágyuk j, attól, hogy valami rendes, finom és' Ízletes deszerteket tálaljanak ie, számodra, nyájas olvasó. Az irók egy része, még pedig éppen a komoly, tehetséges, súlyosabbik fele. lendület, munkakedv, invenció hóján, fáradtan, szinte fatalista módjára állt ki a sorból és átengedte a helyét a nem íróknak, az irodalmi lacikonyhásoknak és pathológiába tartozó gágyóknak. Fásultság, reménytelenség, csömör az egész vonalon. Fáradtak és keserűek, lankadtak és hitetlenek az *igazi irók, szemérmetlenek és kétségbeejtöen ízléstelenek, tudatosan rosszhiszemüek az irodalmi fórum I mohó ostromlói a baciüusok módjára megszaporodott tehetségtelenek és elvesztetted te is egykori igaz rajongásodat, valamikor olthatatlannak látszó szomjadat a betű iránt, ó, nyájas olvasó . . . A magyar nemzetiségi probléma megoldásának módjai a délszláv mentalitásban Ivies Alexa eggelemi tanár tanulmánya Ivies Aleksza dr.. a suboticai jogi fakultás kiváló tanára, a beográdi *N ovi Z s i v o t« c. folyóirat« legújabb számában »Hazánk északi vidékei« címen hosszabb tanulmányt tesz közzé, mely figyelemre méltóan tárgyalja a magyar nemzeti kisebbség problémáját és érdekes adalékokat tartalmaz a szerbek és magya rok történelmi kapcsolatairól. A tanulmánynak két első részét, melyben a történelmi dokumentumokat tárja föl. csak kivonatosan közöljük', a harmadik rész, amely a nemzeti-1 ségi kisebbségek problémáját tárgyalja, ismerteti azokat a megoldási j módokat, amelyeknek a szláv közvéleményben gyökerük van. Érdekes és fájdalmas dokumentum ez, mert azt igazolja, hogy milyen távolságok választják el a demokrácia tisztult álláspontját a nemzetiségi kérdések megoldásáról alkotott közkeletű meggyőződésekről s milyen önkényes és türelmetlen módokat tartanak helyeseknek a nemzetiség! problémák megoldásánál. A tanulmányt a következőkben ismertetjük: A háború előtt a mai államférfiak komolyan nem is gondoltak arra a lehetőségre, hogy a délszlávok egyejsüléSe meg fog történni és az uj álf lantnak Maribor és Subotica is al- I kotorászd lesznek. Éppen ezért egyrészt a szlovénekkel és németekkel, másrészt a bunyevácokkal és magyarokkal szemben követendő politika teljesen, uj kérdés elé állította a politikusokat és még nem alakultak ki ennek a politikának az irányelvei. A távoli múltban a szerb és magyar nép vitális érdekei együttműködésre szorították a két népet, de| ez nem tartott sokáig. A XV. szá-" zadban Szerbia és Bosznia török járom alá kerültek, a magyarok segítsége ellenére. Később is történtek kísérletek a hogy nem ismert kíméletet, fia valami jó ötletre akadt, amellyel kifigurázhatott valakit, akkor egy órára fölfüggesztette a barátságot, de oly módon tudta a bizalmasait is áprilisba küldeni, hogy azok nem haragudtak meg rá. Eleme volt a misztifikálás, s amely napon nem ültetett föl valakit, azt a napot elvesztettnek tekintette. Szatmári elmondta az érdekes cikkében Dóri egynéhány »eset«-éí, s én is följegyzek egyet, amelyet erre mifelénk talán kevésbbé ismernek. Volt egy trükkje, helyesebben formulája. amely majdnem mindig jó! sikerült, — olyan komoly ábrázattal és olyan komoly hangon tudta előadni. fia valakiről rosszat mondtak előtte (hacsak nem a pápa vagy Vilmos császár volt az), erélyesen tiltakozott a meghurcölása ellen, és pedig azon a címen, hogy az illető — rokona neki. Idegenek és főleg vidékiek, a legtöbbször fölültek az ártatlan misztifikációnak, egy percre ellőtték, hogy Dórinak olyan különös (néha nagyon előkelő, néha meg igen kémikus) rokonsága van, és sértő nyilatkozataikat ijedten és sajnálattal vonták vissza. Magam voltam jelen, amikor egy ur — derék vidéki portentum Székesfejérvárról — Polónyi Gézát, a sokat szidottat, támadta s a politikáját kritizálta, és pedig ugyancsak vidékiesen, tehát éppen nem hízelgőén. Ez nem volt valami szokatlan dolog, mert akkoribnn három tucat ekszponált közéleti nagyságról együttvéve se mondtak annyi rosz-Iszat, mint erről a militáns politikai falakról, aki maga is tudta, hogy ha ’újságolvasók együtt ülnek és beszélnek róla, akkor nem a jó tulajdonsá- Igait sorolják föl, s ha olvasta reggel a hírlapokat és kivételesképpen nem talált bennük szidalmazást, bizonyára boszankodott e mellőztetésen és kevesebb étvággyal fogyasztotta a reggelijét, mint oly napokon, amikor elmondták mindennek, csak annak nem, aminek tartotta magát Barna Dóriban ellenben föllángolt a lovagiasság, s komoly, sőt kissé fenyegető hangon, élesen tekintve a vidéki atyafira, igy szólt: — Kikérem magamnak, hogy er ről az érdemes férfiúról a jelenlétemben ilyen tónusban beszéljen! S egy kis müpauza után hozzátette: . — Mert ő a nagybátyám! I Amaz meghökkent, ötölni-hatolni kezdett és mentegetődzni próbált: —- Bocsánatot kérek, szerkesztő ur . . . nem szeretnék igazságtalan t lenni . . . ismerem a kedves nagyibátyja érdemeit, és éppen azokra akartam áttérni . . . — Azért mondom! — felelte Barna. Dóri szigorúan. És örült a sikerének. Ennél is mulatságosabb volt az energikus föllépése, amikor a Küry— sFedák-hadjárat idejében egy klári’.nétos (igy neveztük akkor a Küry Kiára tisztelőit) az ellentábor ünnepeit primadonnájáról, Fedák Sáriról, nem, nyilatkozott elég előnyösen. Barna Dóri jól játszott idegességgel pattant föl a helyéről és ünnepekét nép együttműködésére. Bocskai István fejedelem 1605-ben Kassáról> felhívást intéz az osztrák szolgálatban lévő szerb katonákhoz, hogy csatlakozzanak a Habsburgok elleni Iszabadságharchoz. A szerbek azonban a felhívást Becsbe juttatják és* IBocskai újabb megtámadásával válaszolnak a közeledési kísérletre. Száz évvel késői!* megismétlődik ez 'az eset Rákóczi Feren 1703-iki széT kelyhidai proklamációja után. 1735-ben Jovanovics Pero szerb kapitány keres közeledést a magyarokhoz a Habsburgok ellen, de mialatt Jovanovics Aradon a szerb tisztekkel tárgyal, a magyarok idő előtt akcióba kezdenek és az elfogott smagyar felkelőktől megtudják az jj osztrákok, ki volt a felkelés vezére és Jovanovicsot elfogják. A szerb I osztagok pedig résztvettek a magyar felkelés leverésében, melynek egyik ; vezére a szerb Szegedinác Pero volt. IÉrdekes, hogy Szegedinác fia mint I tiszt harcolt és megsebesült a szerb Icsapatok étén, melyek apja hivei ellen küzdöttek. 1843-ban a szerbek megkísérelték egyezség létrehozását, de a Pozsonyba érkező küldöttségnek Kossuth Lajos azt válaszolta, hogy a szerbek és magyarok között csak a kard dönthet. Igy a szabadságharc alatt a szerbek mindvégig a magyarok ellen harcoltak, a Habsburgok mellett. A kiegyezés után a nemzetiségek között a szerbek voltak a legeibeseredettebb ellenzői a magyar hegemóniás törekvéseknek, bár számszerűt a legkisebb nemzetiség voltak. A cikk harmadik része a magyar kisebbségi kérdés megoldásával foglalkozik. A Magyarországból érkező iliirek szerint — írja Ivies dr. — az egykori határok visszaszerzése, az integritás gondolata valamennyi társadalmi réteget foglalkoztatja. A békeszerződés ellenére — folytatja a ciklc — kémeket küldenek Jugoszláviába és kontaktust tartanak fern az itteni magyarsággal abban a reményben, hogy ismét egyesíthetik a Vajdaságot Magyarországgal. — Ez a Magyarországon uralkodó ellenséges érzület nem maradt eddig és nem maradhat a jövőben sem kihatás nélkül az SHS királyság magatartására magyar polgártársainkkal szemben. A szerbek nagyon jó1 lyesen tiltakozott: —Uram, bátor vagyok figyelmezftetni önt, hogy a kifakadásait tovább \nem hallgathatom. Lovagias kötelességem védelmére kelni a kitűnő szifnésznőnek, mint hölgynek, mint művésznek, és végűi azon a címen, <hogy ő — a nagynéném. Ez már kissé valószínűtlenebbnek látszott, mert a Fedák Sári akkor nem sokkal vo!í több huszeszten- Időstiéi, s inkább lehetett volna az f uüokahuga Dórinak, mint a nagynénde a Kürysta fiatalember mégis (megijedt, abbahagyta a kritizálást s jjolyanféléí motyogott, hogy Ízlés dolga, melyik énekesnő tetszik jobban *az embernek, s hogy ő jogosultnak tartja a Fedákisták rajongását is, chacun á son goút, stb. Dóri bará, tunk határozott föllépése megsernmifsitőleg hatott rá. í Az öreg királynak arttipátikus volt a kitűnő újságíró, — valószínűleg I azért, mert nem ismerte közelebbről. Ferenc József, Európa legnagyobb I arisztokratája nem egyszer találkozott a szemfüles zsurnalisztával, s a filagy darab ember — talán a színéinél vagy a majdnemöies termeténél fogva — szemet szúrt neki, s mikor egv alkalommal megint egész nagy terjedelmében valahol föibukkanni látta, kedvetlenül kiáltotta: — Der rote Jud’ ist scho’ wieder da: Pedig ez z vörös zsidó a pompás, lelkiismeretes és alapos hírszolgálatával sok szolgálatot tett a nemzetének s igy közvetve a királyának is. De h£c ö Felségének nem volt sok
