Bácsmegyei Napló, 1922. október (23. évfolyam, 268-298. szám)

1922-10-22 / 289. szám

1922. október 22,

BACSMEGYEI NAPLŐ

9. mH

nyájas olvasó

ül 'kell neked mondénom ezt az esetet.

Á hentesnél voltam tegnap, szép, ttagy hentesüzletben, ahol szögeken tég a Jóllakottság és a jólét zsírjától ésöpögős az asztal is. Éppen egy raflinóit ízlésű hölgy volt bent s bízta a kövér hentesre jól megfontolt rendelését Kérek — mondotta — egy negyed kiló vadászkolbászt egy darabéban, tíz dekát fölvágva, tíz deka pariéért felvágva és öt dekát egy darabban. ügy, hogy az egész egy fél kiló 'Ügyen.

I A hentes fölérti a szót s hozzálát a vcgdosdshoz. Lassa, tempós, egyenletes mozdulatokkal szeleteli a húst, pünden vérengző vágy nélkül szalasztja bele kiieni kését a vastag parizer kihizlalt testébe. Egymás után hallanak a szeletek, mint a kasza suhintása nyomán a búza rendje. S amikor már egy nagy halom fölváltott volt előtte, — körülnézett. Figyelte, nézik-e. Figyelte, hogy lesz-e Sikere, ha ezt a komplikált rendelést próbálkozás nélkül úgy tudja teljesíteni, hogy se hozzá vágnia ne kelljen * fél kilóhoz, se elvenni ne kelljen belőle.

Egy pillantást vet még a mérlegre, mintha meg akarna győződni arról, hogy a félkilós nem lett közben sem kisebb, sem nagyobb, aztán ráveti a felszeltek halmát. A mérleg megjátszó magát, aztán egyenlő magasságban megad a két serpenyő. A hentes elmondhatatlan gőggel néz végig a várakozókon, akik öntudatlanul

Régi irék

— Emlékek és jegyzetek —

Irta: Baedeker

,V.

Attól fogva, hogy összebarátkoz- Junk, nemcsak a Kapucinéria esti öszszejövetelein találkoztam Tóth Béláival, de napközben is, — együtt bandukoltunk a városban és nagy sétákat tettünk. Nekem a vele való együttlét sohase volt terhes, mert 'Hem bántott a csalhatatlanságába vetett hite (amely különben igen gyakran adott helyet a legmegalázkodóbb szerénységnek), sem az oktató, sőt néha leckéztető hang, amely az előadását olykor megfosztotta a szeretetreméltóságától. Szívesen tanultam tőle, és mindig érdekes és sohasem ‘tartalmatlan beszédének nemcsak az epésségét vettem észre, hanem az eredeti szempontjait és az elmésséget is, amely a társalgásában nem keyésbbé élénken nyilvánult meg, mint a levelezésében és a cikkeiben.

Valóban, ez a gazdag tehetség csak íiigy szórta a kincseit, mint egy nagylelkű pazarló. A kávéházban, még négyszemközt is — amikor igazán nem lehetett ráfogni, hogy a publiífcumaak s pláne a karzatnak tart előadást — valóságos essay-ket mondott, cikkeket beszélt és tárcákat csepegett. A szellemének olyan gazdag ivóit a kincsesháza, hogy bátran adakozhatott belőle, s c tekintetben egyenes ellentétben állott az általa is nagyon becsült Hevesi Lajossal, a bécsi polgárrá lett kitűnő íróval, aki szinten polihisztor-természet volt, sokattudó, minden művészethez értő, szellemes férfiú. De csak az írásaiban volt szellemes, s csak ott árulta el, hogy minő sokat tud. Amúgy nem £olt sokkai beszédesebb, .a siketIs öt nézik.

Ezt a tekintetet kell neked elmondanom, oh, nyájas olvasó. Nem érezted-e te is sokszor, hogy tudsz valamit, hallottál valamit, gondoltál valamit, talán olyasmit, ami nem is érdekes, nem is fontos, de amit el kell mondanod most, rögtön, akárkinek, de el kell mondanod. Nem is azért, hogy más is tudja, talán csak azért, mert te akarod látni, milyen arccal fogadja, mit szól hozzá.

Látod és ha látod, ne haragudj érte, ezzel a tekintettel vagyok én igy. Ezt a tekintetet kell elmondanom neked, amit a hentes rátett előbb a parizerr e, aztán a mérlegre, aztán mind-, nyájunk arcára, akik akkor ott voltunk. Ezt a teBnte'iei, ami nekem nem is volt uj, nem is volt idegen, mert ezzel a tekintettel nézett Mózesére Michelangelo és szőlőfürtjeire Praxiteles. Ezzel a tekintettel tette le tollát Goethe a Faustja után. De ezzel a tekintettel nézett végig Napoleon a harctereken, ezzel a tekintettel jelentette be a győzelmet Clemenceau. Ezzel a gőggel, a fölénynek ezzel a magától értetődésével, ezzel az elismerést követeld elégedettséggel, a fölülkerekedésnek ezzel a boldogító örömével.

Mert, nyájas olvasó, olyan kevés különbség van azok között, akik hentesek a sarkon és akik hentesek a világtörténelemben. (j. j.)

Utazás közben

Irta: lean leuöi

Különös érzés az, amit hosszú útról hazatérve érzünk. Mint a leydeni palack az eletromosságot, uj gyűjtöttük össze idegen világban, idegen emberek közt a régi kultúrák szépségeit s a kívülről nézett élet gondtalanságának és felelőtlenségének örömeit. S most, itthon, lassan lereagálódik minden, lehámlanak az impreszsziók, lefoszladoznak az emlékek, mint a háncs a fa kérgéről.

Senki se felejtette el, aki olvasta azt a mélyzengésü lírát, amivel Ignotus búcsúzott el a szépség és kultúra csodatevő helyeiről, amikor világháborúvá terebélyült ki a népek csatája. Frontok acélialai, lövészárkok véres folyói álltak elénk, ha Rómába, Párisba, Londonba akartunk volna menni, pedig úgy éreztük, mindaz, amit az egymás után jövő nemzedékek ezekbe a városokba építettek bele, egy kicsit a miénk is és jussunk van ahhoz, hogy ne csak a turisták kíváncsiságával, hanem a házigazda büszkeségével is nézzük az emberi kultúra örök dokumentumait.

Veszik-e észre, hogy az útleírások kezdenek megint divatba jönni? De veszik-e észre azt is, hogy ezek az útleírások mennyire elütnek stílusban,

hangulatban, témában az iskolakönyvek úti leveleitől? Külföldet járt embertől ma másokat kérdeznek, mint akkor kérdeztek, amikor a világotjárás még hozzátartozott a nyaraláshoz. Aki ma Parisból, vagy Londonból jön vissza, arra úgy néznek föl, mint ahogy Stanley-rt, vagy Livingston-ra. bámulhattak föl kortársai. A pénznek különbsége nagyobb akadálya lett a nemzetközi érintkezésnek, mint a nyelvek különbsége, A valutáris különbség jobban széttagolja az országokat, mint gyalogos turista előtt az utakat a tengerszine fölötti magasságok.

Tőlem még senki se kérdezte, milyen megrendüléseket érteztem a sixtini Madonna előtt. Senki nem érdeklődött a szépségek felől, amiket Cfíiaveri álmodott nertes köbe. Senki sem volt kiváncsi azokra a kincsekre, amiket Pheidias munkáiból őriz a drezdai glyptoteká. Senki se kérdezősködött a Józseflegenda élményszerű szépségei felől. De azt mindenki megkérdezte, hogy szigorú volt-e a vámvizsgálat és mennyibe kerül egy pár selyemharisnya.

Hiába, korok és művészetek stílusa helyett a mai embert jobban érdekli

némáknál, s társaságban — hacsak nagy oka nem volt rá — nem nyitotta ki a száját. Aki nem ismerte, azt hihette róla, hogy egyáltalán nincsen mondanivalója. Rá nem lehetett alkalmazni Buffon-nak a szállóigévé lett mondását, — nála a stilus egészen más volt, mint az ember. Amikor még Pesten élt és irt, ő is tagja volt a kiegyezés utáni irodalmi »ifjú Magyarországának, amely akkoriban (a* hetvenes évek első felében) a fürdő-utcai »Kdvéforrds«-ban tartotta az esti összejöveteleit. Akinek akkor irói neve volt Magyarországon, az mind itt jött össze, és mind itt volt látható az esti órákban. A tehetséges Íróknak e társaságából már csak az egy Rákosi Jenő él, aki mindég a legkiválóbb volt köztük. Ütvén esztendő előtt ő volt a fiatal irodalom vezére, s ez a nagy öregember még ma is vezére az irodalomnak, ha nem is a fiatalnak.

Ebben a társaságban történt, hogy egy különösen eleven és hangulatos estén, vidám és kacagtató társalgás után, amelyben Dóczy Lajos, Toldy Pista és Bérezik Árpád pazarul vicceltek s esprit-jüknek a tárházából tucatszámra eregették a szellemesség rakétáit, Hevesi Lajos, a nagy hallgató, megszólalt s elégedetten mondta:

— Na, fiuk, ma igazán elmések voltunk!

Van egy verzió, amely szerint ezt a megjegyzést nem Hevesi Lajos, hanem Asbóth János tette. Aki ismerte a jelenet szereplőit, nem állíthat ilyet. Ha Asbóth nyilatkozik az ügyről, a felkiáltása valószínűleg igy hangzott volna:

— Nos, nem voltam ma este elmés?

A -mondás kétségkívül Hevesitől

ered, aki bizony a Kiforrásban1

ä vámtiszted s'őluíá. U a :

: iS ! jj

Beszéljünk: hát erről először: I35nkint jelennek meg elijesztő-hírek: arról, hogy a bajor kormány nem engedi meg az idegenek bejövetelét hogy a határmenti német városok nem tűrik az idegenek összevásárlá-i sát, hogy a vámvizsgálat olyan szigorú, hogy egy gombostűt se lehet; kihozni stb. stb. Mindez csak az újságcikkekben van igy. A valóságban a vámtisztek előzékenyek és elnézőek, az osztrák—német határon átlag minden ötödik csomagot nyitnak csak föl, de azt se vizsgálják keresztül s a leromlott márkájú Németország ma a világ legolcsóbb piaca.

A német vasutak példátlanul ol-í csók. Október elsején emelték a tarifát, de a fölemelt tarifa szerint is pél-j dául Drezda és München között —4 ez a távolság hozzávetőlegesen aj Beográd—Subotica közötti távolság: kétszerese — harminc dinárba kerülj a gyorsvonati II. osztályon való utazás. A hotelek se tuldrágák még, bár; 30%-os a községi és 15%-os az állami! idegenadó. S az ipari cikkek! Egy dinárért lehet venni két jó női fáíyolt, 25—30 dinárért finom női selyemharisnyát, 12 dinárért férfiharisnyát, 25—30 dinárért kitűnő'mi-, nőségii selyem nyakkendőt. Férfizefiring 300 jugoszláv korona, 1000) korona, férfi lakkcipő, 4000 korona ki-! tűnő minőségű férfi ruha. Egy fél-■ liter, sör nem kerül egy féldinárba, a zsemlye nem kerül egy jugoszláv, koronába, jobb vendéglőkben 10—12 dinárért négyíogásos menüt lehet vé- : gigenni. öt dinár egy üveg rajnai: bor. A drezdai operában egy zsöllye: a németeknek nem kerül többe, mint/ nekünk a mozi.

*

Az állami színházak és az állami tárlatok rendkívül olcsóak a németek,! osztrákok és a magyarok számára.) Ezek, ha rendőri igazolvánnyal vagy ; útlevéllel igazolják magukat, a hely-, árak egyhetedét fizetik s a belépő- ! dijaknak csak egy elenyésző hánya-' dát. A müncheni Pinakotékába pél- j dául idegennek 200, németnek 10!

(és általában) nem volt épp elmés.

Nem mert az lenni, mert — ő maga igy magyarázta — amit elgondol, arra szüksége van az Írásaiban s ha egyszer kimondta, akkor az elveszett számára, mert nyomban elfelejti.

Sokkal komolyabban állitotía ezt, semhogy kételkedni lehetett volna az őszinteségében ... Én mégis azt hiszem, hogy ez a hipokondriának volt egy neme, amit tán az is bizonyít, hogy ez a kevésbeszédü és gaz dagszellemü iró a ritka könyvei és az értékes műtárgyai közt olyan kor ban lett öngyilkos, amelyben az ember már nagyon szeret élni. Hetven esztendős lett . . . Tóth Béla nagy becsüléssel viseltetett iránta, mert óriási tudásán kivtil sok olyan érdekes könyvnek volt birtokában, amelyek a nagy közkönyvtárakban is hiányoztak, s amelyekből egyes máskülönben hozzáférhetetlen — adatokat szívesen bocsájtott a Mendemondák és Furcsaságok szerzőjének a rendelkezésére.

Az efféle emberekkel, s főleg ha csak levelezni kellett velük, pompásan meg tudott férni Tóth Béla, aki nemcsak művészi, hanem szeretetreméltó levélíró is volt, de máskülönben az embertársakkal való érintkezésben nem volt épp szerencsés.

Csak szenvedelmesen tudott szeretni és hevesen gyűlölni, — közömbös jóformán senkivel szemben se volt. Az ilyen természet nem állhat meg bizton és kényelmesen az emberek közt, akik Goethe szerint »úszó fazekak, amelyek egymásba ütköznek«, s nem igazodhatik el az élet zsibvásárjában, amelyben oly nagy a tolongás . . .

Az ő összeköttetése minden élő lénnyel — még ha csak annyiból állott is az, hogy valaki szembekerült vele .a villamoson nagy. wsUetts Í»-i^s2#]itoJjU

pott helyet a színházban — mingyártj nagyon is személyi vonatkozás lett ! Még az ilyen rövid alkalmi találko-! zást is élménnyé dolgozta föl az erős; szubjektivitása, s néha eiienségeske-. déssé fejlesztette a kritikai;-szenve-) delme. Voltak embertípusok, arcformák, szemkifejezések, szinek, járá-! sok, ülésmódok, szájnyitások és kéz-! mozgások, amelyek rokonszenvesek: voltak neki vagy aníipátiát keltettek j benne.

Együtt ültünk egyszer a villamoson, s Béla hárommégy stációval aj célunk előtt igy szólt hozzám felindultan:

— Nagyon kérlek, szálljunk le en-i nél a megállónál!

— Miért? — kérdeztem.

Már, nem felelhetett, mert a kocsi; megállt s ő a kijárás felé tartott.; Csalt lent az aszfalton magyarázta] ki magát:

— Láttad azt ä fiatalembert ott ; velünk szemben?

— Láttam.

— Nos hát, éreztem, hogy ha még:! egy percig farkasszemet nézek vele,! nem tudok magamon tovább ura!-'! kodni és pofonütöm. Ez. már máskor is megtörtént velem, s ilyenkor in-: kább leugrok a villamosról, semhogy botrányba keveredjek.

Ami'engem illet, én a kérdéses ifjún nem láttam, semmi különöset, dej a neuraszthéniások mindig többet — s különösen több bosszantót — Iát-, nak, mint mások.

Badenben pedig egy alkalommal, mikor a Grüner Baum-ban ebédeltünk, egy szúrós tekintetű ur ült az átellenünkben lévő asztalhoz, amelynél véletlenül úgy helyezkedett el, hogy a szeme pillantása minduntalan találkozott a Béláéval. Ez egy ideig;] nyugtalanul fészkelődött,. s yégre;