Bácsmegyei Napló, 1922. szeptember (23. évfolyam, 238-267. szám)
1922-09-10 / 247. szám
1922. szeptember 10. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Séta a bécsi Grabenen — Bácsi munkatársunktól — Nem oly- régen az osztrák közvélemény előtt minden rémségek betetőzésének az a lehetőség látszott, ha majd Ausztriában, egy pár cipőt értéktelen százezresekkel kell kifizetik, mint Oroszországban. Minden csoda csak három napig tart s most, hogy ez az idő gyorsabban bekövetkezett, mint azt a legsötétebben látó fantázia sejthette ,volna, hamarosan napirendre térnek fölötte az emberek. Pedig a Kärntnerstrasse kirakataiban már ott fényeskédnek azok a lakcipők, melyekért kereken négy darab 'ötvenezerkoronús bankónak csúfolt papírdarabot kell leszurkolnia a szerencsétlen vevőnek. Azaz, hogy a vevő nem is olyan szerencsétlen, mert hiszen az, aki bemegy a Kärntnerstrassei boltba, hogy, megvásárolja a drágaságot, nem az'éhező Bécs polgára, hanem valuta-külföldi, aki nevetségesen potom áron jut; hozzá a fényes lakcipőhöz. Hogyis ne, hiszen a kétszázezer korona mindössze még nem is öt dollár egészen, ilyen olcsón aligha jutna hozzá hasonló kivitelű áruhoz saját hazájában. Érdemes egy kis sétát tenni a Grabenen. Aki itt az árakat feljegyzi, valamikor egy példátlan hatású fejezetet ad a kulturtörtérietiró tollára. Az egyik kirakatban elegáns Zakóöltöny díszük, ára mindössze 1.500,000 korona. Elértünk tehát oda, hogy az osztrák milliomos nem tud egyetlen öltözetet sem venni, papiros milliójáért. Az emberek közömbösen mennek el az üzlet előtt, megszokták a másfélmilliós ruhaár létezését. Az ember inkább hajlandó haraggal gondolni a Riugbeli hotel tulajdonosára, aki szenihunyoriíás nélkül elkér negyvenezer koronát egyetlen szobáért napi bérösszegül. Töprengve kérdi a tájékozatlan, mennyit kell keresniük azoknak a szerencsétlen ala-5pekuiáné a könyvesboltban Irta: Eacdeker A kitűnő, asszonyság dernier chickaiapban s a »Dame«-ról leszabott díszes uj ruhában benyit a könyvkereskedésbe s igy szól: — A múltkori vásárlással meg vagyok elégedve. — Örülök rajta, — mondja a könyvárus. — Tetszettek a könyvek? Spekuláné nemrég Shakespeare összes drámai müveit vette meg hat csiuos vászonkötésben s most ezekről van szó.-- Nagyon jó' dolgok, — fejelte az ur hölgy. De hamar hozzátette: — Persze vannak gyengébbek is köztük... A könyvárus, aki valószínűleg tudta, hogy a nagy költő nem minden müve egyforma értékű, mégis elbámult, mikor a vevője ezt oiy határozottsággal állapította meg, amely becsületére vált volna Bernard Shawnak is. S feleletül csodálkozásában hirtelen nem is mondhatott egyetlen betűnél többet, de ez igy hangzott: — Óh! — No igen, — folytatta kritikáját az asszonyság. — Ha az ember három tucat színmüvet szerkeszt, akkor nem sikerülhet mindannyi egyformán. — Ez olyan igazság, amely ellen Brandes se szólhatna semmit, — hagyta helyben a kereskedő. — Ki az az ur, és hol van? — kérdezte Spekuláné körülnézve. ügy látszik. Brandest kereste, akit valószínűleg \ alami helyi tekintélynek gondolt. koknak, 'akik negyvenezer koronát adhatnak azért a szórakozásért, hogy egy egyágyas és egyablakos szobából nézhessenek ki a bécsi Ring zöldelő iáira. Az ilyen kiváncsi persze nem tudja, hogy a Ring-hotelek küszöbét már hosszú hónapok óta nem lépi át Ausztriában születő halandó ember. Ez egészen az idegenek monopóliuma lett. Szegény bécsiek nekik már nemcsak a Ring Hotel tiltott paradicsom, de ugyanúgy tilosak Ausztria vidéki fürdőhelyei is. Itt mindent valutáris érték szerint számláznak s egészen példátlan a híres bécsi Gemütlichkeit történetében, Hogy, á Vörthí-tó pariján egy kis fürdőhelyre a vendégek, akiktől tizezer koronát követeltek egy rostélyosért, fellázadtak és íorradalrpasitoták a kies Vörthi-tó környékét. A revulóciónak egyelőre az lett a kézzelfogható eredménye, hogy a forradalmat vezérlő fiirdövendégeket kidobták a hotelekből s nem kaptak egyetlen vendéglőben sem enni. Ugyancsak egy másik kézzelfogható eredménye volt a fürdővendégek történelmi lázadásának, hogy a vendéglősök az árakat tizezer koronáról egyszeriben tizenkettőre emelték. Halászokkal a palicsi ión — A viz romantikája — Bágyadt, langyos napú szeptember délután. Öten ülünk a nagy, régimódi halászbárkában. A kékbe játszó aranyosan szikrázó tó olyan, akár egy finoman metszett, lehellet-párás velencei tükör. Lassan haladunk előre. Ahogy elhagyjuk magunk mögött az első sürü nádast, amely még öszszekötőkapocs a fürdő lármás, megszokott zsivajával, egyszerre, mintha elvágták volna, elhalt a zűrzavar, a pirostornyu Vigadó, a sétálókkal teli park, a katonazenekar sárgaréztrombitájának hunyorgó csillogása, minden, ami itt a civilizációt jelenti, eltűnt és egy uj, idegen, titokzatos világba jutottunk. Tágul, szélesedik a vizlap. A horizont kicsiny, szemünk nem tud áthatolni a náderdőn. Mély csönd az uralkodó tónus. Emberin agasságu, karcsú nádas hajbókol a viz felé, ernyőszerü bóbitával a szár végén. Halott, rejtelmes némaság nehezedik a mellekre. Mintha mágikus hatalmak varázsoltak volna vissza bennünket pár ezer esztendővel az őstermeszeibe, ilyen lehet a magányt vágyók nosztalgiája, elhagyott, fenséges, súlyos esöndü. A vi— Jelenleg nincs itt, — volt a felelet. — És, ha szabad kérdeznem, melyeket tart a drámák közül gyengéknek a Nagyságos asszony? — Hát először is azt a sokat emlegetett Hamletét, amely olyan hires, hogy még operát is szerkesztettek belőle. Vagy. operettet? — Nem, asszonyom, operát, — Nohát, oprában az ilyen dolgok megjárják, de könyvben nagyon furák. _ ■? — Nem találja különösnek, hogy ez a fiatal trónörökös elvégezte az egyetemet Guttenbergában? — — Wittenbergában, kedves Nagyságos asszony! — Nem bánom, Wittenbergában. De ha az ember jó sikerrel elvégezte az egyetemet, hívják azt akár Outién-, akár Wittenbergának, akkor az müveit és ielvilágosodott emberré lesz, aki nem hisz a kísértetekben. Tudja, mit gondolok én? — Mit, asszonyom? — Hogy ez a fiatal ur nem jó sikerrel végezte el az egyetemet. Valószínűleg csak költötte ott az apja pénzét s ahelyett, hogy szorgalmasan tanult volna, billiárdozott és kártyázott és talán egyetlen vizsgát se tett. Mi? — Nem lehetetlen, asszonyom. A dolog olyan régen történt... — No mert azonnal beugrik a kisérteílátásnak, elhiszi, hogy az apja szelleme záróra után az utcákon sétifikál s igy kevésbbé fölvilágosuit, mint én, aki sohase jártam az egyetemre, bár oda most nőket is szívesen bevesznek, de még felsőbb leányiskolába sem és még se. hiszek a. kísértetekben s ha nekem jönne valaki zen egyedül vagyunk, semmi nesz, hullám, csak az evezők ritmikus csobbanása borzolja a viz hátát. Rejtett, dzsungelszerii, sárguló, sürü nádu viziutakon siklik út a bárka. Csudás szimfóniában olvad fel minden. Most lassul az evezés, a hálót eresztik le a tóba. Itt a legmélyebb a viz. Gyorsan merül el a tág fonása háló, zöldes örvény kavarog a helyén. Bonyolult, türelmet igénylő művelet következik ezután. Kacskaringós félkörben, éles cikk-cakkos vonalban megyünk, hogy a viz sodra mentői több halat kerítsen a hálóba. Az evezősök munkája egyre nehezebb. Dagad, feszül minden izmuk az erőlködéstől barnára égett bőrük alatt. A háló sulyosodik, megrándul a bolondul ficánkoló halak csapkodásaitól. A halászok komoly, isteni nyugalma arca fdderiil. Örülnek a jó fogásnak. Kiszámítják' ők előre, hogy mennyi a hal a háló súlyából. Különben' szótlánok. Kevés szavú emberek. így dolgozva, feltört ujjakkal, mezítláb, hajadonfővel, olyanok, mint azok a régi, sárguló papirosu szentképeken látható szelíd apostolok, az azzal, hogy látta az apám szellemét bárhol a városban, azt mondanám neki, hogy tegye bolonddá az öregapját és ne engemet! Pedig én, amint maga tudja, kedves P. ur, csak most kezdek közmüvelődni és nem voltam soha Adán királyfi. — Ez egy bácskai előítélet, kedves ngos asszony, — világosította fül a zúgolódó hölgyet a könyvárus. — A dán királyfi Adán sose fordult meg. — Ezt én nem tudhattam, — mondta Spekuláné. — Ez a fiatalember különben is.nagyon különös szerzet, aki nem szeret senkit a világon, csak az egy Horáciuszt. — Horatio, asszonyom, Horatio. — Ne csudálkozzon rajta, ha egy nevet véletlenül rosszul találok kimondani. Majd ha annyi ideig fogok közmüvelődni, mint Maga, akkor majd én se tévedek. Noshát ezt a Horatiót kivéve, Hamlet mindenkit elpusztít. Cordéiiát — — Ofáliát, — javitja P. ur. — Igaza van. Cordelia másutt fordul elő, gondolom Othellóban. — Inkább Lear királyban. — Igen... Tehát azt a szegény Oféliát előbb tisztára clbolonclitja, talán házasságot is ígér neki, azután pedig klastromba küldi s az a szerencsétlen fiatal teremtés, mert nincs hajlama a kolostori éietre, a Dunába vagy nem tudom minő vizbe öli magát. Pedig minő szépen és boldogan élhettek volna együtt! Mert én sehogyse tudom belátni, hogy az ember azért, mert az anyja másodszor férjhezmení, minden nőt gyűlöljön, még azt is, akibe szerelmes. Ehhez én nem vagyok eléggé közmüveit... De ezzel még nincs vége. Az öreg Polcnyit, a lány apját, egyszerűenJ alázatos szívű, Kríszfusk’orabelí Halászok. Egyszerűek, úgy élnek, mint' az ősemberek. Valami csöndes, kinem mondott utálkozás van bennük a mai izgága, komisz, romlott világ iránt, hetekig nem érintkeznek a városiakkal sem a palicsiakkal, külön kis társadalmuk van, befelé élők. Egymásközt nyiltszivüek, beszédesek, kifelé gyanakvók, bizalmatlanok., Nem ábrándoznak, nem csábítja őket: a pénz, türelmesek a sorssal szemben, büszkék a mesterségükre, szenvedély nélküliek. Ösztönös mizantrópok, csak itt a nagyszerű csönd, a békesség, a természet boldog, ittfelejteít paradicsomában, a kultúrától még meg nem fertőzött kis szigetén érzik jól magukat és élik monotón, jámbor életüket. Megállapodott nomádok, .erősek, dolgosak, zárkózottak. Óvatosan vonszolják a part felé a vonagló, rángatózó hálót, a nád mögött lapuló- halászkunyhó irányába. Keleten beborul. A tiszta, azitros égen füstoszlopszerü felhők nyargalnak eszeveszett iramban. A viz fázósan megborzong, szellő simogatja kényeskedve. A nádas halkan muzsikál. A dermedt mozdulatlanság egyszerre életre kel, zug, susog, zizeg az egész környék. A viz megelevenedik. Vadrucák sírnak, fekete fejüket idegesen nyújtogatják felélik. Suta szárnycsapásokkal szöknek előttünk félig repülve, félig úszva. Él, viaskodik, menekül pompás remegő félelemmel az egész őstermészet. A szél erősödik, a felhők vad galoppal rohannak előre, vészes, haragos bömbö'léssel, akár a durcás gyerek, ha sírni kezd, készül tombolni a vihar. A halászok emberfeletti érövei dolgoznak. Mindenáron partra akarnak jutni a dús zsákmánnyal, még a vihar kitörése előtt. A sok halu, nehéz háló megéri a kockázatot. Távolban elmosódottan, mint egy régi színház kopott kulisszája, halvány pasztellszínekkel a város látahogy mondani szokták, mirnixdirnix agyonszurja, a testvériét pedig, Laertiuus'c, vagy hogy’ hívják, páros duplumban expediálja a másvilágra. Az irodalomtanár, aki a lányomat képezi ki az irodalmi műveltségben, ezt" ugyan költői igazságszolgáltatásnak mondja, de én köszönöm az ilyen igazságszolgáltatást, én ezt inkább családirtásnak nevezem. Ismétlem, én az én polgári eszemmel és — bevallom — csekély műveltségemmel nem tudom megérteni, hogy mért' kellett ennek az egész tiszteletreméltó úri famíliának a fűbe harapni?. Pusztán csak azért, meri az öreg királyné újból férjhezmení? Alig hiszem, mert az nem olyan tragikus dolog... Kérem, nem lehetetlen,, hogy erre a lépésre én is elhatározom magam egyszer, mert az özvegység nem valami nagyon mulatságos dolog és remélem, hogy a lépésemnek nem lesznek ilyen kelle-' rnetlen következményei. Ä könyvárus: Remélem, asszonyom. Spekuláné: Általában, minek az a sok halálozás, ami ebben a darabban, és a többi szomorú játékokban is lépten-nyomon előfordul? Az emberek úgy hullanák itt, mint a legyek. Ugy-e, kérem, igy csinálják ezt a többi szomorújátékirók is? A könyvárus: Nagyobbrészt, aszszonyom. Spekuláné: Szerintem Helytelenül.. A tragédiák akkor is elég megrázok lennének, ha csak egy-két, vagy mondjuk: három haláleset fordulna elő bennük. Nem lehetne, kérem, ezen a téren is olyan numerus daustís-félét csinálni és törvényileg megszabni, hogy makszimum hány szó-.
