Bácsmegyei Napló, 1922. augusztus (23. évfolyam, 208-236. szám)
1922-08-22 / 228. szám
4. oldal. BACSMEöYEI NAPLÓ jóvá fogja-e hagyni azt, hogy a város magyar tartozásét eképpen rendezze. _ Lepedát tanácsos, budapesti tartózkodása alatt egyben megvésárqíja azokat a tűzoltó felszereléseket, amelyekre a suboticai tűzoltóságnak feltétlen szüksége van és amelyet eddig azért nem tudott a város beszerezni, mert a magyar gazdasági viszonyok folytán ezeknek a műszereknek az ára a város és a budapesti gyár között már régebben folyó levelezés alatt napról-napra emelkedtek, úgy, hogy nem lehetett fixraegállapodásra jutni. Eső, ha esne i. Hetek óta kémlelik már az emberek roggclenkint az égboltot, várván a ■régóta 'hiányzó' esőfelhőket, amelyek .vsak: nem akarnak kereszülvonulni 'Subofciea fölött. A határban kemény, rögös a föld, az utakon méteres por fekszik,; a fü, a fa, a virág esen g ve, a forró melegtől agyongyötörve várja az áldott esőt és a kukoricatáblák szürkén, fonnyadtan zörögnek a bujdosó szelekben. Az ég pedig sima, mint az ablaküveg, sehol egy reménnyel biztató fiq-íelhö, csak az égő nap ömlik, pihen a levegőben, mely éjszakákon iis oly fojtó és tikkadt, mint rendszerint a szicíliai partokon. Esőért sóhaj;tozik mindenki, minden ember, de küjiönösen a, gazdák, akiknek gabonáját, 'kukoricáját pusztítja ez a hosszú idő ■«La tartó szárazság. Senki sem várja *oly nosztalgiával a sötét, gomolygó ■felhőket, mint ők és senki, sem örült Annyira annak a bevonulásnak amely a minap este esővel biztatta a bizakodókat. Nagy lett a kiábrándulásuk, ’amikor- pár csöpp eső hullott csak le az égből, alig elég, hogy pár órára megkösse azt a por, ami boldogítja a suboticai utcákat. A nehéz, súlyos felliöerdö alig öntözte meg a mezőket, a .virágoknak, meg a füveknek harmatnak is kevés volt, ami esett, nem szólva a kukorica táblákról, amelyek észre se vették, hogy hatalmas felhő vonult' el fölöttük. Á gazdák reménye 'füstbe ment, nem lett zivatar, dús hiagépitő zivatar, a határban továbbra \ Hétfőtől csütörtökig : -**- • Irta: LflMPEL BÉLÜ í A folyópart homokjában lustán hevertek az emberek. Nők, férfiak, szi- 11 es csoportokban, elnyúlva várták a napot, vagy nézték a vizet. Valahol jegy fának az árnyékában egyedül hevert Borz Iván, aki fiatal volt és költöféie és most, ennek a történetnek a kezdetén, furcsa, de ábrándozott. Természetesen egy nőre gondolt, asszonyra, akit Irénnek hivtak és aki', Borz Iván szerint a teremtés koronája, főleg azért, mert szívesen olvasta és hallgatta verseit és minden páros hétfőn es páratlan csütörtökön délutánját a költőnek adta. Hogy miért éppen a páros hétfőt és a páratlan csütörtököt, azt Borz Ivánnak sohasem sikerült kideríteni, nem is nagyon törte a fejét rajta, boldog örömben, majdnem ábitatosan várta ezeken a napokon az asszonyt a lakásán. Borz Iván egyedül a homokban, — az asszonyra gondolt. Ez volt az első asszony az életében, mindent fontosnak tartott, amit az asszony mondott, büszke volt rá. mert elvégre is, ö még iáiig volt két tucat esztendős és Irén, harmincéves asszony, dáma és finom nö, hercegnő szinte. Be az utóbbi időben nj rejtélyek elé állította Bök Ivánt Irén asszony. Halkszavu nő volt Irén mindig, finom, szuhtfíis és minden mozdulata, gesztusa ngy-egy tiltakozás volt a hangosság, stilustalanság, a diszharmónia, ellen. Szerette, a Urát, ha Borz jVSp |a bár® hétfőkön- és -a pára%n fonnyadt és kékadt levélő a termés. Közeleg augusztus vége, pár hét és itt van a kukoricatörés ideje. Panaszok zajlanak szájról-szájra, a gazdák között, a szegényernberek között, hadiözvegyek között és panaszkodnak, ijednek, félnek az irodákban is, mindenütt. Elég a kukorica* a krumpli, és egyéb veteményes, kiszáradt a téli élelem a földeken 1 Mi lesz velünk, lia a szárazság még eltart jó pár napig, elpusztulván teljesen a kukoricatermést és a veteményest. Mert már most is az a kilátás, hogy kukoricával ke-1922. augusztus 22. vés disznót lehet az idén megtözlalni, olyan kevés termést ígérnek a földek. A veteményessel ugyanigy állnak a gazdák, fis ami ilyen esetben termé szetes, a drágaság növekszik, mint a duóvá növekszik olyannyira, hogy már most elöreveti az árnyékát a téli nyomorúság. Esőt, esőt — könyörög a város és falu, könyörögnek az emberek. Az idő azonban nem hallgat a kérő szóra, nem küldi fölénk a felhőket, nem hoz esőt, szivteienül árdrágit tovább, mint a legkitűnőbb árdrágító ,. Tisza István és Mánk Gyula • r Érdekes adatok az erdélyi román irredentizmus munkájáról Érdekes közléseket tesz a brassói Gazetta Trimssylvanxei az erdélyi román nemzeti párt vezetőségének munkájáról, amelyet a háború előtt és a háború alatt fejtett ki a román nemzeti egység megteremtéséért. Meglepő részleteket ismerünk meg e közlések nyomán a nemzeti párt vezetői és gróf Tisza István között 1913-ban megindult, a háború első évében folytatott és eredménytelenül véget ért tárgyalásokról. «A közelmúlt tanúbizonyságai« címen közli adatait« a. brassói lap. A Tjsza-féle tárgyalások. Az 1913. év telén gróf Tisza István váratlanul tárgyalásokra hívta meg a román nemzeti párt vezetőit, hogy közeledést kíséreljen meg a magyar és a román nép között. Az erdélyi nemzeti párt vezetésé ge azonnal értesítette a román kormányt és azzal egyetértésben kezdte meg a tárgyalásokat. Erről az akcióról tudomása volt gróf Czerninnek is, aki bizalmi embere volt Ferenc Ferdinand trónörökösnek. A trónörökössel ugyanis Vajda Sándor bizonyos érintkezést tartott fenn pártja megbízásából. Gróf Czernin azt ajánlotta az erdélyi román nemzeti pártnak, igyekezzék megegyezni a magyarokkal. Mindazonáltal az erdélyi román nemzeti párt végrehajtó bizottsági ülésén, amelyen Tisza ajánlatát tárgyalták meg, Vajda Sándor és Maniu Gyula az ajánlat visszautasítását javasolta, A végrehajtó bizottság egyhangú csütörtökön verset olvasott, Irén melegen végigsimitotta a haját, vagy megcsókolta a szemét. Borz Iván nekilendült vágya megtorpant Irén tiszteletreméltó hangulatéin, amelyek finomak voltak és törékenyek, mint a remekművű olasz pezsgőspoharak', amelyek összetörnek, ha hangos szót kiáltanak feléjük. Képzelhető ezek után* hogy Borz Iván*, a költő-féle, aki lírai verseket irt és finom poémákat, hogy szerette Irént, a halk asszonyt, — minden páros hétfőn és páratlan esüörtökön. Irénre gondolt Borz Iván most, a homokban nyugtalanul és arra, hogy az utolsó délután az asszony szokatlan hangulatú volt, széles gesztusu és érthetetlenül hangos. Az asszony-léiek kiszámíthatatlanságára gondolt, ideges volt és rosszkedvű és örüli, hogy jött valaki, akivel másról beszélhet. Gát Péter jött oda. Magas, izmos fiú, teleszájjat nevető, nőknek tetsző ember. Te fíu, mondta Borz Iván, miután melléje her eredeti, te költő vagy, sőt iró, mesélek neked valamit, ird meg versben, vágy novellában. Azt hiszem nagyon érdekes. Borz Iván érdeklődve nézett rá és várta a mesét. —I Kérlek alássan egy nőről van szó, a • nevét nem mondhatom meg, te is ismered. Szeret ez az asszony, nekem is tetszik, pompás, vad, kusza nő. Vad, amint mondtam, lobogó láng, tűz és éles kis fogai vannak. Szerelmese a szerelemnek. Midden páratlan hétfőn- éó páros csütörtökön az enyém. határozattal visszautasította Tisza propozidóit. Az erdélyi román nemzeti párt a magyarokkal való megegyezés ellen. A háború kitörése után, 191-1 őszén, az osztrák-magyar hadsereg galíciai katasztrófája idején, Tisza István újra felvette a tárgyalásokat a románokkal. Szükség volt a megjegyezésre, hogy a béke megfelelő visszhangot keltsen a romániai közvéleményben, amelynek körében egyre hangosabban követelték a beavatkozást a központi hatalmak ellen. Az erdélyi román nemzeti párt visszautasította a kezdeményezést és ejgyzőkönjevet küldött Bukarestbe, amelyben kifejti: »A román nemzeti várt szilárd meggyőződése, hogy békés megegyezés a magyar kormánnyal és néppel teljességgel lehetetlen<■. Ugyanabban az időben Maniu Gyula kijelentette Brassóban egy vezető romániai politikusnak: — Erdély. Bánát, Máramaros és Kőrösvidék négymillió románja soha jó szemmel nem fogja nézni Románia esetleges háborúját a központi hatalmak oldalán. Eme adatok leközlőjének pedig Maniu még aznap azt mondta: ■— Még az akasztóid alatt sem járulhatok hozzá Románia akciójához Magyarország oldalán. Azok, akik abban az időben bizalmat szavaztak a magyar kormánynak,, kettő-három kivételével, nem Persze érdekel és leköt a szerelmi játék, átragad rám vére forró lüktetése, szinte darabos és nyers őszintesége, minden póz nélkül, minden affektálás nélkül. Semmi lira, semmi hangulat. Borz Iván tagadhatatlan és kínos érdeklődéssel hallgatta Gát Pétert, szinte izzadt a- szeme, ahogy, nézett rá. Képzelheted, hogy, vártam a páratlan hétfőket és a páros csütörtököket. Hónapok múltak el és én fölénye voltak' tagjai á nemzeti pártnak. Amikor Szász József, Alsófejér-megye; akkori főispánja, felhívta Maniu Gyulát, hogy irja alá a bizalmi nyilatkozatot, Maniu azt felelte: — Aláírom, ha a magyarok is hasonló nyilatkozatot írnak alá a románokkal szemben. Erdélyi küldöttség Bukarestben. Az 1914. év őszén azzal az indokolással, hogy Károly román királyi teemetésén vesz részt, küldöttség utazót Bukarestbe, hogy információ-; kát adjon és szerezzen. A bizottság,! amelynek vezetője Vajda Sándor'; volt, érintkezésbe lépett a román' kormány tagjaival és minden politikai vezetővel, pártállásra való tekintet nélkül. Vajda Sándor mindenki-5 nek a következő nyilatkozatot tette:] — Mi, erdélyiek, tekintet nélkül' arra, mit tesz a szabad román ál-í lám, minden lehetőt dkövetünk, hogy; ebben a háborúban megszerezzük' mindama feltételeket, amelyek szűk-, ségesek, hogy mint szabad; románok'1 éljünk. Vajda .Sándor már akkor nregbe-' szelte Take Jonescuval a Bánát kér-! dósét. Az erdélyi politika igazolása. Nicu Filipescu és C. I strati bizonyos hűvösséggel fogadta a küldöttséget. Azt mondták, hogy az erdé-J lyi román nemzeti párt a Habsburguralom felé hajlik. Vajda Sándor ezt1 válaszolta: —Helyesebbnek tartom nem védekezni a vádak ellen, mert önök meg fogják érteni, hogy7 amikor az erdélyi román nép millióiért viseljük a felelősséget, nem hozhatjuk] nyilvánosságra a sajtóban, hogy* nemzeti idálunk megvalósítását akar-! juk. Miért nem lázadt fel Erdélyt Sok román politikus — irja a Gazetta Transsylvaniei —• talán joggal kérdezi, miért nem lázadt fel Erdély románsága a magyar kormány ellen ! 1014 augusztusában a háború kitörésekor, vagy a háború alatt. Tény, hogy az erdélyiek gondoltak a forradalomra, de soha nem akartak semmit sem tenni a bukaresti kormány tudta nélkül. A párt végrehajtóbizottsága nevében Mihályi Tivadar le is : utazott a román fővárosba, ahol az semmi, csak a vágy. Több melegséget kértem tőle, szavakban, lélekben, hau»; gúlátokban és magyaráztam neki,; hogy a mi szerelmünk előbb-utóbb egy nagy csömörbe fullad. Borz Iván. szegény, sápadfxa halványodott lassan, amig Gát Péter be-i szélt és ha ereje lett volna hozzá, megkérte volna, hogy 'ne mondja to-ti vább. j' -I — És a történetnek a poénja az, mondta Gát Péter boldogan és mosoly-1 gón, hogy az asszony minden átmenet nélkül, máról-holnapra, illetve csütörtöktől hétfőig tökéletesen megváltozott. Halkszavu lett, szubtilis, lírai, verseket kért, felolvastatott velem, rémült minden széles gesztustól, minden 'hangos szótól. Megváltozott az' asszony, hétfőtől-csötörtökre, minden, átmenet nélkül. És megfejthetetlen, da: az éles kis fogak is mintha eltompul-.; tak volna és mintha elhamvadt volnál a lobogó láng is. Ez történt velem, Borz Péter, ird meg, ha akarod vers ben, vagy novellában. Most azt hi-, szem sokáig fogom szeretni az asz-i szonyt, lehet hogy a végén, a legvé|gén még feleségül is veszem. j jj Elhallgatott Gát Péter a homokban, |Borz Iván hallgatott, f ... Fenn a terraszon hitetlenkedve «mesélték egymásnak az emberek, hogy Irén asszony, a finom és diszkrét urí nö, az anya, a feleség, megszökött egy kapiánnyal. Gát Péter és Borz Iván még nem tudták. Az egyik a páros hétfőre és páratlan csütörtökökre gondolt, a másik páratlan hétfőkre és a páros csütörtökökre. v den halkabb hangulattól. Nem vplt lelke annak az aszszonynák?,. jegyezte meg halkan Borz Iván. A. lakásomon, tudod, sok a könyv, verses kötetek hevernek az asztalomon, soha, egyetlen egyszer sem jutott eszébe, hogy felcsapja egy könyvnek a fedelét. Egyszer mutattam neki a te könyvedet, unottan vette a kezébe és visszadobta az asztalra. Nem tudtam megérteni az asszonyt. Egyszer aztán rászántam magam. Egy páratlan csütörtökön, a homályos és dúlt szobámban, csendesen és kíméletesen megmondtam neki, hogy ez igy nem mehet tovább. Megmondtam neki, hogy attól félek, hogy a kettőnk barátsága egyszer hirtelen megszakad, mart nem kapcsol össze bennünket
