Bácsmegyei Napló, 1922. július (23. évfolyam, 177-207. szám)

1922-07-30 / 206. szám

1922. Julius 30. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Petőfi írta: Pállfyné ftuíácsy Irén Dévényben még alig emelkedtek fel a földről, akkor száz év előtt, a legázolt rózsatövek, Győrött és Bu­dán még remegtek a szüzek, Po zsonyban övig hajoltak ki a boltíves ablakokból hitvesek és anyák, riadt holnapra bújtak össze forrongó fe­jek. Láván táncolt a lábbujjhegyre állt világ, rejtett csóva gyújtogatása szaglott át egész Európán. Hol itt, hol ott lobbant a tűz, de nem volt kéz, mely lajtorját vessen és nem volt iránytű, mely mutassa: merre? A lázból hiányzott az álom, a tá­guló torkokból a dal, az induló fre­­nézisből a lantverő szellem. Az arcok egymásnak fordultak, a szemekből várakozás kerekedett elő: ki lesz, aki jönni fog, hol a fölkent saru, mely után igazodunk? , S mig kérdőleg néztek palotákat és .templomokat, akkor, száz év előtt, egy nyomorúságos mészárszék hát­só szobájában, éjszaka, elsőt rikkan­tott egy újszülött poronty. Odakiviil Szilveszter rázta fagyos szakáját, bent a gond virrasztóit égy emberöltőnyi időre gyóntatta előre a megfutott percet. Elkallódott 'az óra az uj esztendő hajnalában, nem tudni, mely év vallhatja magáé­nak Petőfi Sándort. Megszületett zseni szolve és pálmák nélkül, két ökölre, koldussorsra, szegénynek: magyarnak. Talán kapott egy anyai csókot, égy anyai csókot, egy rezignált apai sóhaj tán érte a homlokát, de már feszengett az alvó erdők valamelyik táján az a rügy is, mely készülő haj­tásaiból kigallyadzotfa számára a vándorbotot. Vándorbotot; koldus­botot, Az anyai csókot lemosták ké­sőbbi könnyek, az apai sóhaj gyak­ran szitokba füllt, ám a fa, az egyre nőtt és 'izmosodott. Azián — mikor bekövetkezett az idők telje —* az emberfia letörte magának róla egyet len földi jussát s megindult arasszal kimért utján. Csak a mindennapot meghódítani küldték,, nem az ö hibája, hogy ván­­dortar-isztny újába egész világok mér lékét porciózták bele. Nem tehetett róla, ha füttetlen. szobában is lángot lógott a lelke, hogy százon kezdő dött neki az egy, véren a szerelem és ■halálon a szabadsága. Magyar csontokba, húsba esett ez egyszer a megfogant eszme, mely uj világ­­váteszi akart s ha lennie kellett, csak ilyen lehetett. Benne a keleti puszták forró napja, atavisztikus csillagtalan éjjek, szilaj áhitat és imádságos átok, elrobogott- utak fölvert pora és utak, utak, hosszú vándorlással, konokul é~zétt célok felé. Homály ködlik a bölcsője fölött, halála legendába vész, csupán azt a pályaszakaszt ismerjük, mikor iölre­pül a világító csóva és a kicsapott diák,, az. elküldött hisztrió hátrafor­dítja Európa üstökét e véres zug felé. Hátraforditja és feltrónol reá. Született, mert kiverejtékezte ön­nön kagylójából a vergődő kor, hogy egy világrész görnyedt nyakára fűz­zön- ékességet. Élt, mert ő volt a szerv, melyből a természet kihar­sogta a maga igazságait. Mert a szá­zados lánc már az elhajolt tömegek csontjáig dolgozta magát és függöny mögött harácsolt jogok asztalához rögzült a falúnk. Mert egyenlő csak a földdel lehetett, akit nem a rang tclduzzadi ágya szült s mert a baya sz'emek,rég nem látták többé ősi kiáltást. Kellett a lant, hogy éberré szent pergamentenen a »testvér<< dalolja az alvó ezreket s a virrasztó gőgöt Krisztus-álomba dajkálja. Kel­lett', hogy beteljesült csodák után is szóljon tovább, nem ujjongó tedeum­­ra, de önnön prófétájára a gecse­­tnéni hasztalanság fokán. A róna el­­határolatlánjába vágyó az itéletes ég felé kiült: »Itt boruljon rám a szemlédéi, itt domborodjék a sir. is fölöttem!. .» Százai kellett fordulnia a humusz­szá omlott testnek az idők hengeré­ben. mig a számoló grafit kikalkulál­hatta: miért történt mégis másképp? Miért jött ide. ahol a horizont vég­telenjét hegyek szöge veri, hol nincs délibáb, csak kihunyó bolygótüzek s a vágtató szem megüti magát fekete határok falán? Mert nem hiányozhatott ott. ahol reménytelen tusa hányta magából a halálveritéket s mert ott kellett el­­feküdnie, ahol fajának válla földet éri. Élt és dalolt másutt. De idejött at­­cára csatolni a viaszkos lárvát, vég­telenbe fordítani látnok-szemét, meg­halni, megfeszülni: idejött közénk, ide, elbújni úgy, hogy az erőszakos szeretet se vájhassa ki íiz körömmel az esmeretlenből, hogy el ne hurcol­hassa innen túl az Alföldre, hol pan­theon várna reá. Ide jött el nem moz­dulni, bizonytalanná szentelni min­den rögöt, melyet fölvet az éhes eke, ide, hogy szóljon halott szájjal és semmi hívásra ne engedje innen elvitetni magát. Senkise tudja, mely óra szülte a ■»jó öreg korcsmárosc világzseni fiát s hogy mikor ágyazta fejét az örök­kévalóságba. Jeltelen az a rög. mely mögé örök alélísdggal pihenni tért. De bizonyos, hogy elvérzett vátesz­­teste Erdély foganó ölébe hullt, hogy eltűnhetett benne az állomány és minden időbeli, de szárba szökken az eszme és a fehéregyházi névtelen csöndesek közül is, itt, most, nekünk beszél. Nem fonhatunk szivekből koszorút, megkövült könnyekből nem állítha­tunk jelt az elrejtőzött sírra. Babér, lefelé fordított fáklya, lehajtott fejű ezrek gyászfátyola: minden kevés lenne. Koldusbotos senkifiai, mi, száz év után csak egy üzenetet küldhe­tünk ma, a suhanó szelek szárnyán a legmiénkebbnek:. »Petőfi megértet­tünk?« azan a Irta: Zágoni István sirnál Héjasfalvándl elszélese’dik á Kti­­küllővölgye és elválnak, elkanyarod­nak egymásra ellőj: a föjyó a vasút­vonal és az országutja. Hárman együtt, egészén eddig egymás mel­lett haladnak a hős mondák hun ki­rályi udvarának székhelyétől, az ősi Székelyföld szivétől,, a Budavár szik­iás oldalának lábától. Hárman kötik össze a székelyek hegygerincekkel határolt e földjét a nyugati kultúrá­éi, hogy táplálják forgalmi életét,, érő sltsék vérkeringését. Legvénebb kö­zöttük a folyó, mely átvágta hajdan a hegyeket s egyengette az utana­­jövők számára^ a YÖJgynyilást. Leg­fiatalabb a töltésre emelt sínpár egyenes vonala, mely elvonta az regebb országút forgalmának ja­varészét. Hetyenhárom esztendővel ezelőtt még nem futott errefelé a gtízmasinák sinpáros útja s az ütkö­zet-harcászati tervében csak a folyó és az országút vonalai szerepetek. Héjasfalvándl elválik egymástól a •árom utitárs és a segesvári vclgy­­szükület kapujánál találkoznak is­mét, hogy együtt mondjanak búcsút Székelyföldnek. Találkozásuk előtt közrefogtak még' egy, nemré­giben igen kicsiny, de egyre terebé­­yesedö falut: Fehéregyházát. A kis 'a suti indrvvTz ■Ifrtmlrtkzo'tán ut fé'dn áll kék táblára nagy fehér betűkkel lirvu-az uj uev.;. ÁiOCsa. Széles Parit közepén főúri kastély s körülötte összegyűltek az - apró házacskák, mint fiastyuk körül a félénken lihe­gő csirkék. A kastélyhoz tartozott a föld, az apró házakba, a munkásokat gyűjtötte oda a földésur. igy^ épült fel Fehéregyháza'is, mint Erdélynek oly sok faluja s igy alakult a lakosok nemzetiségi arátiyszáma is. A ro­mán munkaerő olcsóbb és kedvezőbb volt akkor s a kastély urainak késői utódai igyekeztek helyrehozni azt, amit az ősök elhibáztak. A helyre­­hozatal odaadó igyekezete nagy anyagi áldozatokba került s a kas­tély az államkincstár kezébe került, mintakertészet lett belőle. Most át­vette a román állam és úgy kezelik, ahogyan kezelik, A kastély kertjéből most kifutnak a nyílegyenesre, szabott utcák a vas­úti 'indóházig. Ezen a részen magya­rok laknak. A vasúttól elszórtan, a domboldal magaslatára is házak .épültek. Az egyiknek román, a má­siknak magyar a gazdája. Vegyesen élnek egymás szomszédságában és í betelepítették a keskeny földsávo- I kát, egészen a hősi síremlékig, j A falu kinyúlt odáig, ahova_ Bem I tábornok juíius 31-én kora délelőtt ! kihúzatta a golyóbisokkal lövöldöző j ágyúit s ezzel jelölte meg, hogy 'meddig kell elorevomdni a frontvo- 1 nalának. Bálra, az akkor mélyebben jenyult erdőszél-mentére gyalogo­sokat rendelt, jobbra, a középre gyalogosok álltak fel s a Küküllő kö­rüli jobboldalra kerültek a huszárok. A dombhát másik oldalán, ahol most szintén síremlék áll, de nem ma­gyar, Bem látta az oroszok mozgo­lódását, elhelyezkedését. Sietett megzavarni őket. Az első ágyülövés­­sel jelt adott a tüzelésre. Tüzér volt, gyors elhatározásu és gyors Cselek vésü hadvezér. Az. ágyuk között ál lőtt, dirigálta a néhány ágyú. irány­­zását és a tüzérség munkájával ve­zette az egész ütközetet. Petőfi szekere a faluban állott meg s valahol a' kastély utmenti kőkerí­tésnél szálltak le ittasai. 'Ncrnsokár.. hallották a Bem ágyújának jelt adó első lövését s üyal'okay Lajos mondja, hogy erre az első ágyúié vésre a költő hirtelen otthagyta a körülötte állókat és gyors sietség gél szaladt ki a frontvonal felé. Hova mehetett? Ő -a Bem vezérkarához tartozott és a harci tűzben nem akart hátramaradni. Az élétbenmaradtak állították, hogy látták is a vezér .mö­gött. A harc hevében, a kánikulás ju­­kusvégi nap forróságában s a vész­jeleket figyelve, parancsokat oszto­gatva, ágyucsövek beigazításait sze mélyesen vezetve. Bem tábornok rendkívül el volt foglalva. De egy­­i.szer észrevette Petőfit ,akinek éle­tét féltette s azt mondják, szigorúan parancsolt rá, hogy menjen a tüzből hátra. A harc egyre irgalmatlanabbá és egyre veszedelmesebbé fejlődött. Petőfi izgatottan járt-kelt a falu és az ágyúállások közötti területen. Ketten Írják le feljegyzéseikben, hogy ez alatt az idő alatt találkoz­tak vele. Aztán sokan sok mindent mondtak el. Akik azóta ütközeteket éltünk át, ismerjük a tüzközöíti lel­kiállapotokat s tudjuk, hogy minden percben órákat él át az ember. Nin­csen kizárva, hogyha az egyik tanú az egyik öt percben a Bem győzel­mének reményéről a mezőn beszélt vele, a másik öt percben mások tény­leg láthatták a falusi udvar sütőke­mencéjére támaszkodva mélyen el­tűnődni, vagy a patak hídjának kar­fájára könyököltén a balsejtelincs ütközet folyását figyelni. Segesváron s a Küküllő feletti begygerincen túl az orosz fősereg fővezére, Lüders hasztalan várta a : marosvásárhelyi útról induló táma­­jdást. Hosszas várakozás után meg­tudta, visszaérkező lovas járőrei ! egymásután jelentették neki, hogy farra nincsen ellenség, nem támad­ónak onnan a magyarok. A fővezér­­mek ez a felfedezése döntötte el a i szabadságharcosok c küzdelmének s ia Petőfi életének is a sorsát. Pedig •jól volt értesülve akkor, amikor on­­lan támadást várt, ha tévédet is ab­ban, hogy a főseregei várta onnan. Ha ez a támadás el nem marad és Bem megtöri a segesvári völgykapu előtt a Scariatin tábornok csapatá­nak erejét, akkor a magyarok oldal­ba és hátba támadják a vásárhelyi­­ut irányában harcoló orosz fősere­get. Csak ez lehetett a Bem terep­­kihasználási támadó zsenialitásának a terve s a siker nem volt kizárva. Nagy történelmi jelentősége lett vol­na, ennek a sikernek, amelynek az ellenkezőjét valósította meg katasz­­trófális szomorúsággal az előre nem látott balszerencse. • Lüdersnek már jelentették, hogy Fehéregybáza előtt hagyott jobbol­dali csapat súlyos helyzetben van, mert a Bem ágyúja kilőtte a. domb­oldalon parancsnoKló vezérkar cso­portjából magát a vezért, Scariatin tábornokot is. Látta, hogy nincsen mit várnia a vásárhelyi ut irányából, hirtelen kitisztult előtte az egész helyzet képe, a Bem seregének a kicsiny volta s annak a lehetősége, hogy az egész sereget be lehet kerí­teni a Küküllö völgyébe. Atsietetf Feh'éregyháza elé, átvette az elesett Scariatin csapata felett is a parancs­nokságot, nagy gyalogsági erőt do­bott a Bem balszárnya ellen, ahol az erdőben finn vadászok küzkódtek ad­dig. Az erdőkön, kukoricásokon át, a Küküllö jobbpártján lovas kozák­csapatokat küldött előre, ezek átkel­tek a folyón és a Bem csapatának a hátába fordultak. így kerítették kö­rül Fehéregyházát. Az orosz erő zö­me a front kpzepét és a déli szár­nyát nyomta. Amikor a bekerítést Bem észrevette ,tudta, hogy’ nincsen más mit tenni: meneküljön, aki tud. A lándzsás kozákok és tüzelő gyaloghadosztályok veszett poklá­ból kevesen tudták kiszabadítani' az életüket. Vágtató lovakon' sikerült csak a menekülés. Petőfinek nem volt lova. Abban a polgári vászonru­­iiában állott a rémitő pánik közepén, amiben sok csalódásával és nagy szegénységével a mezőberényi visz­­szávonuitság zárkózott magányába indult. Bem nem láthatta őt, külön­ben kocsijára vette volna. Amikor Gyalokay rendelkezik, hogy Héjjas­­taiva irányában keressék meg a ko­csijukat,& akkor már lehefctlenne látszott, hogy azon az útvonalon me­nekülni lehessen. Aztán e! kell képzelni a halálra tant bekerítetteknek azt a kozákorditás­­sal rémitett pánikját s akkor nem lehet csodálkozni azon," hogy örökké tisztázatlanul íóg maradni: ki mikor melyik bokor közelében látta utol­jára? Nézte a nekiszabaditott fúriák kezében villogó halál kaszáját, fújó paripák száguldozását és tudta, mert látta és várta, mert felismerte a sor­sát. Zugó szélvihar süvített be a se­gesvári völgykapun, fölverte a vas­tag porfellegeket, az alkonyra sü­­iyedő nap elé sötét íellcgek vastag­­tömege nyomult. Dörgött a nagy ég, tomboló vihar szakadt a völgyre. Eget hasogató cikkázó villámok ha­logatták keresztbe a mennyboltot. És Fetőfinek nyomaveszett e földöp. A domboldalon, a falu felett söté­ten zöldelő magas ciprusok közül kiemelkedik a szeesszárnyu bronz­madár. Kemény csőrében hősi kar­dot tart, amit az elesettek poraiból emelt fel az emlékezet magasságába. Itt, ezen a ponton érte cl a legtöbb gyalogost a halál és itt hántolták- ei a legnagyobb közös sirt. Huszonöt esztendeje, hogy áll a magas emlék­oszlop. Bekerített kis parkjában nagyra nőttek a iák és diszbokrok. Régen nyárára virágokat is ültettek a kis köröndökbe, de a háború kez­dete óta hiányoznak ezek a tarka nyári virágok. A kastélybeli állami kertészetet megszüntették s nincsen üvegház .ahonnan kiültessék a virá­­..okat. De Szépen gondozott a kis park, tisztán takarítva, a kis utcács­kák rendesen seperve. A léces kis ház partielöli első szobájában az em­lék múzeuma, van. A hátulsó oldalon az őr lakik s lakása előtt kis gazda-

Next

/
Oldalképek
Tartalom