Bácsmegyei Napló, 1922. július (23. évfolyam, 177-207. szám)
1922-07-27 / 203. szám
4. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1922. július 27. A vámhivatal tréfái Amikor az állam az államot bünteti A bürokrácia berkeiben nyílnak a legjobb humorvirágok és a paragrafusok útvesztői közt eltévedt hivatalnokok a törvény betűihez ragaszkodva sokszor a legképtelenebb határozatokat hozzák. Kedden a suboticai vasutigazgatóságot arról értesítette a vámhivatal, hogy egy külföldi küldemény el nem vámolása miatt az igazgatóságra hatvanháromezer dinár pénzbüntetést róttak ki. Mivel az igazgatóság nem tudott a szóban forgó küldeményről, megindította a vizsgálatot és a következőket állapította meg: Egy palánkai kereskedő részére egy vaggon külföldi áru érkezett, melyet elvámolás végett a velikikikindai vámkirendeltségnek adtak át. Tolatás közben azonban a vaggont még elvámolás előtt a vasúti személyzet egy tehervonatihoz kapcsolta és a fuvarokmányok alapján elküldte Palánkára, ahol a küldeményt az állomásfőnök a címzettnek elvámolás nélkül kiadta. A kikindai vámhivatal hetek múlva kereste a küldeményt és hosszas kutatás után rájött a vasút tévedésére. A vámrendelkezésekre való hivatkozással erre azonnal a legmagasabb büntetést — 63,000 dinárt — kirótta a vasutigazgatóságra. A kereskedő ugyan azonnal hajlandónak mutatkozott a vámot kifizetni, a vámhivatalnál azonban kijelentették, hogy nekik a címzetthez semmi közük, mert a hibát a vasút követte el. A vasutigazgatóság természetesen megfölebbezte a Vámhivatal Ítéletét. * Egy suboticai bélyeggyűjtő csereképpen postacsomagban használt levélbélyegeket kapott Hollandiából. A csomagot — mivel külföldről érkezett — a vámhivatalnál felbontották és felszólították a címzettet, hogy mutassa be az elvámoláshoz szükséges devizaengedélyt, mert enélkül nem kaphatja meg a csomagot. Az illető hivatkozott arra, hogy nem pénzért vásárolta a bélyegeket, hanem használt jugoszláv bélyegeket küldött értük cserébe és ezt levelekkel igazolta is. Ennek dacára a vámhivatal ragaszkodott a devizaengedély bemutatásához. A filatelista tehát kénytelen volt novisadon húszezer márkáról szóló deviza-engedélyt beszerezni, mire végre meg-Hefcrológ A budapesti rendőrség jelenti: Héttőn délután pamlagán fekve halva találták dr. S. O.-né dr. K. J -t. Mellette törött pohár, kokainnal ölte meg magát, öngyilkosságának oka ismeretlen. Meddig kell még élni? Meddig kell még szárítani a lelket a fájdalmak sirokkójában? Meddig kell még kifürdetni belőle mindent, ami eleven hús, tapadó ideg, ami valaha emlék volt és reménykedés, hogy buta közömbösséggel, fölhorzsolhatatlan érzékeilenséggel fogadjon minden tragédiát. Mint Hamlet sirásói a sárból kiemelt koponyát, i Rendőri hir számol be atról, aki valamikor a Minden volt. Valamikor, a fiatal évek rózsadombján, amikor az élet nem volt más, csak —- ergadze kai khaire — hajszás készülődés, tobzódó stunnundrang, amikor egy rim fontosabb volt, mint az éjtszakai alvás és egy gondolat nagyobb szenzáció, mint a bolgár—töTök háború. A gyerekkor első vágya, az élet első nagy, halálig zengő kinyilatkozása, a kisértő emlék, az álomban visszafájó valóság, aki az élet értelméig nőtt fel, az élet célját igazolta, aki az elindulás lódító ereje volt és a cél ígérete — és most pamlagán holtan találják s a kokaínos üveget mellette. Milyen csudálatos szépség volt. Utján járva hányszor megállították » ‘ tegütetetotäehfa tartózkodással, kaphatta a cserebélyegeket. Ugyanigy járt nemrégiben egy suboticai bélyegkereskedő is, akinek a bélyegekért cserébe kapott bélyegalbumok megérkezése után szintén deviza-engedélyt kellett szerezni, hogy a küldeményt a vámhivatal kiadja. * Néhány héttel ezelőtt egy suboticai család németországi rokonaitól egy villamos-készüléket kapott ajándékba. A vámhivatal csak úgy volt hajlandó elvámolni a küldeményt, ha a számlát és a deviza-bizottság vásárlási engedélyei bemutatják. A iiajthatatlan vámközegek nem fogadták cl igazolásul a levelet, melyben a címzettet az ajándék elküldéséről értesítik, kénytelen volt tehát az illető rokonaitól számlát kérni, novisadról a devizaengedélyt beszerezni, mig végre kezeihez kaphatta az ajándékot. ♦ Mint már megírtuk, a pénzügyminisztérium bizottságokat küld suboticára a vámhivatalok ellenőrzésére és a vámeljárás nehézkességének megszüntetésére. Kívánatos volna, ha a bizottság figyelme a nagyobb hibákon kivül kiterjedne ezekre a kisebb jelentőségű, de végeredményben a forgalmat veszélyeztető és sok fölösleges utánjárást, kérvényezést okozó sz'mptomákra is és a vám- és devizrendeletnek a gyakorlati élet szükségleteihez képest való módosításával kiküszöbölné a bürokrácia vadhajtásait. „Dirzkardoí Héjjas Ivánnak!“ Az ébredd kőnyomatos „beavatottja“ a Héjjas ügyről — Az ébredők Gombos ellen — Bethlen István nyilatkozata ügyészség engedelmével — meglátogatta Héjjas Ivánt börtönében, akit arra szólított fel, hogy védője utján tegyen letétbe óvadékot, hacsak 1000 koronát is és akkor Héjjast nyomban szabadlábra fogják helyezni. Héjjas ezt egyenesen és kereken megtagadta azzal, hogy nem kér ezekből a jó tanácsokból, ö nem fogja kérni szabadonbocsájtását, azoknak a kötelessége ez, akik börtönbe vetették. Ugyancsak sokat foglalkoznak — mondja továbbá a »Nemzeti Sajtótudósitóí beavatottja, — Gömbös Gyula személyével is, akinek szerepét nem látják tisztázottnak. Amikor ugyanis Héjjas néhány barátja Gömbös Gyulát kérte a. Héjjas Iván érdekében való közbelépésre, állítólag szóról-szóra a következő kijelentést tette: — Hir Györgyöt is le fogjuk tartóztatni. \ ' Ezek a hírek — a beavatottak szerint — nem alkalmasak arra, hogy Gömbös Gyulával szemben a szimpá tiákat növeljék. Közöl végül a »Nemzeti Sajtótudósitó Iroda c négy üdvözlő táviratot is a Héjjas-üggyel kapcsolatosan, köztük egy »Újpest« aláirásu távirat »ezer koronát ajánl föl Héjjas Ivánnak átadandó diszkard céljára«, egy másik sürgönyben pedig Héjjas Mihály üzeni Kecskemétről: — »Semmi csüggedés, kitartás, mi törhetünk, de meg nem A »Nemzeti Sajtótudósitó Iroda», az ébredők könyomatosa »beavatott helyről» hosszabb információt közöl »Héj-, jas letartóztatásával kapcsolatban elő-1 állott helyzetről«. A kommünikéven ezeket mondja az ébredők sajtóirodája: »Héjjas Iván letartóztatása körül valóságos politikai felvonulás van folyamatban. Héjjas Ivánnak az egységes pártban rendkívül sok személyes híve van, akik neki köszönhetik megválasztásukat, Ezek a képviselők a letartóztatás hírére felelősségre vonták gróf Bethlen István miniszterelnököt, aki azzal nyugtatta meg őket, hogy a letartóztatás mindössze egykét napig fog tartani. Az illető képviselők mára ismét kérdést intéztek a kormányelnökhöz, akit előző ígérete beváltására szólítottak fel és ismét kérték Héjjas Iván szabadon bocsájtását. Azzal okolták meg a lépéseket, hogy a Tisza—-Duna közén a lakosság valósággal forrong és hozzájuk a táviratok egész tömege érkezik, amelyek ben állásfoglalásra szólítják fel őket a letartóztatással szemben. A miniszterelnök nem adott egyenes választ, de azzal biztatta a nála megjelenteket, hogy hamarosan megtörténik a szabadonbocsájtás Pékár Gyula a szerdai nap folyamán — minden valószínűség szerint a miniszterelnök megbízásából és az szobrászok és festők és kértek tőle csak egy félórát. A szobra a Szépművészeti Múzeumban, egy portraitje valamelyik bécsi galériában, versek és novellák őrzik élményszerü szépsége emlékét s egyszer Münchenben, a Simplicissimus-kávéházban, vllágotjáró orosz művészek megkérték, hogy leülhessenek az asztalunkhoz, legalább az étkezés futó pillanatai alatt közelről láthassák a szépségét. Gazdagítanak az emlékek? Most azt hiszem, nyomorulttá tesznek. Minden más asszonyt az ő szépségéhez mértem, minden más asszonyban az ő’ mozdulatait kerestem, ezeket a fölfejthetetlen értelmű álmodó gesztusokat, amiknek első felmozdulása valahol az ismeretlen mészszeségben született meg és továbbrezgett a végtelenbe az éter hullámain. A végtelen szédületébe veszett, aki benne felejtkezett két sötét nagy szemének tekintetében. És a Logody-utca, a szerelem, a mese és a végtelenség és húsz éves magam, önkinzó tépelődések, nyugtalan keresések byroni válságai között és ö — a tökéletes szépség és tökéletes lányság. A kozmikus életérzés volt ő és ennek szimbóluma maradt örökké. Es elébem torpan a kérdés: rég volt, hosszú és és messzi évekkel ezelőtt és azóta gazdátlanul csatangoltunk rövid delelőre és hosszú megnyugvásra és mégis, mennyi részed van ebben a végben? A karamazovi felelősség kínzó értelme a lelkiismeret padjára ültet. Mindenki felelős a végért, aki ott volt a kezdetnél. Ki áll ezért helyt? Ki felel ezért? Ki tudja, mikor, hol, milyen lökésre indult el az a gondolatkavics, amelyik a halál összezúzó sziklájává hatalmasodott föl. És milyen bánatok, milyen kétségbeesések, milyen összeroppanások mélyítették ki mederré ennek a gondolatnak zuhanó útjait? Az élménynek is van fluidumja. Az emlékek is úgy párázzák ki anyagukat, mint a rádium. Akik együtt indultak el, akik valaha a küldetés hitével, az élet legmagasabbrendü feladatainak közös vállalásával tartoztak össze, azokat szétszórhatja a szél, azok elszakadhatnak egymástól sorsban, útban, időben és térben, mégis mindig lesz valami, ami öszszehajtja őket: egy fölérző gondolat, egy keresztsednél kiförölhetetlenebb hangulat emléke. Csók, ölelés, fogadkozás, kézszoritás, — mindezt kiszitálhatja az idő, de az életnek az az áhítata, az az aranyködös meghatottság, ami valamikor mindennek a mélyén izzott, tovább él és tovább nő, mint a fa kérgébe bevésett betűk. Vetődhetünk idegen hajlékba, lefekhetünk idegen ágyakba, csókolhatunk idegen asszonyokat, mégis egymás bélyegesei vagyunk örökre. Az emlék: börtön. Nincs szabadulás, nincs menekvés, nincs amnesztia. Emberek, emberek, mindenki maga gyűjti az emlékét: mindenki maga építi a börtönét. Vigyázzatok. Lassú lombhullással múlnak a nap.ok. Emlékezni i§ szomorú a gyükér.hajlunk«. A nyugatmagyarországi felkelők ügyéről különben Bethlen miniszterelnök a nemzetgyűlésen Zsitvay Tibor interpellációjára válaszolva, érdekes kijelentést tett. Az ország jogrendje és békéje megköveteli, — mondotta. — hogy a kormány kíméletlen eréllyel eljárjon mindenkivel szemben, aki az ország békéjét és nyugalmát veszélyezteti. A kormány nem tesz különbséget polgár és polgár között Rab katonák múzeuma Bdrkány mérnök ur Eperjesről hirdetményt tett közzé a lapokban a volt hadifoglyokhoz. Bdrkány mérnök ur, Eperjesről, nem a testvérét kutatja, sem a pajtását, vagy valamelyik ismerősét. Nem. Bárkány mérnök ur üzletet akar kötni ű volt hadifoglyokkal. Azt adja tudtukra a rövid kis hirdetményben, hogy vesz, cserél és elfogad a fogságot megvilágító tárgyat, cikket, faragványt, képet, rajzot, plakátot, kéziratot, naplót, színházjegyet, újságot és minden szomorú dokumentumot a rab katonák életéből. Bdrkány mérnök ur nem akar keresni a szibériai martirumokon, Bdrkány mérnök ur csak gyűjti ezeket a hadifogoly emlékeket, gyűjti, mint más emberfia a bélyegeket vagy a bogarakat. Bárkány mérnök urnák, úgy látszik, szintén része volt abban az elviselhetetlen szenvedésben, amit a háború hozott sok szegény embernek és most múzeumot akar, összehozni a nagy kálvária történetéből, múzeumot, amit ha látnának mások, most születők, generációk, elmenne kedvük minden háborútól és, békére esküdnének mindhalálig. Bdrkány mérnök urat egyrészt a kíváncsiság vezeti, másrészt valami csodálatos kegyelet, ami ritkán van meg valakiben. Mindent össze akar gyűjteni, a legkisebb emléket is, a le gjelent éktelenebb dokumentumot is szeretné megszerezni. Egy teljes, egész kollekciót akar, amibe minden megvan, ami a táborok életében valamikor eleven seb volt, szomorúság, vagy forró. És Bárkány mérnök ur, Eperjesről azt hiszi, össze tudja dilitani a szenvedés albumát, cserével, vásárral össze tudja hozni a rabkatondk históriáját, minden színével, hajlásúval, relikviáival és emlékével. Egy része lesz csak Bárkány «Hírverés fájdalmas kezdeteire. Az első próbálkozások, az első nekiindulás. Ököllel, gondolattal verdestük az élet burkát, hogy nyíljon meg titokzatos értelme. Most már fürészpor hull ki a legszebb álomból, a bölcs meg-< értés tetején kihűlnek a lázak s a biborfelhőkből is hamueső esik. És most elment ő is, aki a fiatalság volt. A szivének dobbanását ölte meg a kokain, az élet szent ritmusába volt szerelmes s megölte az aritmikussá vált szívverése. Az utolsó pillanatok nagy számadásában az emlékek vásznára rávető dött-e egy rég elmosódott és rég keserűvé torzult arc, a Tiszapart, az Ipar-utcai kisház s a diák, aki Nietzschei olvasott, Shakespearet szavalt és uj Reinhardtja akart lenni az uj színpadnak, »Egy csigahéjban ellaknám és 4 végtelen világ urának érezném magam, csak ne lennének álmaim« — jaj dúlt föl Hamlet. Buucsuzom hát az elválhatatlantól, — bár nem választ szét a halál, mert nem a test tartott össze — s ha a fiatalságom emlékeiről ez a halál le is törli az élet illúzióját, én hadd maradhassak tovább is aki voltam: felhőkbe bámuló, egy gondolaton elrévülö szerelmese az élet föltakart szépségeinek, amiből most a legtitokzatosabb titok, a legcsudálatosabb csoda, az áhítatig megszépült szépség hullott ki. És hadd írhassam ide mégegyszer csöndes bucsuzkodásunk tréfába fullasztott szavait, a címerről lelopott jelmondadot: Roi ne penx, prince ne veux lyste comme je suisj, „ „ _
