Bácsmegyei Napló, 1922. július (23. évfolyam, 177-207. szám)

1922-07-02 / 178. szám

1922. július 2.

BACSMEGVBí NAPLÓ

9. oidítf.

vésés idealizmus, amikor a kenyérgond és egy rossz szoba köröl dühöng és dülöng, szörnyű kiáltásokkal a világ. Betegség;, romlottság, piszkos, feldúlt élet; ez a mai kor, amiben egy arany tovább számit, mint száz szent, aki meghalni indul . . .

tévedve, ki öntudatosabban és látóbban, ki részegen és szomorúan propagálja azokat az erőket, és élettörekvéseket, amelyek ma útban vannak, vagy — visszatérőben. És hogy nincs idealizmus a mai irodalomban i Hát — nézzünk körű! — lehet ma idealizmus, ócska, százszorszenteit, rész(X.)

Leleplezések Bessarabonak,

a leánykereskedok fejedelmének múltjáról és családjáról Bessaraho — báró „Bessarabo“ — Weissmann Jakab

viszonyok folytán fölülről kaptak szellemi közigazgatást, fölülről rájuk diktált és rájuk nevelt ideológiával — egy társadalmi egyensúlyban. Az akkori irodalmi jele sek közül egyik jobban, másik gyöngébben kapcsolódott be a világ empirikus eseményeibe, az egyik intenzivebben jelentett és és reprezentált, a másik extenzivebb formában, gazdagabban nyilatkoztatta meg az előre törekvő életet,

Byron individuális volt, olyan szemponton, mint amelyet kora elbírt, vagy föntartott, esztéta, szépcsináló, idealista — mert olyan volt az élet boltozata is fölötte, olyan akcentusok voltak a materiális esztendők, olyan ideológia uralkodott, olyan mentalitás — mint egy börtön, amibe fulladoztak. így messziről nehéz ezt tisz tán látni, bár Taine miliő elméletére kel! gondolni csak, hogy megértéssel kezeljük az irodalomnak azt a kérdését. A mai kor más. A mai esztendők, az emberiség tudatosabb, hegeüánusan magára-eszniéltebb esztendői, amikor az élethez való közösség, — a mostani tömegerők szuggesztiója — a kollektivitás lényeges és domináló. A költő, ha a művészetnek nem süket és vak mamelukja, rossz áidozér, aki mellett az oltáriszentséget illő alá zattal magához veszi, nem hallja meg a szegények, a Lázárok kopogását a tempiomaitón, ha nem zárkózik el minden maiságtól, ott van elül, ho! az élet legjobban és legmegelégedettebben lüktet és énekel, ir, beszél, — propagál. Ma az élet tendenciózus: parasz tok földet követéinek, a hivatalnokok fizetésemelést, a munkások jogot, a viszonyok változást, az élet rendet és szabad levegőt. Nagyon természetes, hogy az irodalom ezeket hangra viszi, velük van és bennük és a tendenciák szolgálatába szegődötten — ki jobbra, ki balra — ki idetévedve, ki odaPáris nyári szenzációja, a Bessarabo-pör befejeződött. Bessarabo gyilkosát, feleségét, — mini jelentettük — húsz évi kényszermunkára ítélték, Bessaraboné lányát pedig, Paule Jaques kisasszonyt felmentették, miután döntő bizonyítékot szolgáltatott anyja ellen. Az egész tárgyalás folyamán meglehetős ködös messziségbcn lebegett a meggyilkolt áldozat, Bessarabo ur alakja. Kicsoda is ez a Bessarabo? Exotikus név, exotiku« országok hangzottak fel nevével kapcsolatban, távoli üzletek, messzi utazások, de közben még mindig megfoghatatlan volt az élete is, az alakja is.

Most a svájci Bund junius 22-ití száma érdekes visszaemlékezéseket közöl. A visszaemlékezések rávilágítanak a bünpör sötét alakjára, akinek múltja Magyarországhoz is viszszanyulik

Bessarabo tulajdonképpeni neve: Weissmann Jakab

és mint sikerült megállapítania, fia annak a Bessarábiából származó Weissmann F'erdinándnak, aki önmagát bárosiíotta és akit teljesebb joggal lehetett volna a leánykereskedők fejedelmének nevezni.

A budapesti rendőrség irattárában végzett kutatások alapján a következőkben állították össze e sötét exisztencia bünlaj sírom út:

Az apa, Weiszmann ferdinánd, besszarábiai hazájából Románián és Magyarországon át, alig húszéves korában került a múlt század hatvanas éveinek végén Prágába. Itt megismerkedett a prágai Zerge-utcában egy Goldstein nevű eánykercskedőnével, akinek utazó-ügynöke leit.

Egy szép napon hatalmas —■ fiatal és viruló leányokból álló — szállítmánnyal indult el Weissmann-Bessarabo Ferdinánd Mexikóba és Argentiniába. Ez a vállalkozás gazdaggá tette a fiatalembert, úgy hogy csakhamar a saját lábára állhatott.

Nemsokára a legnagyobb külföldi »nagykereskerők« között szerepeit, az ügynökök, közvetítők, felhajtok egész seregét foglalkoztatta s élénk összekttetést tartott lenn a távolabbi Kelettel, Észak-Ablkával és Ausztráliával, mindenekelőtt pedig egész Amerikával Mentői jobban növekedett a kivitel, annál nagyobb gondot okozott Weissmau- Bessarabonak, bog ymiképp tegyen eleget a kielégíthetetlen keresletnek. Addig tulajdonképpen csak Lengyel- és Csehország, Románia és Horvátország szállított kielégítő zsákmányt. Weissmann uj kiviteli forrást fedezett fel és a föld örömlányait uj típussal frissít ette fel, az azóta híressé, illetve hirhediíé vált Hmgaraval, akit ettől kezdve ezerszámra szállítanak ki a pusztákról és a vdi osokból, a Kárpátokból és a Duna partjaiból, hogy a Balkán, a Kelet, különösen pedig Brazília, Árgcntinia és Mexikó bilnharlahgjwban, Hatáságuk rövid tavasza után. gyalázatban és nyomorban elpusztuljanak,

^Báró;; Weissmann végre üzelmei folytán sehol sem lehetett többé szabadságának biztos tudatában, de még jóidéig keltett feltűnést a két kontinens városainak szállodáiban imponáló megjelenésével, hamis bárói címével, pénzen vásárolt számos

Propaganda - irodalom

Az egyik komoly és jelentős tekintéllyel rendelkező német folyóirat nagyon elkeseredik azon, hogy aí irodalom újabban lezül- Iött a propaganda nívójára, hogy e művészet belekapcsolódott az életbe, mely ma a politika mindenekföiöít, politika kenyérért, piszkos üzletesség, riasztó az esztéták számára és érthetelenyl kanálisos a finyás kritikusoknak.

Tény, hogy az irodalomban, szélesebben a művészetben, ma kivesző félben vannak a Byronok, Puskinok és Liliencronok, akik tiszták vagy legalább is tisztábbak voltak „a földi lét sarától", mint a mostaniak, idealizmus volt bennük, szépszeretés és akik az írás dolgát kothurnusban, ünneplőben végezték, nem úgy mint Balzac, aki néha bizony rossz papucsban irta regényeit. A ma gyár könyvpiac, ha nem is határozottan és szemmeliáthatóan, de szintén úgy alakul, hogy bizonyos tendenciák érvényesülnek benne annál erősebben, minél közelebb jutunk a gazdasági züllés utolsó periódusához. A tisztén gazdasági célokért való harc egyre jobban lenyűgözi a szellemi erőket és a társadalom dialektikus mozgása szortírozza jobbra és balra a költők munkáját, csoportosítja őket élesen, sokszor szembekerülőn, épugy, mint a politika komandója a jelenlegi osztályokat.

Tény ez, amit nem lehet letagadni és nem is szabad annak, aki túl akar jutni a régiek idézgetéáén és elvi reminiscenciákon. Az irodalom — propaganda irodalom ma, miníahogy propaganda volt mindig. Mert Byron, Puskin és a többiek a maguk korában nem bújtak be a művészet elefsntíorr.yába és nem voltak immunisak az akkori.idők szociális erőivel szemben. Öntudatlanul és kevesebb őszinteséggel, de vele éltek á tömegekkel, amelyek a történeti

A régi Budapest

Irta: Baeösher

SZÍNHÁZI ÉLET

II.

Mivelhogy azt akarom bizonyítani, togy a régi Nemzeti Szinház legalább fe egyenrangú volt a müveit Nyugat legelőbbkelő színházaival, kénytelen Vágyók — ígéretem ellenére — bővebben foglalkozni annak egyes tagjaival. Mégis: ennek a cikknek a sorosa miatt kevésbbé aggódom, mint a ibfcbiérí. Talán nem lesz annyira unalmas, mint amazok: színésznőkről lesz benne sző.

Még él és kitűnő kondícióban működik a színháznak két művésznője, akik már ötven év előtt is tagjai voltak e müintézetnek: Jászay Mari és Helvey Laura. Nem csodálom, hogy ilyen szerencsés módon tudtak megöregedni és hogy a régi bravúrral játszhatták a szerepeiket ma is, mert mind a ketten (hogy Gogolnak egy kifejezését használjam) kitünően voltak szabva és nem kevésbbé tökéletesen varrva. A varrás még most is jól tart... Két »Cberweib« volt az izmos fizikummal, nagy ellenállású idegrendszerrel, erős akarattal ég törhetetlen becsvággyal. A pályájuk kezdetén bizony senki ee jósolhatta, hogy az érvíkből (az »isteni« Laurából) milyen hatalmas oszlopa válik a kerepesi-irti színháznak, s hogy a másik (a nagy Miriam) legfőbb büszkesége lesz a drámai művészetnek, amelyért a külföld is irigyel benn fűiket.

Helvey Laura akkor magas, nagyofl

csontos, soványkaru fiatal nő volt, aki — bár kitünően vizsgázott a színi akadémián és amellett úri családból származott — se mozogni, se öltözködni még nem tudott kifogástalanul. Később ezt a két művészetet a tökéletességig sajátította el, lassan-lassan 1 telt formákra tett szert, belehizott az; ízléses ruháiba, sőt »veszedelmes« nő lett, a színpadon pedig méltó partnere! a finom jáékban Prielle Kornéliának, és Odette-et, Fedorát, Dórát g a többi mondaine nőalakokat úgy ábrázolta, mint az Odéon művésznői, sőt jobban. Ami annak a bizonysága, hogy a színész többet tanul a színpadon, mint az iskolában, s hogy a közönség szuggerálóbb hatással van rá, mint a tanárai. Különösen áll ez a színésznőkre, akik — h-a tehetségesek — ösztönösen találják el, hogy mi tetszik a kritikának, mi kell a közönségnek és •hogv — mi az, ami! a pályatársakat dühíti. Még beszélőbb, szinte klasszikus iskolapéldája ennek a tételnek a még mindig ünnepelt tragika: Jászay Mari, akinek félszáz év előtt oly szertelen és ügyetlen mozdulatai voltak, hozz azoknak a kómikumát a művésznőnek mr akkor is nemes szavalata se tudta ellensúlyozni, g megtörtént párszor, hogy a csengő harang- SZ8.VU és nagy értelmességgel deklamáló fiatal színésznőt egy-egy esetlen vagy túlságosan stilizált gesztusáért kinevették. De a geniális asszony azzal az erős akarással, amely a kiváló tehetségeket jellemzi, lehullajtott magáról minden utbanlevőséget, minden vonást, amely ellenkezett az általa ábrázolt koinolvsorsu nőknek a méltóságával!, s csakhamar ojyaa klasszt-.

kusveretü tragédiajáts.zó lett, akit azután nem áíallottunk a Signora Ristori mellé és a Frau Wolter fölé helyezni.

Ez a nagyszabású asszony akkoriban a kistermetű Kassai Vidornak, a feledhetetlen kómikusszinésznek volt a felesége. Soha ilyen kevéssé összeillő párt nem látott a világ, amely, ha házas társakról van szó, mindjárt azt keresi, hogy pászolnak-e együvé. Bizony, nem pászoltak. A különben is kicsi (Kiss Józsefnél is kisebb) Kassai szinte törpének látszott az impozáns megjelenésű Mária nagyasszony oldalán, ez pedig majdnem óriásnak tűnt föl az apróka ura mellett. Amúgy is a lehetetlenség, vagy legalább is a valószinütlenség benyomását keltette a klasszikus drámák komolyképü és hösieskülsejü heroinája szövetségben a burleszk komikumnak e clo^n-szerü képviselőjével. Az antik tragédiák hősnője karöltve a hóbortos operettek nevettető bohózatával I Nem csoda, hogy Medea é3 Menclaus, Elektra és Bobéche-király nem maradtak sokáig együtt. Pedig ez mégis érdekes házasság volt, amelyről a Goncouri-oknak kellett volna regényt imi, mert talán először — s lehet, hogy utoljára — került össze két ilyen ellentét: a világ egvük leghatalmasabb erejfi drámai művésznője s minden színpadok egyik legtökéletesebb kémikusa... Ez utóbbinak egvébaránt csak a keresztneve, meg a foglalkozása volt »vidor«, ó maga halálosan komoly ur volt, s az még ma is, aki világéletében, mini sok más kómikus-szinész, arra törekedett a legnagyobb, szinte beteg vágvgyal, hogy tragikus szerepekben léphessen föl s hogy jegyszer megjátssza — Hamletet. Az intelligenciája meg volt e vállalkozáshoz, az bizony, de az ő szerencséjére, meg a közönségére, nem volt sohase alkalma Oféliát kolostorba, Rcsenkrantz és Güldenstem urakat pedig a poklok fenekére küldeni ... Mária asszony művészi egyénisége harmóniásabb volt mindig, — őt valószínűleg sohase nyugtalan! toil a az a »becsvágy«, hogy Gurli-szerepeket játsszon, vagy a »Tücsök« címszerepében lépjen föl.

Márkus Emília csak évekkel későbben — de már sűldölány korában — került a színházhoz, s mindjárt elárulta, hogy nem közönséges talentum. A szép szőke gyermek már kezdetben azzal a fiatal bájjal játszta meg Júliát és Desdemónát s nemsokára Oféliát, amellyel a hatvanéves még mindig szép asszony ma is dicsekedhet, megcáfolván azt a legtöbb fiatal színésznőre ráolvasott tételt, amelyet Diderot hangoztatott először, hogy nagyon fiatal színésznők még nem tudnak fiatal szerepeket jól megjátszani. Mert hiszen annyira fiatalok, hogy nem játszhatták a fiatalt. Ez a szépséges fiatal müvéznő halomra döntötte ezt a dogmát. Akkor azt bámultuk benne, (hogy így tud fiatalt játszani, most pedig azon ámul a világ, hogy még ily fiatal. Geniális férfiak é3 nők tovább maradnak frissek, mint mások, szürkék, s azért az Emília asszony örök ifjúságán nem keli csodálkozni, velejárója ez a nagyobb tehetségnek, öt már 19--80 éves korában jeles művésznőnek ismerte el a kritika, olyannak, aki pályájának a zenitjét szokatlanul korán tudta el-