Bácsmegyei Napló, 1922. július (23. évfolyam, 177-207. szám)
1922-07-14 / 190. szám
1922. július 14, BACSMEGYEI NAPLÓ 5. oldal. .Keveset alszanak a gyermekek 'Párisi orvosi ankét a legmodernebb gyermekveszedelemről ... A gyermekeknek is, a felnőtteknek js alvásra van szükségük, ez az alvás azonban, amiként most kiderült, az élet mai körülményei között, különösen pedig a városokban, csak igen ritkán kielégítő mennyiségű. Súlyos veszedelem ez, amelyre egy francia orvos, dr. Malcolm Gross hivja fel a nagyközönség figyelmét. A hiányos alváshoz a gyermekek lassanként szoknak hozzá, oly módon, hogy nem közük hozzátartozóikkal álmosságukat, illetve azt, hogy az alvásuk nem frissítette fel őket teljesen. Az elégtelen alvásnak "a következmés—•' csakhamar meglátszanak általános fizikai állapotukon és kisebb-na(gyobb lelki zavaraikon, amelyeket a legnagyobb figyelemmel kell kísérnünk. A hatéves gyermeknek több mint tizennégyórai alvásra van naponként szüksége. Tizenötéves koráig minden gyermeknek legalább tizenegy órát kell aludnia s egészen tizenkilenc éves koráig huszonnégy órából legalább kilenc és fél órát kell alvásban töltenie az egészséges embernek. Ez az orvosi megállapítás bizony alaposan eltér a klasszikus felfogástól, amely szerint öt-hat óra elegendő az. alvásra, négv-öt óra kevés az alvásra. Nem tudjuk, íiogy az ó-korban erősebbek és' ellenállóbbak , voltak-e az emberek, de annyi bizonyos, hogy a mai ember sokszor elviselhetetlenül súlyosnak tudja különösen a háború utáni modern élet terheit, az örületes gyorsaságú tempót s annak technikai felszereléseit, amelyek közül elég itt illő tisztelettel a telefonra, a nagyvárosi zajra, a villamosok csilingelősére emlékeztetik. A francia orvos mindenesetre olyan .számokat közöl itt .a gyermekek alvásbeli szükségleteiről, amelyeket csak a : legritkább esetekben taranak be. Dr. Malcolm Gross, aki öbb ezer elemi iskolai gyermeket vizsgált meg, azt a megfigyelést tette, hogy a három és hat év között lévő gyermekek általában nem alusszák ki a maguk alvószükségletéi. A legtöbben alig kilenc órát alszanak s ez az elégtelen alvás jneglátszik kusza tekintetükön, értelmi fejlődésük hiányain és általában min-Rómeó és ]ulia Irta; Cbolnoky László Violának, a vidéki szubrettnek sejtelrjnesen pompás, bársonyos szemei voltak. Az ifjú költő, a művésznő lovagja . ezeket a szemeket egy szonettben a tengerhez, egy madrigálban a viharfelhős éghez, egy rondóban La Valliére kisasszony szemeihez, egy gázelben pe- i dig a Sirász rózsaberkei felett ragyogó I naphoz hasonlította. Végül egy terzináíhan férfias nyíltsággal bevallotta, hogy ; p ezeknek a szemeknek még az illatát is érzi, mint a nyitó virágnak. Viola nemcsak tűrte ezt a tűzijátékot, de határozottan gyönyörködött is benne lés egy cseppet szerette is a költőt. De éppen gsak egy cseppet. Ezért volt, Jiogy Champfort aforizmájának, amely Szerint a szerelem két elképzelés kicserélése és két epidermis érintkezése, megmaradt az első tételénél és nem jvolt hajlandó áttérni a másodikra is, a melyet pedig az ifjú költő lényegesen 'fontosabbnak tartott az elsőnél. De hiába tartotta bármilyennek, ■mindez nem változtatott a dolgok állásán. Ezért bánatában több ízben felszólította az égitesteket, hogy morzsolják össze öt pályájuknak zord ivén, majd a íongobardokat, alánokat, gotokat és markomamiokat kezdte biztatni, hogy gázolják össze félelmes paripáikkal, de ezek a kezdeményezései sem vezettek eredményre. Dallamos jajveszékelésére pern következett sem az aforizma második tétele, sem a zord halál. ' Akkor egy ottáva rimában nagy händig busongó kedélyükön. Igen fontos ez - kérdés a gyermekek emlékező tehetsége szempontjából is. Tudvalevő, hot'" a gyermekek memóriája jobb a felnőttekénél. Ez a képességük azonban psak akkor tud természetes kifogástalansággal működni, hogyha elég hosszú alvásban eltöltött éjszaka pó-A washingtoni konferencián annak idején a kinai delegációnak egy tagja erősen magára vonta a figyelmet. Akkoriban megemlékeztek a róla az amerikai lapok s nyomukban az európai sajtó is irt éles észjárásáról, nagy műveltségéről, nyugodt, szeretetreméltó és diplomatikus modoráról. Chang ff sin fiainak hívják ezt a kinai államférfit, aki most a Nation cimü newyorki lapnak egy kinai k ifi önszámában igen érdekes, több tekintetben figyelemreméltó tanulmányt irt Európáról. Mi európaiak különös érdeklődéssel olvashatjuk ennek a kinai diplomatának a gondolatait, mert hiszen ezek a gondolatok nem mondanak sem többet, sem kevesebbet annál az érdekes megállapításnál, hogy Európa, a fejlődés világa, kivénült és megrokkant, megmereviilt és elavult — a modern és ifjú Kina mellett. És nem filozófiáról, sem költészetről nincs itt szó, hanem társadalmi és politikai berendezésekről. De hallgassuk magát a kinai államférfit. Többek közt a következőket irja: — Nem férhet kétség ahhoz, hogy a nyugati államok most történelmüknek legkritikusabb korszakát élik át. Mindenütt Európában, a legyőzőiteknél éppúgy, mint a győzőknél nyugtalanságot, zavart, türelmetlenséget, éhséget látunk. Gyakran hallhatjuk, hogy a civilizációk fejlődése és hanyatlása szinte matematikai görbék szerint megy végbe s ezeket a görbéket szinte a sors állapítja meg, úgy hogy nincs emberi hatalom, amely változtatni tudna rajtuk. Így aztán történetírók és filozófusok nem tudnak ellenállni annak a kisértésnek, hogy a mostani tolja a nappalnak szeüembeü kiadásait. Fontos ez a kérdés természetesen nemcsak az egészen kiskorú gyermekek, hanem a serdülő ifjak életében is. Éppen ezért a francia orvosi akadémia legközelebb nagy ankétet hiv össze, amelyben alaposan megvitatják ezeket a megfigyeléseket. nyugati világot a római birodalom utolsó napjaival hasonlítsák össze. — Pedig nincs szükség feltétlenül ilyen univerzális pesszimizmusra. Ha igaz az, hogy a nyugati civilizáció most elérte a hanyatlásnak matematikai görbéjét, miért jelentené ez föltétlenül azt, hogy meg is semmisül a nyugati kultúra s nem azt, hogy csak a régi rend bomlik fel s egy uj rend készülődik az életre. Én ugyanis az utóbbit hiszem. Az egyik rendről való áttérés a másikra szükségképpen maga után von egy bizonyos ideig tartó káoszt. Európa és Kina is ebben a kaotikus állapotban vannak most. Ez a jelenlegi káosz, véleményem szerint, az erőnek a jele és minden csak attól függ, hogy a rendetlenségnek milyenek lesznek a gyümölcsei, hogy vájjon ez a káosz a civilizációnak a végét, vagy pedig egy ui felvirágzásnak a kezdetét jelenti-e. — Bizonyos, hogy könnyen vonhatók párhuzamok a mai nyugati világ és a között a római világ között, amely a III. századtól az V. századig tartott. Egy körülmény azonban mindenesetre feltűnik itt a szemlélőnek. Ez pedig az a körülmény, hogy az úgynevezett szuverén hatalom felbomlóban van és a központi tekintély egyre gyengül. Mig azonban a római imperialisztikus hatalmat a barbárok benyomulása ásta alá, addig t a mai imperialisztikus hatalmat lassanként önnönhibái bontják le, főként azáltal, hogy az emberiség egyre nagyobb felvilágosodottságra, egyre több tapasztalatra tesz szert. Nem számit itt az, hogy az egyes nyugati álamokban mióta áll fenn a demokrácia, mint a politikai berendezkedés formája. Amerika a legelső demokratikus állam és mégis neki van a legerősebben centralizált tekintélye. Az autoritásnak ez az eszméje azonban napjainkban elő*szőr szenvedi el a legmélyrehatóbb támadásokat a politikai gondolkodók részéről. Azt, amit ezek a politikai gondolkodók a központi tekintély; helyébe akarnak ültetni, a pluralisztikus állam eszméjének lehetne nevezni. Ez a gondolat egyre nagyobb1 gyorsasággal terjed el a világon. — Mutatja ezt a szocializmus népszerüsödése is. De bármennyire elfordultak is a gondolkodók a nacionalizmustól és térnek át egyre nagyobb szenvedéllyel a szocializmusra, ezek a gondolkodók még mindig nem tudták tultennl magukat az államnak, illetve a nemzetnek a gondolatán. Végeredményben a szocializmus csak egyik tekintélyi elvnek a felváltását jelenti a másikkal, amint ezt Oroszországban is láthattuk. A régi rendnek a félreértései, az egész mai nyugtalan káosz csak akkor fognak megszűnni, ha a mai állameszmét teljességében feladjuk és teljes lélekkel előkészítjük az uj érát. És itten igen előnyös volna a nyugati nemzetek számára, ha alaposabban megvizsgálnák azt a politikai filozófiát, amelyet a kínaiak képviselnek és amely a kinai kultúra alapját alkotja. — A kínaiak érdeme, hogy egyáltalán nem ismerik el az államnak mint olyannak önálló létét. Mindenfelől halljuk azt a kritikát, hogy, nem lehet segíteni a kinai népen, mert nem fejlesztette ki magából az államnak, a nemzetnek a gondolatát. Ez a kritika helytálló akkor, hogyha az ítélet mértékéül a nyugati világ eszményét vesszük. Hogyha a politikai cselekedeteknél mindent a fizi?ai hatalomra, mindent a hódításra állítanak be, akkor valóban szükséges, hogy az a nép, amely tárgya a támadásnak, minden erejét összeszedje, egységes nemzetet alkosson és minden erővel megkísérelje a rátámadó hatalom visszaverését. Valóban ez történik most Kínában is és az ég mentsen meg minket attól, hogy minket egyszer militaristáknak, borzalmasaknak, barbároknak és még egyéb efféléknek tekintsenek akkor, ha levertük a Nyugatot. Mert Vén Európa — Kina Egy kinai államférfi a kinai államberendezkedést ajánlja a feldúlt Európának gon felkiáltott és Rómeót, a szerelem halhatatlan lovagját hívta segítségül. És Rómeó segitet. ötletet adott a költőnek, azzal a segített rajta. Amikor beesteiedett, a költő különös gonddal átöltözött. Cipőjét tintával renoválta, divatos gallért szabott magának kartonpapirból, mellényére fölvarratía a hiányzó gombokat és a nadrágja szegélyét gondosan körülmetélte. Azután magáhozvett némi pénzt, mert csak némi pénz állt a rendelkezésére és elment a színészek vendéglőjébe. Viola már ott volt. Odaült melléje és amikor senki sem figyelt rájuk, halkan a fülébe súgta: — Művésznő, amikor az ön ablakait látom ott a kert felet, mindig Julia ablaka jut az eszembe. Hallom csattogni a bus hírnököt, a reggköszöntö pacsirtát és látni vélem a kötélhágcsót, amely hivogatóan himbálózik a lanyha éjszakai szélben! A művésznő figyelni kezdett. — Ha nem volna hozzám oly rideg, óh Viola — iolytatta a költő —, ha a szerelmet nemcsak az ajkán, hanem a szivében is hordaná, felhágnék az ablakába, mint Rómeó . . . kötélhágcsón!... — De van-e kötélhágcsód, te éhenkórász? — kérdezte a művésznő meleg közvetlenséggel. A költő szive feldobbant. — Van! — mondta diadalmas örömmel. Hogyne volna!... 6s amikor eljönne az irigy regg és kezdené énekét a pacsirta... — Ne óbégass pipikém, azt én már jobban tudom! -— mondta a művésznő regényesen és ^szavalni kezdett. Már menni készülsz? Még nem virrad Nem a pacsirta volt, de a fülemüle. Félénk füled mitől' megrezzene! Pacsirta volt, a reggel hírnöke, Nem fülemüle! Nézd, már irigy sugár Szegélyezi a felhőknek kárpitát... — Igen, édes, igen! — mondta a költő kissé nyugtalanul, mert attól tartott, hogy a művésznő végig el akarja mondani az isteni drámát. — De tudod-e, mi jut eszembe ezekről az igékről? — folytatta hévvel. — Szeretnék egy pacsirtát, amelyet zöld kalitkában odaakasztanának az ablakodra, hogy érezhetnénk a válás fájó gyönyörűségét, amikor hajnalban megszólalna! A művésznő kedélye hajlékony, a fantáziája pedig élénk'és gyors volt. Hirtelen elképzelte a helyzetet és ennek hatása alatt odahajtotta a fejét a költő vállára és lehunyta a szemét. Oly más volt az amit most hallott, mint a madrigálok és terzinák, amelyekből nem értett meg egyetlen Szót sem! A költő szive lázasan vert, de a gondolatai még sebesebben száguldottak. Kifizeti a vacsoráját, gondolta, a maradék pénzen pedig beszerzi a pacsirtát. Igaz, hogy akkor nem marad semmije, de az nem baj, mert holnap már ötödiké, nemsokára itt az elseje és ő megkapja a fizetését. Mert a költőségen kivid segészerkeszíője is vplt az odavaló lapnak. Amikor elváltak, Viola forró kézszoritással azt suttogta: — Tehát holnap! — Holnap! — mondta a költő és elsietett a tűzoltóparancsnokhoz, hogy tőle kérjen kölcsön kötélhágcsót. A madarat csak másnap szerezte be. Ekkörül a vásárlás körül azonban némi bajok történtek. A madárkereskedő ugyanis enyhén, njegbocsájtóán mosolygott és kijelentette, hogy pacsirtát nem érdemes tartania, mert csak minden ezeresztendőben jön egy szabadonjáró őrült, aki ezt a madarat keresi. Azt az ajánlatot tette azonban a költőnek, hogy vásároljon inkább egy galambot, az éppen olyan jól be fogja tölteni a tisztjét, mint a pacsirta. — Topp! — mondta a költő érdekesen és megvette a galambot. Mivel a vásár után egyetlen polturája sem maradt, aznap nem vacsorázott, hanem fölszerelve a kötélhágcsóval és a kalitkával, repeső szívvel sietett a művésznőhöz. A kötélhágcsót csak erkölcsi értelemben használta, mert* Viola ablaka olyan alacsony volt,; hogy egyszerűen csak be kellett lépnie rajta. — De hiszen ez nem pacsirta, hanem galamb! — mondta a művésznő csodálkozva, amikor a madarat meglátta. — Valóban, ez galamb, de ez ne aggasszon, édesem! — mondta a költlő. — A madárkereskedőnek nem volt pacsirtája, de biztosított róla, hogy a szerelemnek ez a turbékoló szimbóluma is olyan pontosan jelzi a hajnali öt órát* mint valami angol kronométer! A kalitkát nagy gonddal felakasztok
