Bácsmegyei Napló, 1922. május (23. évfolyam, 120-148. szám)

1922-05-30 / 147. szám

1922. május-' 30.' ............ _.... ,.... BACSMEGYEI NAPfcO _______________%

A magyar tanítók

és tanárok államnyelvi vizsgája

Tudvalevő, hogy a magyar tanítóknak és tanároknak a jövő tanév ele-, jén a szerb-horvát nyelvből, irodalomból, a jugoszláviai földrajz és történelemből a minisztériumoktól kiküldött bizottságok előtt vizsgát kell ten-i nniök

A tanitóság, amelynek részére á múlt szünidőben tankerületenként tanfolyamét lendeztetett az állam, egységesen fordult azzal a kérelemmel a kültuszminisz^riumhoz, hogy a vizsga anyagát méltányosan szállítsa le. A minisztérium a közelmúltban eleget tett a magyar tanítói kar kérésének és újabban kijelölt s redukált anyag átvételére Beogradba a szünidőre tanfolyamot fendelt el. Minthogy azonban a július 10-től augusztus 20-ig tartó negyven napos beogradi tanfo-; lyam költsége személyenként legalább 3000 dinár, a tanítók legnagyobb része nincs abban a helyzetben, hogy a számára létkérdést jelentő tanfolyamon részt vehessen. De mivel anyagi okok miatt a tanitóság nem akar lemaradni az utolsó vizs-í gaterminusról, azért a vajdasági ta-i niióság körében az a terv merült fel, hogy egyes nagyobb, helyeken, a tankerületek ' székhelyein harminc-negy-l venes csoportokban helyi tanfolyamo-i kát tartanak olykép, hogy a beograditanfolyam előadó tanáraitól a heten ként leadott anyagot másolatban megszerzik s itthon szerb kollegáik vezetése és magyarázata mellett a beogradi tanfolyammal párhuzamosan elvégzik.

Még sokkal nehezebb helyzetben vannak a középiskolai magyar tanárok. A tanárokkal a múlt tanév vé-, gén közölték, hogy 1920-ik év végéig vizsgát kell tenniök az államnyelvből, illetőleg, hogy addig az államnyelvet el kel! sajátitaniok. A vizsga terjedelméről, anyagáról akkor nem szólt a miniszteri rendelet. A középiskolák tanárai azóta saját maguk fizette oktatóktól szorgalmasan tanulták a szerb nyelvet abban a hiszefmben, hogy az

áltanfnyelv elsajátításának megállapításán túl alig fog terjedni a vizsgáztató bizottságok munkája. Nem kis riadalmat keltett azért a közokt. miniszter pár nap előtt megjelent rendeleté, mely igen terjedelmes tárgyi és szakismereten kivitt a nyelv tudományos ismeretét is megkívánja. Ily mérvű vizsga latétele olyan tanár számára, aki már előbb nem ismerte a szerb nyelvet, ily rövid idő alatt

lehetetlen.

Emiatt a vajdasági tanárok jazzaj a tervvel foglalkoznak, hőgy Vágy a tanár egyesület novtsadi szekciója révén, vagy közvetlenül együttesen fordulnak a kultuszminiszterhez, hogy helyzetüket méltányolva a tanárok részére az előirt anyagot ts a legszükségesebbre szállítsa le és első vizsga terminust 1922. szeptemberről halassza el 1923. szeptemberre.

MM>M—»MM—

I

Nagy István mozizongorás heleőrüli a H-mol! szimfóniába

Az egyhangúság tragédiája az „élni hellM-től a tébolyig

A hir az egyhangúságnak e tragédiájáról már jó egy hete kísértett, amig végre határozottabb formát ültött. Jegyet váltottam az egyik mozi pénztáránál, alig figyelve két ajtónálló jegyszedő beszélgetésére: a mozizongorás megőrült. Erről beszélgettek ketten, jegyszedők a foyerban s szorgalmasan tépdesték a jegyeket. —Megőrült, — mondták s — Jobbra tessék — Balra, kérem — mondták közben.

El is felejtettem már ezt a röpke hirt. De most váratlanul találkoztam egy úrral, aki möst valamelyest révbe jutott, de néhány hónappal ezelőtt maga is mozizongorás volt. Tanult, szenvedélyes muzsikus, aki életének sanyarú hónapjaiban maga is felsóhajtott:

Hát majd mozizongorás leszek.

Az iš volt egy hónapig. Az egyik belvárosi moziban. Erről a hónapról mondta el a következőket:

— Moziban zenét szolgáltatni egészen különleges feladat. Nem szabad a zenével konkurrálni a filmnek, nem szabad, hogy a zene jobban magára vonja a figyelmet, mint a film. Ezért

nem szabad sem túl forte, sem túl

piano játszani, s a melódiák nem

lehetnek sem túlságosan érdekesek, sem szerfölött érdektelenek. Egyébként: tanult és vér szerinti mu* zsikus számára ez a foglalkozás: tiszta prostitúció. Mutatja ezt az a körülmény is, hogy bár elég jól fizettek (hatezer koronát egy hónapra), már egy hónap alatt észrevettem zenei tudásom visszafejlődését, elkopását, elközönségesedését. Visszafejlődött a technikám, úgy hogy később elölről kellett kezdenem a legelemibb ujjgyakorlatokat.

— Mózizongorás koromra úgy emlékszem vissza, mint életem legkeservesebb megpróbáltatására. Minden éjszaka teljesen kimerültén mentem haza s akárhányszor megesett, hogy a végállomáson a kalauz keltett fel fulladt álmomból, Dehát élni kellett .. .

Élni kellett . . . Méltóztatik most kissé érezni ezt a sötét utat az „élni k e 1 l“-től a hirtelen tébolyig? A téboly itt azt jelenti, hogy derék Nagy István a H-moll szimfónia és az éhség közül a harmadikat, a tébolyt választotta. Nem, ezt a kietlen utat csak az látja, aki ült már egyszer moziban, amelyben nem játszott zene. Megindul a gép, amely öntudatlanul emlékezik bizonyos eléjetartott dolgokra s a vásznon, amely szintén nem tud semmiről, emberek jelennek meg. Milyen síiket és sivár az egész. Némák hangversenye. Élet, aki nem tud beszélni. Borzongás fut végig az emberen, kiáltani szeretnénk. Zene nélkül holt kisértetjárás a mozi. A H-moll szimfónia kell, meg a Donau-valcer kell, meg a barkarolák és a Toscá-k kellenek, hogy az életnek ez az izetlen kivonata az élet illúzióját keltse. Ha igaz az, hogy minden művész hazudik s ha a mozi is művészet, akkor a mozi művészei hazudnak a legtöbbet: itt külön el kell kábítani a fülünket, hogy szemünk révületbe essék.

És most még közelebb jut Nagy István tébolyához az az ember, aki egyugyanazon a helyen kétszer nézett meg egy darabot. Most jönnek az ifjú szerelmesek . . , persze, a zene már s

Donau-valcart játsza. Most simít végig haján a hősnő, most van a tragikus perc: Nagy István már a H-moll szimfóniát veri. Rengeteg ilyen Nagy István önt életet a lepedő néma árnyaiba; kitűnő muzsikusok, akik az akadémián tanultak és koncertekről álmodoztak,— egyik közülök most felorditott.

Délután öt órakor kezdődik az elő» dás. Még világos a terem, de csakhamar csöngetnek és vetítik a reklámokat. Most jön a Zigotto s Nagy István valami unott táncmuzsikát játszik. Tango, one-stepp. Azután a dráma. A második előadáson, délután fél nyolc órakor Nagy István már tudja, hogy amikor a H-moíl szimfóniában olvadozni kezdenek a melódiák, a hős kezébe rejti az arcát, majd kimeredő szemmel néz a nő után, aki megcsalja. És Nagy István eljátsza tízszer és húszszor az elmaradhatatlan H-mollt — minden filmdrámában elérkezik az a szenzációs magaslat, amelyet csak a H-mollal lehet megmászni — és eljátsza húszszor és harmincszor s amikor már negyvenedszer játsza, reménykedni kezd: ma, hátha ma nem rejti arcát kezébe a hós, ma, hátha ma nem mereszti ki a szemét, hátha ma nem csalja meg a nő . . .

Hiába reménykedik. A hős ma is felemeli a kezét, a szerelmes nő ma is végigsimitja a homlokát a fájdalomnak e jelére Nagy Istvánnak ma is elő kell vennie a H-moll szimfónia kottáját. Ott ül, egészen elől, felpislant a rézsutosan megnyúló árnyakra s mert a hős végigsimitott a homlokán, el kell kezdenie a H-mollt. Csak az ujjai lapozzák a kottát, az agya már tudomást se vesz a hangjegyekről s nem az agyveleje mozgatja az ujjait. Az ujjai már épp oly öntudatlanul mozognak, mint a kísértetek a lepedőn, mint ott hátul a hülye gép, amely egyszer meglátott néhány embert s most őrökké azokat köpködi ki magából.

Aki pedig gép, az ne akarjon gondolkodni.

Szegény Nagy István, egy napon abban bízott, hogy a hős ma, talán éppen ma nem fog végigsimitani a homlokán.

Ötvenszer már végigsimitotta a H- moll hangjaira, talán ma, ma már nem... Talán nem örökös ez az ítélet, ez a börtön, talán van változás, felszabadulás. Hiszen bele lehet örülni abba, hogy i ez az ember ott a lepedőn mindig

F3 kéményseprő \

Irta: 5ZE5EÜ1 ISTUfiri

Régi, legendás időkben, Kr. u. 1910. körül élt Pesten egy kéményseprő, bizonyos Fekete Péter; akiről nagyon keveset, úgyszólván semmit sem mondok, ha a .foglalkozását csak igy egyszerűen megemlítem. Ez a Fekete Péter ugyanis sokkal, de sokkalta több Volt, mint kéményseprő. Az ő számára a kéményseprés nem mesterség, de hivatás és e hivatásnak művésze, királya, hérosza volt Fekete Péter.

Fekete Péter, az akkori idők nyelvén szólva, a kéményseprés diadala, bámulatos szerénységgel viselte mindeme kitűnőséget. — A kis józsefvárosi korcsma törzsasztalánál, ahol természetesen ő elnökölt, minden póz és nagyképűség nélkül üldögélt barátai körében.

E törzsasztalnál évtizedek óta csupán szakkérdésekről esett szó. Ezek az emberek kora ifjúságuktól kezdve a kéményekben s háztetők széditő magasságában töltötték életüket. Szerelem és politika, az átlagos napi beszélgetések e főtémái oly mélységekben történtek s múltak alattuk, hogy méltóságukon alulinak tartották volna oda akár csak a gondtalan korcsmái órán is leszéllni. A szerelmet: hagyták a borbélyoknak, a

politikát a cipészeknek, lévén ez két hivatalból kiutalt mellékszakmája e törpönc foglalkozásoknak.

A századelejei nagy technikai fellendülés a kéményseprő-törzsasztal előkelőén kijegecesedett témáit is felkavarta. Az ócska házak eltűntek s velük együtt a düledező kémények is, — heyükbe újak épültek. De nem a régi három-négy emeletes típusok, hanem öt-hat emeletesek és a husz-huszonkét méteres magasságok megnőttek harmincra, harminckettőre. Ső-t éppen a Fekete Péter kerületében emelkedett egy óriási háztömb, hétemeletes, amelynek egyik kéménye, harminchatméteres magasságban állott a szomszédos udvarra meredeken lefutó tűzfal peremén.

Mint a hangyaboly, nyüzsögött a törzsasztal, amikor Fekete Péter e kémény első seprése után a szokott esti gyülekezésre várták. Harsány éljenzés fogadta, ahogy belépett. Hogyne, hiszen futótűzként terjedt el a hire ama nevezetes cselekedetnek, hogy Fekete Péter, a veszedelmes kémény kotrása után nyugodtan megállt annak peremén és a közel negyvenméteres magasságba a nyílegyenesen lefutó tűzfal ormán egykedvűen cigarettát sodorván, arra rágyújtott és nagy megelégedéssel ott végig is szívta.

Fekete Péter ez eset óta nagyobb volt, mint valaha. Fékét? Péter

élete delelőjén állott, amikor a rohanó idő zavaró elemet dobott be a törzsasztal isteni nyugalmába.

Egy kőlünös ember kezdett róla pusmogni, öregedő legény, nem is jó kéményseprő, középszerű, szürke alakja a ragyogó asztaltársaságnak. Ez dünnyögött valamit arról, hogy Amerikában repülni próbálnak ez emberek, hogy két testvét van ott és hogy az egyik már felszált háromszáz méter jpagasra.

Nosza, felcsaptak az indulatok. Micsoda marhaság! Háromszáz méter f Hiszen a Fekete Péter kéménye is karmincnyolc méter magas, mégis nincs rajta kivül ember, aki ki tudna a peremére szédület nélkül állni.

Fekete Péter csak legyintett a kezével.

A kézlegyintésre, megint csak helyreállt az asztaltársaság egyensúlya. Az újságos öregedő legény, megsemmisülve omlott önmagába.

Minden rendben volt. Elcsittult e vihar. Csak Fekete Péter távozott különös érzéssel a törzsasztaltól akkor este. Lelkének sima tükrét felborzolta egy idegen név: Fahrmann f

— Eh, bolondság I — nyugtatta magát. — Háromszáz méter. Képtelenség. Én csak tudom. Az ember «em bírja, kj. Ötvftn rpéter?

Azon még gondolkodóba esnék. De háromszáz? Azt csak a suszter hiheti el.

Hónapok rohantak el a törzsasztai fölött.

Egy verőfényes nyári reggelen Fekete Péter a róla elnevezett kémény peremén állott. Alatta harmincnyolc méter mélységbe futott le a tűzfal. Egykedvűen sodorta cigarettáját, amikor különös berregés ütötte meg a fülét. Bármennyire hihetetlennek is tetszett, de ezt a berregést felülről hallotta. Még mielőtt felnézett volna, eszébe csapódott az ellenséges név, mely hónapok óta ólálkodott körülötte. — Fahrmann I —* zúgott az agyába. Mintha fagyos kéz markolta volna meg a szivét. Aztán lassan, kényszeredetten feltekintett.

A nyári verőben megcsillant a repülőgép váza, Magasan, magasan, ezer méterrel felette úszott a gép, mégis jól kivehette, hogy a pilóta kihajol és alátekint a mélybe.

— Milyen gúnyosan nézi — gondolta Fekete Péter. — Ezer méter í Annyi lehet, — motyogta.

Az agyveleje — ezt még határozottan érezte — jobbról-balra megmozdult kissé. Aztán homályossá vált minden.

Véres, fekete rongy, — úgy terült el 9Z udvar kövezetén. «