Bácsmegyei Napló, 1922. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1922-03-02 / 61. szám

6, oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 61 szám. Gerard áhiíatosan hallgatta. Ami­kor a „Toscá“-ból énekelt Caruso * gyerek sírni kezdett, könnyei végigperegtek az arcán, felugrott helyéröl, átölelte a művészt és összevissza csókolta: — A papa sokat beszélt magá­ról, — mondta könnytől fátyolos hangon — de ez több, mint szép. Caruso azután elénekelte még a „Faust" Cavatináját, majd egy fényképet adott a gyermeknek ezzel a felirással: „Kis barátom-Nehány héttel ezelőtt Pékár Gyula kultuszállamtitkér rendele­tet adott ki, mely szerint szocia­lista iró nem szerepelhet az ál­lami zeneakadémia nagytermében. Miután ez az egyetlen számbave­­hető és nagy befogadóképességű hangversenyterem Budapesten, a szocialista írókat érzékenyen érin­tette a tilalom, de nem estek két­ségbe, hanem előadásaikat más teremben tartották meg. Pékár Gyula önkényes eljárása nagy port vert fel, különösen a liberális sajtó használta a „hallat­lan“ kifejezést, mert ekkor még nem tudta, hogy ez az intézkedés csak a kezdet kezdete volt. Pé­kár nemsokára tovább ment egy lépéssel és kimondta, hogy a ze­neakadémiában csak olyan iró szerepelhet, illetve olyan Írónak adhatják elő a müveit, aki ellen ő nem emel kifogást. Pékár mint legfelsőbb irodalmi vésztörvény­szék hozzáfogott az elismert irók és tudósok osztályozásához, az a Pékár Gyula, akit darabjai soro zatos bukásai után igazán nem le­hetne objektivitással vádolni a ma­gyar toüforgatö művészekkel szem­ben. A határozat folytán megkez-Diderot; Eamesu unokaöccse .4 XVll-ik. század racionálisiái között kétségteleuiil Diderot volt a legleteménye­­sebb cs;ü, legmunkásabb és legaktuálisabb életű, ö volt a század reprezentativ-man-je. Voltaire, az előretörő polgárság fetikai és politikai fiskálisa veit csak, minden külö­nösebb művészi vérmérséklet nélkül. Dide­rot icbb volt. A polgári ideológia avant­­gardejában a legelevenebb mentalitású, az időket legteljesebben igenlő, a vérben, harc­ban és bajban fogantatott sok problémájú elet diadalmas embere volt, akinek volt bá­torsága, intuíciója és művészi energiája- Korának legjobb zsurnalisztája volt, a zsw natizmusnak abban a komoly és ere­deti érteimében, amely a tanítást, teremtés és költői megnyilatkozást fogja szintézisbe. Hanem az encikiopedisták tulajdonképen az akkori polgárság sajtóját írták és a sok köteles Enciklopédia, amelyet a kor forra­dalmas szellemű fiiozófjai, költői és leve­lező asszonyai szerkesztettek, a polgárság politikai és társadalmi törekvéseinek és am­bícióinak csinált utat és tehetőségeket. Di­derot, aki. az encikiopedisták generálisa volt, mindennel törődött, mindent átértékelt, minden feudális élettel szemben frontot ál­lított. Diderot irómüvészetén át az egész polgárság életdinamikája tódult szavakba, minden kérdés, minden harc és minden próbálkozás, ami akkor nekiindult és fölve­nak, Schürmnan Gerardnak, aki­nek legnagyobb művészi elégté­telemet köszönöm,“ _ Amikor azután lejött a kisfiúval, és az impresszárió hálálkodni kez­dett, így hárította el hálélkodésat: — O, nem, én vagyok az ön lekötelezettje, mert egész pálya­futásom alatt sohasem volt olyan nagy örömöm, mint most, hogy ezt a kis fickót a meghatottságtól könnyezni láttam. dődött a rostálás munkája, amely már a kezdetné! sikerrel járt. Egy kulturestély rendezőségének Pé­kár Gyula az előadás napján meg­tiltotta, hogy Méhely Kálmán az európai hirü tudós felolvasásást tartson s ugyanakkor megtiltotta Péchi Blanka színésznő szavalatát is. Méhely Kálmán ellen az volt a vád, hogy „destruktiv“. Sem több, sem kevesebb. Pécsi Blanka nem is jelentékeny tagja a ma­gyar színművészeinek, ellene csu­pán az a kifogás merült fel, hogy a művésznő elvált férje a kom­mun alatt szerepet játszott és több évi fegyházra ítélték. Pékár végzése nagy konsterná­­ciót kelteit a kulturestély rende­zőségénél és miután a két fősze­replő hiánya az egész előadás megtartását veszélyeztette, a ze­neakadémia gondnokságához for­dultak és bemutatták Méhely fel­olvasását és Pécsi Blanka verseit. A gondnok megállapította, hogy Méhely Kálmán egy abszolút tu­dományos tárgyú minden politi­kától mentes értekezési akart fel­olvasni, Pécsi Blanka viszont Ady, Babits és hasonló „destruktiv“ köl­tőket akart interpretálni Miután fekvőbben,1 legegészebben abban a történe­lemmé erősödő életben, amely akkor indult teljesedöbc. Rameau unokaöccse a legdide­­rptibb írás, amelyben fokozottan érvénye­sül Diderot egész egyénisége. A könyv alakja, Rómeón, a nép Rómeón unokaöccse, a ze­nész, a.bohemiának, a kt eténségnek, a jássz­­sdgnak és valami furcsa zsenialitásnak ez a keveréke, aki a XVIII-ik században típusi jelentett, típust, amelv sűrűn előfor­dult Lajos Franciaországában. Rameau a gazdag, parvenű polgárok kitarioltja, ban­károk és gabonakereskedők „hívatlan ven­dége", aki mindenhol ott van, a szalonok­ban, ahol ócska sajátszerzeményü, szenti­mentális kóláival szolgálta meg az ebéde­ket és vacsorákat, külvárosi kocsmákban, ahol „elrontott“ élelet siratja sörözések köz­ben, aki apró, kis pénzeket pumpál, aki ha kell bókot, szellemeskedik, hízeleg, nagyké­­püsködik, pózol, mint egy raff inált színész, undorodik a nagy hasú polgárok parvönüs­­ködésétöl, hiúságától, de tűr, de alázatos, de készséges és mindenben opportunus, mert élni akar, mert szereti a terített asz­talokat és a jó italokat a polgárok há­zaiban. Diderot ezt a figurát írja meg ebben a könyvben és közben dekorációnak, az an­­cien-regim éleiét is őszintén, ahogy volt, rendetlenül, korrupton, hóbortosán, ahogy erjedfen, jölbomlón a forradalom felé zajlott. y fi» ' • ' nyilvánvaló volt, hogy Pékár ön­kényesen és az ügyek ismerete nélkül tagadta meg az engedélyt, a gondnok kijelentette, hogy ő nem fogja megakadályozni Méhely és Pécsi Blanka szereplését. A rendezőség közölte az újabb fordulatot mindkettőjükkel, de Mé­hely kijelentette, hogy nem kivan előadást tartani, mert nem akarja a gondnokot elcsapatni állásából. (Hasonló okból hallgatta el az egész affért a budapesti liberális sajtó). A színésznő azonban elszavalta számait és dacosan recitálta Ady halhatatlan sorait : „Fényes, büszke pávák, napszéditö tollak Hírrel hirdessétek másképpen lesz holnap.“ A közönség, amelynek telt so­raiban hamar elterjedt az affér híre, tüntetőén követelte Méhely előadásának megtartását és lelke­sen tapsolt Petőfi, Ady és a többi „destruktiv“ költő müveinek. MOZAIK. Csók az állomáson A chicagói vasúti állomás fő­nöke, mint azt ma hirül adta a Bácsmegyei Napló, szigorú ren­deletben eltiltotta az utazó, illetve a búcsúzó közönséget a csóko­­lózástöl, mert a vonatok sokszor e miatt késtek. Alul nem irott agglegény, aki­nek fásult Szive mégegyszer meg­dobban erre a hírre, ünnepélye­sen megrójja az állomás főnök urat, mint akinek semmi érzése a poézishez. Ha szolgállattevő sze­mélyzet feladata magaslatán áll, akkor semmi köze kozzá, hogy mi történik a peronon. A fütő fütsön, a mozdonyvezető tartsa kezét a féken, a kalauz kalauzol­jon, a paklikocsi fejedelme pak­lizzon, Ha valaki lekésik a csó­kolózás miatt, az az ö baja. A vonat kellő időben induljon meg. Mert megindult az én időmben is. (Titokban árulom el, hogy ez még akkor történt, mikor csen­gettek a vonatok.) Akkoriban ugyanis szerelmes voltam Manciba, aki örök hűsé­géről biztosított, mint ahogy va­lóban örök maradt szivében a szerelem nagymama koráig, mind­össze a tárgya változott, néha szezonon kint. Érző szívtől ez is sok, aki töb­bet kivan, az vagy csal, vagy festi magát. Manci a mondott időben engem szeretett, együtt kószáltunk az utcákon, de lehe­tőleg messzire az általános em­beri tekintetektől. A szülők elfo­gult ósdi emberek voltak, min­dent a párti szemüvegén kérész tül néztek. Csodálkozzanak: én nem voltam nekik elég, pedig én Írtam verseket és nem a nagyke­reskedő ur fia, akinek fogalma sem volt a metrumokról, csak a méterrendszerről. Mancit ennek következtében mindenféle ravasz fogással igyekeztek tőlem távol­tartani. — Annak a csirkefogónak le­töröm a derekát, lm sokáig mász­kál utánad, te pedig kapsz né­hány nyaklevesí. így az erélyes anya, aki a csirkefogó tisztséggel kétségtele­nül engem tüntetett ki. Rendkívül nehéz volt a sor­sunk. Vidéki városban mindig a Pékár Gyula ki akarja sajátítani a magyar kultúrát. Méhely Kálmán a „destruktiv" tudós — MŰVÉSZET. födött.'Fs ö volt a legintaktabban, tegcse­viiág szeme előtt van az ember, egy ártatlan csókot nem válthat­tunk, lyrám olyan kétségbeeset­ten zengett, hogy a pesti lapok szerkesztői vérkönnyeket sírtak. A verseimet egyébként mégsem közölték, mert tartottak tőle, hogy búskomorságba esik sok ifjú szivü olvasójuk, akik hasonló lelki tragédiákon mennek ál. Történt azonban egyszer, hogy elhatároztam, felszaladok Pestre, utána nézek, micsoda gaz intri­­kusok gátolják meg költészetem érvényesülését. Manci, aki zon­gora órán volt (legalább az ott­honiak tudomása szerint), több oldalról féltett. Először is elcsá­bít a bűnös főváros, ahol száz primadonna leselkedik az ifjú te­hetségekre. Azonkívül már voltak vonatkisiklások több emberhalál­lal, mit lehessen tudni, hátha nem jövök többet vissza. — Elkísérlek az állomásra, je­lentette ki hirtelen könnyezve. A kapus elsőt csengetett, az emberek tolongani kezdtek. — Ugye írsz? — mondta Manci a szokás rabjaként, ámbár másnap itthon akartam már lenni. — írok, nyugtattam meg bal­sejtelmek közt. — Az opera kulisszái vr.čg* nem iársz el. ígérd mer,. — Bsköszöm í — Akkor Isten veled. Magam sem értem az esetet, de átöleltem Mancit és bánato­­sanan összecsókoltam. A viszont­látásra í A viszontlátásra I Mellet­tünk, körülöttünk szintén könnyez­tek és csókolóztak emberpárok, senki se törődött a másikkal, Utasok búcsúztak ideges gyorsa­sággal, mert a kapus már máso­dikat csengetett. — Hű maradj •— zokogta Manci. — A síron túl is -r- feleltem én. Tartottam a karomban és még mindig csókolóztunk. Környeze­tünk szintén. Közben a vonatnak harmadikat csengettek, elindult útjára, — Mancival fásult kö­zönnyel néztünk utána. — Ez elment f — mondta végre szerelmem. — Ez el 1 — hagytam rá én és ballagtunk vissza a vsrosba. Velünk, előttünk, mögöttünk még többen, akik szintén addig bú­csúztak, amig lemaradtak. Másnap megint kimentünk az állomásra, sok tegnapi ismerőst láttunk viszont, a kapus csenge­tett, mi csókolózni kezdtünk s minthogy ez ott senkinek fel nem tűnt, megszerettük az állomást. Idővel a főnök már idegeskedni kezdett, ha késtünk. A vonat kés­hetett, csak mi nem. Ismeretsé­get is kötöttünk soha el nem utazó fiatal párokkal, — szép idő volt vagy két hónapig. Akkor Manci szakított velem s én mély­séges bánatokkal csak az állo­másra mehettem felejteni egy másik Mancival. Olyan rég volt, hogy már elfelejtettem, — talán nem is Manóinak hívták. De ott volt hajdani szerelmem is, aki az első csöngetésnél görcsösen bo­rult egy nálam sokkal tehetség­telenebb költő nyakába s biztosí­tékot követelt tőle, hogy szünet közben nem látogatja meg az Operaház démonait a kulisszák mögött. Ezért nem jutottam fel soha Pestre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom