Petőfi Népe, 2011. július (66. évfolyam, 152-177. szám)

2011-07-09 / 159. szám

PETŐFI NÉPE - 2011. JÚLIUS 9., SZOMBAT RIPORT 5 „Van tévém, meg púp a hátamon" bács-kiskun Marika néni kézzel mos, de a tanyagondnokot mobilon hívja Kukucs! Pista bácsi tavaly még kapálgatott. Marika néni szerint jó keménytarhonyát tud főzni az öccse. Egy apró tanya bújik meg az orgoványi határban, nem szebb, nem is kopot- tabb a többinél. Udvarán öreg eperfa magasodik, hajlott hátú anyóka áll a kapuban, járókerettel ti­peg elénk. Tóthné Marika néni több mint hét évtize­de él itt, s 94 évének da­cára önállóbb, mint sok fiatal, sőt ő gondoskodik 77 éves unokaöccséről. Pásztor Andrea Arcán ülő mély barázdák dolgos évekről mesélnek, kék szemé­ben azonban ma is huncut fény csillog. Szentképek, színes fali­kárpit díszíti a meszelt vályogfa­lat, a döngölt padló frissen lo­csolva, látszik, hogy reggel felsö­pörték. Kicsit szabadkozik, mi­ről is mesélhetne ő bárkinek, mégis elkezdi. Észrevétlenül me­rül el az emlékek folyamában, szavai mögött régi idők bölcses­sége. Marika néni Nagykőrösön született 1917 márciusában. Édesapja árendás volt, nagy gaz­daságukban - lovaik, ökreik, négy bivalyuk, száz disznójuk, 200 bürgéjük (birkájuk) volt - mindig akadt munka az öt gye­reknek. Olyan részletességgel idézi fel gyerekkori kalandjait, mintha csak tegnap élte volna át. Arra is emlékszik, mit főzött édesanyja, amikor eltűnt egy malac, amire neki kellett volna vigyáznia. - Hiába kereste a ka­nász, az ugyanis elszundított reggel a szalma között. Pista és Peti bátyám össze is verekedett miatta, én pedig ebéd helyett ka­pálhattam a csalamádét (vágás­ra vetett kukoricát). Csak késő délután kaptunk a finom zöld­bablevesből és a „túrús” tésztá­ból - meséli átszellemült mo­sollyal az arcán. Szombaton három kenyér- Hangosan tessék beszélni, mert este mosdottam, és olyan­kor mindig nagyothallok! - szól rám, amikor fiatalkoráról fagga­tom. 23 éves volt, amikor megis­merte férjét, aki bátyjával együtt katonáskodott. - Ősszel megtet­szettem neki - épp kukoricakú­pot raktam a behordott szárak­ból -, aztán kéthetente eljött hoz­zám beszélgetni. Egyszer még magyar csárdást is jártunk a bál­ban, tavasszal pedig összeháza­sodtunk. Nem örült a család, Zo­li ugyanis református volt, mi pe­dig katolikusok, így nem is volt lagzink, csak egy kis vacsora. Kaptam egy nagy hasas üszőt, amit kinéztem magamnak, én ugyanis még huszonévesen is hajtottam a marhákat legelni. Akkor költöztek férje családjá­nak orgoványi tanyájára. Az üsző megellett, az újdonsült me­nyecske pedig biciklivel hordta a Életkép Marika néni napjaiból „tejhasznot”: a túrót, tejfölt, vajat Izsákra. - Ebből éldegéltünk, meg amit megtermeltünk. Szombatonként sütöttünk há­rom kenyeret: egy nagy és egy kis cipót a gyerekeknek, végül pedig lángost, jó tejfölös túróval meghintve. Jaj, az olyan finom volt - révedezik el -, még ma is érzem az ízét, illatát! Az esküvőre kilenc hónappal már gyarapodott is a család. . - Akkoriban nem használ­tunk ám gyógyszert - magyaráz­za Marika néni -, meg is gondol­tuk, mikor fekszünk az ember mellé. Bár egy kicsit szerette a borókát, jól megvoltunk Zolival. Az esküvőnk napján azt mond­ta egy tanítónő: „A nap haraggal ne menjen le rajtunk soha”, mi pedig tartottuk is magunkat eh­hez. Amikor zsörtölődtünk egy kicsit, az uram mindig mondta: „Tudod, Marikám, mit mondott a tanítónő” - erre aztán megbékél­tem én is. Kicsit elnyúlni a subán Előkerülnek a megsárgult ré­gi fotók, velük együtt új és újabb történet a múltból. Férje csend­őrruhában, ünneplőruhás csalá­di képek, de még a majd’ száz éve élt bivalyokról is maradt em­lék. Marika néni egy olyan kort idéz fel, amikor a stressz helyett a kétkezi munka edzette ke­ménnyé az embereket. - Reggel 4-kor keltünk, mentünk a szőlő­be. Kapáltuk, újítottuk, vagy épp, amit kellett. Az uramnak hármat kellett fordulnia sorban, közben én időnként megnéztem, alszanak-e a gyerekek, aztán a végén együtt gyönyörködtünk a szőlőben. Nyolc körül mentünk haza, reggeliztünk, aztán kezdő­dött az itthoni munka: a jószá­gok ellátása, a főzés, takarítás. Délután megint mentünk ki dol­gozni, egészen addig, amíg lát­tunk.- Nem mentünk ám üdülni, fagyizni - néz rám, a puhány nemzedék képviselőjére. - Az volt a kikapcsolódás, hogy édes­apám birgebűrből készült subá­ját kiterítettük a ház elé, és lehe- veredtünk rá. Bizony, akkor jó világ volt! Ma meg már zöldséget se mer venni az ember, nehogy hasmenést kapjon... 1983-ban hagyta itt a világot férje, 72 évesen infarktus érte, ő talált rá. Azóta 77 éves unoka- öccsével él kettesben. Pista bácsi 40 éve került a tanyára, Marika néni aggódik is érte, mi lesz ve­le nélküle... Testvérei közül már csak az öccse él. - Nekem meg itt ez a nehézség - mutat feké- lyes lábára, hetente jár kötözni egy ápoló Izsákról. Műtötték már epével, vakbélel és gyomor­ral, szívére és magas vérnyomá­sára 11 gyógyszert szed napon­ta. Járókerettel totyog, de tavaly még kapálgatott a ház körül, és hiába van mosógépe, kézzel, a teknőben dörzsöli ruháit. Mindennap főz, szerencsére nagyon jó az étvágya. A „gyere­ket”, vagyis Pistát is tanítgatja, állítólag már nagyon jó kemény­tarhonyát és pörköltet tud készí­teni. Szombatonként rendre süt a néni, de már csak kavartat. Szép számmal rakott el befőtte­ket, ott sorakoznak a kamrában, a kolbászok és a szalonna szom­szédságában, nem messze férjé­nek régi csendőrládájától. Tíz tyúkot nevelget, őket nem fenye­geti a veszély, hogy levesbe ke­rülnek. - Öregek, mint az or­szágút, addig élnek, amíg bírják - mondja a néni, unokái viszik el tojásokat. Panaszolja, hogy ta­valy ellopták nyolc tyúkját, és az édesapjától örökölt szecskavágó is megtetszett valakinek. Merkur és házi áldás Marika néni mindemellett ha­lad a korral. Egy éve lett egy ap­rócska hűtője, mely a tisztaszo­bában kapott helyet. Mobilján hívja a hetente kétszer érkező ta­nyagondnokot, mit hozzon neki. (- A telefont nehogy le tessék ír­ni, mert még a végén megadóz­tatnak miatta! - kérte megszep­penve.) Nyári konyhájában ener­giatakarékos izzó világít, bár töb­bet takarítanak meg azzal, hogy csak ritkán égetik. Van tévém, meg púp is a hátamon, újságol­ja, körülbelül ugyanannyi hasz­nát veszi mindkettőnek. Amikor körbevezet, kiderül, hogy háló­szobájában egy 34 éves Merkur televízió díszeleg, fölötte ott a hímzett házi áldás. - Hetek óta nincs bedugva - mutatja a zsi­nórt amikor legutóbb vihar volt, akkor húztam ki. Egyéb­ként sincs egy becsületes műsor se benne. Két fiától három unokája és nyolc dédunokája van, ott sora­koznak fotóik az 1872-ben épült kis épület nappalijának szekré­nyén. - Pár háborút már kibírt a ház, még az uram nagyszülei építették, én csak attól félek, ne­hogy belecsapjon a villám. Min­dig felöltözöm, ha éjjel kitör a vi­har, és addig imádkozom, míg el nem hangul a mennydörgés, és a jóisten megkegyelmez rajtunk. A jóisten valószínűleg nagyon szereti a nénit - könyvelem el magamban beszélgetésünk vé­gén. Délre jár az idő, amikor el­búcsúzunk, kiderül, még nem is reggeliztek. Nevet rajta, nem számít az: ha nem vigyázok, a végén még százéves leszek - mondja viccelődve, majd vissza­tipeg, hogy felrakja az ebédet... r háborút már kibírt ez a ház, Éz uram nagyszülei építették, h csak attól félek, hogy egyszer be­lecsap a villám.

Next

/
Oldalképek
Tartalom