Petőfi Népe, 2011. június (66. évfolyam, 127-151. szám)
2011-06-27 / 148. szám
PETŐFI NÉPE - 2011. JÚNIUS 27., HÉTFŐ RIPORT 5 Lódobogás és nyerítés jelzi: jön a postás! riport Kulik István huszonnégy éve nap mint nap körbekocsikázza a gátéri tanyavilágot Gátéron mintha megállt volna az idő: a Félegyházához közeli ezerfős község külterületén mind a mai napig lovas postás viszi házhoz a leveleket, újságokat. Hraskó István Kulik István lovaival negyed százada rója a helyi tanyavilág föld- útjait; sok idős, egyedül élő emberre csak ő nyitja rá az ajtót. Ful- lasztó hőségben, csikorgó hidegben és viharos szélben is felül a Magyar Posta által neki készíttetett kordéra, de többször előfordult már, hogy lóháton vitte házhoz a küldeményeket. Kulik úr hazánk egyeüen lovas postai kézbesítője. Még csak reggel kilenc, de a nap sugarai már szinte égetnek, jelezve, bizony kánikulai hőségben lesz részünk. Kulik Istvánnal, Gátér külterületi postásával, a falu egyik legfőbb „nevezetességével” a házánál találkozunk. Éppen hazaér a „reggeli műszakból”: nyolctól ugyanis ő szállítja ki a csomagokat, mégpedig biciklivel. Majd hazateker, és befogja Katit, a tízéves nóniusz kancát, hogy a külterületi kézbesítést is elvégezze. Nekilendülünk a tanyavilágnak a könnyű kis kocsival, hisz jó pár újság és hivatalos levél lapul az 53 éves postás táskájában. Vágtázni persze nem lehet a hepehupás utakon: Kati szép egyenletes iramban poroszkál. Árnyék sehol, és házakat is csak a távolban látni. Lucerna- és árpatábla között zötykölődünk első úti célunk felé. „Mindig is szerettem a lovakat. Talán kétéves lehettem, mikor először lóhátra ültettek, de olyan is előfordult, hogy a fekvő tehénre másztam fel, és úgy lovagoltam. Gyerekkoromban a szomszédban lakott egy tejeskocsis, aki hajnalban indult begyűjteni a tejet a környékről. Pucoltam a lovainak a répát és felülhettem a bakra is, hogy hajtsam a kocsit” - meséli Kulik úr. Később munkaköri kötelességből is szívesen foglalkozott állatokkal: juhászként például négyszáz borjút őrzött a fehértói pusztán. Amikor összeházasodtak feleségével - ennek harminchárom éve -, megvették az első csikót, és azóta folyamatosan tartanak lovakat. Náluk született Kati hasonló nevű nagyanyja és anyja, Csillag is. A postás korábban velük hordta ki a leveleket, sőt Csillaggal versenyekre is járt, a kanca egy ízben Pálmonostorán a legszebb ló különdíját is elnyerte. Első munkahelyéről, a helyi téeszből huszonnégy éve kérte át a posta Kulik Istvánt. Azóta ragaszkodnak hozzá - olyannyira, hogy míg az országban mindenhol megszüntették a lovas kézbesítést, neki nem kellett biciklire átnyergelnie, és megmaradt „kuriózumnak”. Nyertek ezzel a gátéri tanyasiak is, így ugyanis nem szükséges egy messzi postaládához elgyalogolniuk nap mint nap. „Pistát általában hetente kétszer látjuk. Megszoktuk, jobb, hogy házhoz jön. Meg hát kicsit csak beszél vele az ember” - veszi kézbe levelét Lajos Sándorné. Ő lakja annak a hatvankét tanyának az egyikét, amely Kulik úr listáján szerepel. A postástól megtudom: a legtávolabbi cím tíz kilométerre van az ő portájuktól, a hozzá tartozó összes ház bejárásához pedig hetvenhat kilométert kellene megtenni. Ennyit természetesen soha nem kocsikázik a postás, hiszen átlagosan csak öt-tíz küldemény jut Huszonnégy éve a bakon: Kulik István Útra kész a fogat, indulhat a gátéri lovas postás Kis pihenő és eszmecsere: Sarusi-Kis József és tehene, Kulik úr és Kati Lajos Sándorné is örül, hogy házhoz jön a postás egy napra. De a szétszórtan elhelyezkedő tanyák miatt így sem végez délnél-egy óránál előbb. A hivatalos iratok, pénzküldemények, csomagok elsőbbséget élveznek a szórólapokkal szemben. Régebben több újságot kézbesített, manapság a banki értesítők, számlalevelek teszik ki a küldemények többségét. Ha pedig Kulik István szabadságra megy, felesége - aki egyébként otthon az állatokról gondoskodik - ugrik be helyettesíteni. Közben Sarusi-Kis Józsefhez Megállt az idő: lovas postás poroszkál a gátéri tanyavilágban térünk be egy újsággal. Miközben Kati tízórai gyanánt legelészik kicsit, felemlegetjük a tavalyi nagy esőket és a hatalmas belvizet, mely Gátéron is nagy problémákat okozott. „Sok helyre csak hatalmas kerülővel tudtam bejutni, mert mindent elöntött a víz. De eddig soha nem akadtam el. Sőt, egyszer egy tévéstábot Csillaggal mi rántottunk ki a nagy sárból, any- nyira elkapart az autójuk. Télen, nagy hóban is menni kell, nincs kifogás. Ha nem tudok befogni, felülök a lóra. Tavaly is így hordtam ki a nyugdíjakat” - mondja kalauzom, miközben újra a végeláthatatlan síkon döcögünk. A postás sokszor azonban nemcsak leveleket szállít. Gyógyszert, ételt is rendszeresen visz az elszigetelten élő idős embereknek. Szomorúan említi Kulik István: egyre öregszik a környéken a lakosság, hisz a fiatalok nem szívesen költöznek a külterületre. Néhány háznál egyedül ő jelenti a rendszeres társaságot. És ebből adódik munkájának árnyoldala: több alkalommal ő talált rá az otthonukban magányosan elhunyt emberekre. Volt, aki rosszul lett, de nem volt segítség, más meg felkötötte magát. De olyan szerencsés esetekre is emlékszik postás, mikor még idejében orvost tudott hívni egy beteg nőhözj vagy rátalált a földön fekvő részegre, akit aztán befuvarozott a faluba. Egy néninek pedig segített megmenteni a tehenét: szegény jószágra ráomlott a százéves istálló, és Kulik István szedte le róla a gerendát és a cserepeket. Kalandokban tehát nem volt hiány a negyedszázad során. „Bűnözőkkel hál’ istennek eddig nem kerültem össze” - sóhajt a postás. Pár kisebb balesetük viszont volt már Katival. Egyszer például elcsúsztak a jeges úton, és a kanca pár hétre le is sántult. Míg felépült, Kulik úrnak egy másik lovát kellett befognia. Katit viszont nem szívesen nélkülözi. „Nagyon erős, szívós és ellenálló, ugyanakkor nyugodt vérmérsékletű. Ez jellemző is a nóniusz fajtára, nemhiába használták őket a háborúkban ágyú és géppuskahúzóknak” - dicséri kedvencét a gazda. Azt mondja, lova sötétben és ködben is remekül tájékozódik, tudja, hol és merre kell befordulni. Nekem is úgy tűnik, hogy Katit gyakorlatilag irányítani se kell, magától teszi a dolgát. Kulik István szerint ha vele valami baj történne munka közben, akkor is számíthatna arra, hogy a jószág hazahúzza. Lassan visszaérünk a faluba. Már a házuk felé kocogunk, mikor megkérdezem a postást: ő mit szeret legjobban a munkájában? „Itt születtem, mindenki ismer, és én is ismerek mindenkit. Szabadsághoz, a szabadban végzett munkához szoktam, így pedig egész nap kint vagyok a levegőn. Egy-két jó szót mindig váltok az idős emberekkel, elmondják a panaszaikat, és látom, hogy számukra ez megnyugvás. A kisgyerekek is mind haverjaim” - mondja őszintén. Én pedig arra gondolok: a gátéri lovas postás minden bizonnyal boldog ember lehet. Afrikd-nap A kecskeméti Vadaskertben befejeződött az Afrika-kifutó építése, melyet szombaton avattak fel. A jövőben ez ad otthont a sörényes juhnak, az addax antilopnak, a mocsári antilopnak, a struccnak, a gyöngytyúknak, az afrikai bütykös lúdnak, és néhány napon belül a varacskos disznónak is. Az egész napos afrikai program része volt a látványetetés, az afrikai trófeakiállítás, valamint zenés és játékos gyerekműsorok. (S. H.) Szent Iván-éj Jól sikerült a péntek esti fáklyás felvonulás a Vajas-csatorna dusnoki szakaszán. Szent Iván-napja különleges fogadott ünnep a helyiek számára. A község termőterületein 1894. június 24-én csúnya jégverés pusztított. Akkor az ott élők megfogadták, hogy ezen a napon nem mennek ki többé dolgozni a határba, hanem szentmisét tartanak. Ehhez a szokáshoz tíz éve kapcsolták hozzá a fáklyás csónakázást.
