Petőfi Népe, 2011. május (66. évfolyam, 101-126. szám)
2011-05-09 / 107. szám
RIPORT Lehorgonyzóit a kalandos életű tengerész fekete László Az Ádeni-öbölben történt kalóztámadás után döntött úgy, hogy visszavonul Megszámolni se tudná, hányszor hajózta körbe a Földet és hány kikötőben szállt partra pályafutása során, de Fekete László kis túlzással olyan sűrűn kelt útra a Távol-Keletre vagy Dél-Amerikába, mint más meglátogatni a szomszéd faluban élő rokonait. Hraskó István A Bácsbokodról elszármazott, most 63 éves tengerész vélhetően megyénk egyik legtöbbet látott és tapasztalt lakója. Odesszában végzett egyetemet, majd a magyar hajózási társaság, később pedig egy skót cég több nagy tengerjáróján szolgált parancsnokként. Végül egy, az Ádeni-öbölben tavalyelőtt történt kalóztámadás után döntött úgy: visszavonul, és családjának, kutyáinak, kertészkedésnek szenteli idejét. Azóta Kecskemét határát sem igen hagyta el. Lánya az interjú előtt figyelmeztet: édesapjával beszélgetve még csak véletlenül se jópofáskodjak a „vén tengeri medve” ócska közhellyel, mert egyből érkezik majd a válasz: „én se hívom Önt szárazföldi patkánynak!”. Fekete László így is megfricskáz, mikor azt firtatom: kábé hány ezer kilométert hajózott életében? „Ez olyan, mintha én aziránt érdeklődnék Öntől, hány mondatot írt le eddig. Ugye hogy nem tudja?” - és valóban. Úgyhogy sutba dobom az összes többi bugyuta kérdésemet, és csak hallgatom két órán át a sokat látott tengerészt. Az első pillantásra szigorúnak és morózusnak tűnő volt hajóparancsnok pedig készségesen mesél, sztorizik, magyaráz. Nem öntelten, nagyképűen, de nem is álszerényen. Egy olyan ember józan mértéktartásával, aki tisztában van azzal, mit tett le az asztalra, de nem fog erről könyvet írni, mint az a mai celebvilágban szokás. „Bácsbokodon születtem. Ugyanolyan gyerekkorom volt, mint bárki másnak” - vág bele Fekete László, de azt azért gyorsan hozzáteszi: nagyon sok földrajzi témájú könyvet, úüeírást olvasott, főként az Afrika-kutató angol orvos, Livingstone felfedezéseiről. A térképek is többet mondtak neki, mint más diákoknak. A távoli tájakat sokáig csak papírlapokon fürkészte, de vasFotó a múltból: Fekete László, a Sea Chieftain 11 méteres kéménye előtt utas édesapja révén itthon bárhová fillérekért elutazhatott. Külföldre tizenhat évesen jutott ki először, a Szovjetunióban tettek háromhetes túrát gimnáziumi osztálytársaival. Szocsinál pillantotta meg először a (Feketejtengert. „Nem voltam különösebben meghatódva. Tanultunk róla, tudtam, hogy van ilyen” - teszi helyre a beszélgetés ezen pontján sorsfordító élményt szimatoló újságírót. Érzelmek helyett racionálisabb dolgokra terelődik a szó, konkrétan a matematikára. Fekete úr szerette ezt a tárgyat és jól is ment neki. „Az elkövetett disznóságokért vezekelendő, fülétől a farkáig” meg kellett oldania többedmagával a nevezetes Laricsev algebrai példatárat. A bajai III. Béla Gimnáziumban az osztályfőnöke ezután már nem tudott vele mit kezdeni. Odaadott hát egy Nevelési Közlönyt az unatkozó nebulónak. Aki pedig egy ösztöndíjfelhívásra bukkant a szaklapban: tengerészeket kerestek pályázat útján. „Elég mozgalmas, függetlennek látszó munkáról volt szó, mellyel be lehetett járni a világot. Kezdtem beleélni magam. Jelentkeztem is az ösztöndíjra - tanáraim, és főleg szüleim legnagyobb rosszallására. Ők ugyanis a miskolci nehézipari egyetemen képzelték el a jövőmet, de én ahhoz nem éreztem kedvet” - idézi fel konfliktusoktól sem mentes pályaválasztását az egykori bajai gimnazista. így került 1966- ban a „félkatonainál szigorúbb” híres odesszai tengerészeti egyetemre, ahol az öt és fél év alatt nemcsak hajóépítéstant, hajószerkezettant, kötélfonást és „természetesen” tudományos szocializmust tanult, hanem az iskolahajókon másfél évet tengeren is töltött. Hazajött, ám hiába volt ő a legmagasabb tengerészeti képzettséggel rendelkező alkalmazott a Mahartnál - az összes hajóparancsnok nyolc hónapos belső tanfolyamon végzett -, a szabályok szerint matrózként kellett kezdenie. Nem esett le a gyűrű emiatt az ujjáról. Volt, hogy az első tiszt helyett ő végezte a helyzet-meghatározásokat őrségben. A Hazám Duna-tengerjáró volt az első, melyen szolgált, majd a Tatán ugrott egyet a ranglétrán. Később saját kérésére a szovjet államadósság fejében készült hatalmas, 155 méter hosszú, 12 ■ Húsz éve még volt benne romantika, de manapság a tiszteket elborítja az adminisztráció. ezer metrikus tonna teherbírású Ady-tengerjáróra helyezték át. Ezen aztán tényleg „bekóborolta” a tengereket-óceánokat első tisztként, majd parancsnokként. „Végre azt csinálhattam, amit tanultam” - kezd bele életének újabb fejezetébe. Az arab-izraeli háború és a Szuezi-csatorna elaknásítása miatt a hetvenes évek kezdetén csak Afrikát megkerülve juthattak el a hajók a Távol-Keletre. Az Adyt akkortájt egy holland cég bérelte ki a Maharttól, Feketéék Amszterdamból szállítottak árut Malajziába és Thaiföldre, majd onnan mezőgazdasági terményeket Indonéziába, Szingapúrba, Japánba, Koreába - és ezután indultak haza. Egyegy ilyen „turné” három-négy hónapot vett igénybe, de volt olyan útja is, mely közel egy évig tartott.....Hogy bírta ilyen sokáig tengeren, hogy tudta elviselni a bezártságot?” - csak kibukik belőlem egy „okos" kérdés. „Uram, aki ezt a szakmát választotta, fel van az ilyenekre készülve. Természetesen az első utam alatt nagyon beteg voltam, azt hittem, hogy elpusztulok, de gyorsan hozzászoktam a hajó mozgásához” - hangzik a válasz. Fekete László hozzáteszi: körülbelül félévente tudott hazamenni családjához. E látogatásokon kívül csak Amszterdamban találkozott nejével, aki időnként el is kísérte őt a messzi tájakra - már ha éppen „felfért” a hajóra (egy időben csak hat asszony tartózkodhatott a tengerjárón). „Feleségem eljutott a NASA-központba Houstonban, én egyszer sem, noha tizenhétszer kötöttünk ki a városban" - ez a mondat is jól aláhúzza azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy a tengerészek nem elsősorban kirándulni járnak az egzotikus helyekre. Főleg nem a mai felgyorsult világban. Interjúalanyom némi nosztalgiával gondol vissza a hatvanas évekre, mikor a „kis” Dunatengerjárókkal gyapotot szállítottak a Földközi-tengeren Alexandriából Velencébe és Triesztbe. Az olaszos munkatempó és a rakodómunkások gyakori sztrájkjai miatt jobban ismerte a lagúnák városát és a Monarchia egykori kikötőjét, mint bármelyik magyar települést. 1980-tól egy hatéves intermezzo következett pályafutásában - a Mahart szovjet vezérképviselete élén a magyar búzaexport „vízi” részéért felelt, így az akkor már kétgyerekes család Izmailban élt. Majd újra az Ady fedélzetére lépett, ahol 1987-ben parancsnok lett, azután kétszer fél évre a Vörösmarty-tengerjárón is ő volt az első ember. Abban az időben főként Dél-Amerikába - Chilébe, Peruba, Brazíliába - szállítottak árut. A rendszerváltás után egy skót céghez szerződött, és náluk folytatta továbbra sem otthonülős munkáját. Egy átlagos fuvarjuk így nézett ki: Hamburg - Kanada, Szent Lőrinc folyó - Mexikói-öböl - Panama-csatorna - Dél-Korea - Ausztrália - Dél-Afrika - Kanada. Leírni egyszerű, de végigvinni rajta egy rakománnyal teli hajót... „Egy-egy ilyen út után hazarepültem Montrealból, és négy-öt hónap pihenőt kértem. Általában nem zavartak, de előfordult, hogy pár nap múlva csörgött a telefon, és érdeklődtek: ugye még nem pakoltam ki, és elérem a Helsinkibe induló délutáni gépet?” - idézi fel ezt a sűrű időszakot. Múltak az évek, a technika fejlődésével nagyot változott a hajózás - Fekete László nem rejti véka alá a véleményét, hogy szerinte rossz irányba. „Húsz éve még volt benne romantika, de manapság a tiszteket elborítja az adminisztráció. Mindenről jelentést kell írni, kérdőívet kell kitölteni a tulajdonosnak, bérlőnek. Az meg magától értetődőnek veszik, hogy az ember a koralltengeren eltalál egyik pontból a másikba” - teszi hozzá némi keserűséggel. De nem a kora és az egészsége miatt horgonyzott le végleg. Az utolsó lökést ehhez a döntéshez egy 2009-es kalóztámadás szolgáltatta. „Az Ádeniöbölben egy 72 ezer tonnás hajóval mentünk, teljes rakománynyal. Téves információt kaptunk, hogy mikor indul a konvoj, ezért a többi hajó jó pár mérföldre volt tőlünk. Lassanként megsokasodtak körülöttünk a gyanúsan cirkáló halászcsónakok. Rádión segítséget kértünk, de addigra már odaszáguldott egy motorcsónak állig felfegyverkezett Szomáliái gazfickókkal. Gondolkodás nélkül elkezdtek lőni. Szerencsére a vezérlő híd vastag üvege megvédett minket, bár a harmadik tiszt a szilánkoktól megsebesült. Fél perc múlva jött egy indiai helikopter, és kivasalt néhány kalózt...” Ez az epizód Fekete László tengerész pályafutásának végét jelentette. Miután lejárt a szerződése, jelezte menedzserének, hogy befejezi a hajózást. Azóta hetényegyházi házában, csendes visszavonultságban él feleségével. „Kertészkedek, játszok a kiskutyáimmal, és sokat olvasok. A tenger persze hiányzik, de a jelentések gyártása nem. Úgy adatott, hogy sokáig azt csinálhattam, amit szerettem, amikor pedig már nem szerettem, abbahagyhattam” - összegez beszélgetőtársam. Majd búcsúképpen hozzáteszi: előttem még az élet, hogy annyit utazzak, mint ő... Fekete László Egyebek mellett ezeken az óriási hajókon volt parancsnok Fekete László: Liman Pannon Suna Vörösmarty Ady Forestland
