Petőfi Népe, 2010. március (65. évfolyam, 50-75. szám)
2010-03-31 / 75. szám
7 PETŐFI NÉPE - 2010., MÁRCIUS 31., SZERDA INTERJÚ w Áldással fizettek a gyógyulásért afrikai kaland Dr. Jakkel Anna egy hónapja a kongói misszióban Hazavágyott, mégis visz- szamenne. Egy hónapos önkéntes kongói gyógyítómunka után Jakkel Anna egy liter tejjel és pár deci kávéval ünnepelte hazatérését. Majd találkozott a gyerekeivel, a kollégáival, és végre nyugodtan végigaludt egy éjszakát a hosszú utazás után. Rákász Judit- Világosodástól sötétedésig dolgoztunk, heti hat napot. De amikor bementem a rendelőmbe itthon, csak kapkodtam a fejem - meséli Jakkel Anna. - Úgy éreztem, lelassultam. Kongóban nem volt semmi receptírás, táppénz, jelentések, helyette csak minimális adminisztráció. „Csak” egy-két napos kisbaba, vajúdó asszony, sok gyerek, idős emberek - az egyik meg is áldott bennünket. Azt mondta: ti a „belgák lányai”vagytok, és ők küldtek, hogy segítsetek rajtunk. A missziót az Afrikai Magyar Egyesület szervezte. Az orvosok tiszteletdíj nélkül, szabadságuk terhére vállalták a munkát, a költségeket pedig az adományokból és az érkezett felajánlásokból fedezték. A három magyar orvos - köztük a kecskeméti doktornő - arra vállalkozott, hogy a Kongó háborús övezetében lévő Kiwanja menekülttáborban, illetve annak környékén gyógyítson olyan embereket, akiknek jelentős részük semmiféle egészségügyi ellátást nem kap évek óta.- Kalandos volt a megérkezésünk - meséli Jakkel Anna. - Kairót érintve érkeztünk Ugandába, Entebbe repülőterére. Taxit kerestünk, és hajnalban már Kampele város buszpályaudvarán vártuk az első buszt, hogy azzal utazzunk körülbelül 800 kilométert a kongói határig. Nem kis feltűnést keltettünk, ahogy ott ácsorogtunk az esőmosta, szűk kis udvaron: négy fehér nő nagy csomagokkal. Ahogy világosodott, egyre többen jöttek-mentek az utcán, és mi alig vártuk, hogy felszállhassunk a buszra. A menetrend szerint 8 órakor kellett elindulnia, de még 10-kor is ott állt, mivel még volt rajta szabad hely. Arrafelé egész mást jelent az idő. A kongói határon gyalogszerrel kelt át a maroknyi magyar csapat. A túloldalon az ENSZ indiai kéksisakosai várták őket, akik katonai terepjárókkal vitték az orvosokat Kiwanjába.- Valamikor protestáns lelkészeknek épült az a ház, ahova elszállásoltak bennünket - meséli a doktornő. - Kiwanja nagy falu, mellette a közel 3 és fél ezer embert befogadó menekülttábor. Sátrakban, kunyhókban húzzák meg magukat az emberek, tudva, hogy többségüknek ott kell leélnie az életét. Nincs hova menniük. A háború miatt azt a keveset is elvesztették, amijük volt. A táborban élők ellátásáról a MONUC, az UNICEF gondoskodik. Faramuci a helyzet, mert sok szempontból jobb a táborban élők sorsa, mint a kintieké. Például ingyen járhatnak iskolába a gyerekek, és ingyenes az egészségügyi ellátás. Kint mindenért fizetni kell. A magyar orvosok pénteken és szombaton a táborban fogadták az ellátásra szorulókat, a hét első felében viszont a környéket járták. Rendeltek ideiglenesen összeeszkábált sátrakban és fa alatt, villany és víz nélküli régi házakban. A gyógyszereket a helyi patikákban kellett megvásárolniuk, mert az új előírás szerint nem lehet külföldi készítményeket bevinni az országba.- Ezerdarabos csomagokban vettük a gyógyszert, és a rendelésen kiporcióztuk a tablettákat kis zacskókba. Az antibiotikumra volt a legnagyobb szükség: hasmenés, bélférgek, tüdőgyulladás, elhanyagolt sebek, malária - a leggyakoribb betegségek arrafelé. Es rengeteg „tankönyvi betegség”, melyeket soha nem láttunk Magyarországon, például a lepra. Bár a csoport utazását úgy időzítették, hogy az esős évszak után érkezzenek Kongóba, a klímaváltozás hatásai Afrika közepét sem kerülik el.- Egyre hosszabb az esős évszak, és ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk. A legfélelmetesebb esőt Kabayában, egy hegyi faluban éltük át: először jött a sűrű köd a banánfák közt - ránk ereszkedett a felhő -, aztán a hatalmas szél, amitől percek alatt lehűlt a levegő, és mint az ürgéket, úgy öntött ki bennünket a víz - meséli élményeit Jakkel Anna, aztán hozzáteszi:- Boldog idő volt. Őszinte szeretettel vettek körül bennünket a betegeink. Hosszú sorokban jöttek a rendeléseinkre, és akkor sem panaszkodtak, ha félnapi várakozás után a vihar vagy a közeledő sötétség miatt dolgukvé- gezetlen kellett hazamenniük. Nem megoldott a víz-, villany-, élelmiszer-ellátásuk, a lakáshelyzet katasztrofális. Egészségügyi ellátás gyakorlatilag nincs. De aznap jött valaki, aki megvizsgálta őket, adott pár szem gyógyszert, néhány jó szót és ettől hihetetlenül szerencsésnek érezték magukat. Jó volt látni, hogy mire visszatértünk kontrollra, kivirult az a kisgyerek, akivel a gyógyszer nélkül néhány héten belül végzett volna a vérmérgezés. És rossz volt látni, hogy a frissen bekötözött sebével mosolyogva elbiceg - mezítláb. Csak idő kérdése, hogy újrafertőződjön. Feneketlen kút! A kecskeméti doktornő szerint mégsem lehet feladni.- A mi munkánkban soha nem szabad azt mondani, hogy nem lehet segíteni - mondja. - Egy hónap alatt nem tudtunk csodát tenni, de pár ezer embernek reményt adhattunk. Ha nem csak politizálna mindenki, és nem csak a saját érdekeink mentén gondolkodnánk, akkor előre lehetne lépni. Kongóban vannak arany-, gyémánt- és kobaltbányák, meg hatalmas kávé- és banánültetvények, csodálatos természeti kincsek - és van fegyvercsempészet, öldöklés és nyomor a 60 millió embernek. A fényképezőgép kijelzőjén nézzük a kongói felvételeket: az út mentén hosszú sorokban gyalogló embereket, fejükön vízhordó edények, banánfürtök, kezükben batyu, hátukon és mellükön kicsi gyerek. Az út menti árus faszenet mér a vevő markába - egy marék elég aznapra, a vacsora elkészítéséhez. Ugyanez mosóporral, szintén az utcán, az apró zacskóba annyi kerül, ami egy mosásra elég. Aztán a hatalmas vízmosások: az erdőirtások miatt mintha az egész országot vinné a víz. És megint utcakép: fodrász illeszt az utcai piacon vörös vendéghajat a szurokfekete, csigás fürtök közé - szépségszalon Kiwanjá- ban. A képek előterében változnak az alakok, de a háttér mindenütt olyan, mint a mesében. Az ember azt várja, mikor bukkan elő egy manó a fa törzse mögül.- Kongói szuvenír nem létezik - mondja Jakkel Anna.- Hosszas töpÚjdonság volt a betegek számára a vérnyomásmérő és a vércukorszintmérő. Igaz, a magyar orvosok nem mértek egyetlen magas vérnyomást sem kongói betegeiknél. Amit tudnak, a betegek maguk gyógyítanak. Apró bemetszést ejtenek a bőrön, abba teszik a megfelelő gyógynövényt. Akadt olyan beteg, akinek az egész háta csupa heg volt. rengés után rávettük az egyik helyi mesterembert, hogy huila- dékfából eszkábálja össze nekünk a szállításra használt csu- kudu kicsinyített mását. Százszámra látni az utakon ezt a rollerszerű tákolmányt, hatalmas súlyokat képesek vele megmozgatni. Az első darabokért 5 dollárt adtunk, a többiért már 6-ot kértek! - fejlődik az üzleti szellem. Egyébként az apró üzletekben minden kínai: a papucs, a póló, még az elektromos elosztó is. Jakkel Anna következő úti célja Mali lehet. Az Afrikai Magyar Egyesület fix bázist szeretne létrehozni, ahol egymást váltó orvoscsoportokkal biztosítanának folyamatos ellátást. Hosszú távú terv, már megtörténtek az első lépések. Anna szeretne részt venni a munkában ott is, az adománygyűjtés függvényében tud indulni a következő gyógyító csapat.- A misszióban magunkat, tudásunk legjavát adhattuk - mondja. - Nem fizetségért és nem azért, hogy megfeleljünk az aktuális jogszabályoknak, hanem azért hogy segítsünk. Mert az orvos ezt a feladatot vállalja, amikor hivatást választ. A sors különös kegye, ha ezt meg is teheti.
