Petőfi Népe, 2009. szeptember (64. évfolyam, 204-229. szám)
2009-09-21 / 221. szám
EF * INTERJÚ Apa és fia megosztozott a két vesén kégel tamás A transzplantáció óta már képes szembenézni a saját félelmeivel A szervátültetettek világversenyén teniszpárosban világbajnok lett Aki ifjabb Kégel Tamást látja testnevelésórát tartani a kecskeméti Kodály-iskolá- ban, vagy teniszt oktatni a pályán, az álmában sem gondolná, hogy ő egy veseátültetett ember. Az új szervet az akkor már 68 éves édesapjától kapta. Megosztoztak a két vesén, de továbbra is sportolnak, értékes életet élnek. Kégel Tamás története igen tanulságos és példamutató lehet mindazoknak, akiken minden apróság miatt eluralkodik a világfájdalom. Takács Valentina- A közelmúltban Ausztráliában rendezték meg a transz- plantáltak világjátékát. Ön teniszpárosban világbajnok lett, a röplabdacsapattal pedig ezüstérmet szerzett. Milyen volt, és mennyiben más egy ilyen verseny?- Kettős érzés van bennem. A transzplantáció előtt kosarasként versenysportoló voltam, ezért más szemmel nézem a sportot, önmagámmal szemben is kritikusabb vagyok. Ezenkívül sokszor az járt a fejemben, hogy milyen forgatókönyvet írt számomra az élet. Feltettem a kérdést, hogy mit keresek én ott. Igaz, ez már korábban is felmerült bennem. Amikor kórházban voltam, akkor is arra gondoltam, hogy miért alakult így az életem, miért pont velem történt ez. Ugyanakkor tudni kell, hogy a transzplantáltak sportja kicsit tétován halad. A világszövetségen belül ugyanis nem tudnak közös álláspontot kialakítani: a szabadidősport felé menjen a dolog, avagy a versenysport felé.- Az ön édesapjától, idősebb Kégel Tamástól sokat kapott Kecskemét sportja, ez köztudott. Azt viszont már kevesen tudják, hogy ő adta önnek a fél veséjét. Hogyan él az egykor legendás kosárlabdaedző?- Most a boldog nagypapa korát éli. A mi életünkben a fiam születése és a műtétünk két párhuzamos történet. Ugyanazon a napon hoztam ki a néhány napos babát a szülészetről, amikor az orvos szembesített azzal, hogy új vesét kell kapnom. Közel egy évvel később, 2006-ban operáltak engem és édesapámat. Kettőnk kapcsolatának hatalmas lökést adott, hogy két nagy ajándékot kaptunk egyszerre. Egyrészt azt, hogy a fiam egészségesen született. A másik ajándék a sikeres műtétünk volt. Mindez nagyon összekovácsolta a családot. Túl ezen pedig édesapám továbbra is tevékenykedik a kosárlabda körül, az új sportiskolában ő gondozza az utánpótláscsapatot. Mellette pedig 71 évesen atletizál, sorra szerzi az érmeket súlylökésben.- Tegyük hozzá, hogy fél vesével. Egyáltalán hogy volt lehetséges, hogy elfogadják őt élő donornak, hiszen már akkor is 68 éves volt?- Ez is egy érdekes történet, hiszen azt mondták nekünk, hogy 65 év felett senki nem lehet donor, ne is álmodjunk róla. Mi azonbafi nem adtuk fel, mondván, hogy azért az édesapám kivételesen jó kondícióban van, tizenöt évet simán letagadhatna. Amikor átestünk a számtalan orvosi vizsgálaton, akkor szinte csodájára jártak a papa szervezetének.- Mennyire volt nehéz elfogadnia, hogy új vesére van szüksége?- Nagyon sokáig nem mertem ezzel szembenézni. Hosszú évekkel a műtét előtt jele volt annak, hogy problémák vannak. 1997-ben derült ki, hogy poli- cisztás a vesém. De azt senki nem merte kimondani, hogy transzplantáció kell. A feleségem egészségügyi dolgozóként hamarabb tudta, hogy baj lesz. De nem merte nekem mondani, mert minden ilyen beszélgetéstől elzárkóztam. Még a gondolattól is menekültem. Amíg egyszer csak sokkoltak a ténnyel, és nem volt többé menekvés. •- Mikor döntötte el az édesapja, hogy ő lesz a donor?- Érdekes, erre még soha nem gondoltam. De most, hogy így rákérdezett, azt hiszem, hogy amikor engem szembesítettek az átültetés szükségességével, akkor ő már döntött. Ugyanis, ahogy így visszagondolok az akkori beszélgetésünkre, egyáltalán nem volt meglepve. Csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk, mit lehet tenni. Akkoriban a családot végigvizsgálták, hogy ki lehetne alkalmas donor, és kiderült, hogy édesanyámnak egy veséje van. Nem is tudott arról, hogy így született!- Nem érdemes kertelni: minden transzplantált tudja, hogy nem fog száz évig élni és vég- elgyengülésben meghalni, az időt ki kell használni. Ön ezt miként kezeli?- Ez egy olyan tény, amelyikről igyekszem nem túlzottan tudomást venni. Egyrészt sokak története ennél sokkal tragiku- sabb. Van egy barátom, aki tü- dőtranszplantált. Ő például csak egy esélyt kaphat, és az is maximum nyolc év. Én szerencsésebb voltam. Megmenekültem a művesekezeléstől is. Azt mondtam a műtét előtt, hogyha engem kétnaponta gépre raknak, az maga lesz a halál. Úgy rettegtem a géptől, hogy még a fejemet is elfordítottam, ha ilyen beteget láttam. Próbálom úgy élni az életem, ahogyan a műtét előtt. Ugyanakkor az életet átértékeltem. Ha régebben felvetődött, hogy elmenjünk-e valamilyen eseményre, akkor esetleg azt mondtam, hogy majd legközelebb. Most nem kérdés, hogy igenis elmegyünk, nem hagyunk ki egyetlen baráti összejövetelt sem, kihasználKözelkép 1970-ben született Esztergomban 1975-ben érkezett a család Kecskemétre Három évig a Bányai Gimnáziumba, egy évet pedig a Németh László gimnáziumban végzett. Ezt követte egy év katonaság, majd egy év kosara- zás a Honvédban. 1993-ban végezte el a testnevelési egyetemet Akkor a Kocsis Pál Mezőgazdasági Szak- középiskolában kezdett tanítani, mellette azóta is teniszedző 1995. óta a Kodály iskolában tanít 2005-BEN megnősült, egy kisfia van juk a lehetőségeket. A másik nagy változás, hogy ha valami miatt felidegesítem magam, akkor azt mondogatom, hogy nyugi, ennél nagyobb gondokat is megoldottunk, most is lesz valahogy. Azt is észrevettem, hogy azóta jobban szembe tudok nézni a saját félelmeimmel.- Rendkívül aktív életet él. “ Nem túl sok ez egy szervátül- tetett embernek?- Dehogy! Rendkívül jók a laborleleteim, mondhatnám, hogy egészséges vagyok. A csúcsteljesítmény igazából az volt, hogy a műtét előtti fél évben már nagyon nehezen bírtam a munkát, iszonyatos rosszul voltam esténként, de gyakorlatilag az utolsó napig dolgoztam, teniszt oktattam. Utólag magam sem értem, hogyan bírtam.- Mit üzen azoknak, akiket elkap a világfájdalom, ha például felmegy a kenyér ára, vagy lelép a szerelmük?- Csak annyit, hogy tényleg érdemes átértékelni a dolgokat. Túl értékes az élet ahhoz, hogy végigszomorkodjuk és végigide- geskedjük. A teljes interjú a BAON.hu-n. Anno... így éltek Halason album Egy évszázad emlékei fotókon megörökítve Képeskönyv is őrzi ezentúl a 19. század közepe és a 20. század közepe közötti Kiskunhalast, a polgárosodás és a modernizáció időszakát. Rendhagyó helyszínen, a Kiskun- halasi Regionális Hulladékkezelő Központ üzemcsarnokában mutatták be a Kiskunhalas anno... című albumot, és ott nyílt meg az fotókiállítás is, melyen a könyvben szereplő több mint félezer fotó látható, jelentős érdeklődés övezte a tárlatnyitót, sokan keresték múltjuk emlékeit a képeken. Sokan meg is találták. Néhány könnycseppet is elmorzsoltak a nosztalgiázó látogatók. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója, Szakái Aurél által írt és szerkesztett képeskönyv a város történetének egy évszázadát dokumentálja. A legújabb helytörténeti kötet öt fő fejezetben - a város, események, ünnepek, hétköznapok, a határ - fényképekkel, festményekkel illusztrálva jeleníti meg a „hatalmas Halas” históriájának kiemelkedő, vagy éppen jellegzetes eseményeit.- Érzelmek, kötődések nélkül nem lehetünk otthon sem abban a városban, sem abban a tájban, amelyikben élünk - emelte ki az album méltatásakor Fűzi László irodalomtörténész. A Forrás főszerkesztője úgy vélekedett: „... ez a könyv is a Homok-hazához való tartozás élményét fogalmazza meg, ezért ajánlom megbecsüléssel az egyébként is erős lokálpatriotizmussal bíró kiskunhalasiak figyelmébe.” A Kiskunhalas anno... című fotótárlat - mely két napig vendégeskedett a kötet mecánásá- a nak üzemcsarnokában -, hol- § naptól már a Thorma-múze- J umban lesz megtekinthető, I egészen jövő év júniusáig. ■ Tapodi Kálmán ■ Az ideiglenes kiállítási helyről elköltözik a tárlat. Képgaléria: BA0N.hu Kiskunhalas múltja jelenik meg a fotókon
