Petőfi Népe, 2008. december (63. évfolyam, 280-304. szám)

2008-12-27 / 301. szám

» 4 PETŐFI NÉPE SB ■V't.’fi’v ■ WfliMffTWMffiiWWKS WZ&M a ■> 2008. DECEMBER 27., SZOMBAT irodalom Mint arról beszámoltunk, a Petőfi Népe és a Baon.hu közös novellapályázatatának győztese Schindler Zsófi lett Szenteste történt című novellájával. A következő napokban közöljük a második, illetve harmadik díjas művet is. / mm W A z utak jégtől csúsztak, amit finoman, akár süteményt a porcukor, befedett a hó. A há­zak ajtaján hetek óta koszorúk, az ablakok­ban égők jelezték a karácsony közeledtét. Amint az éjszaka lassan beborította fekete palástjával a várost, az ünnep elérkezett. A családok összegyűl­tek a feldíszített fenyőfánál, a konyhából frissen sült kalács illata terjengett. Ők a szentestét ün­nepnek élték meg, de mindig akadnak, akiknek a piros betűs napok a naptárban, így a karácsony is, csak magánnyal szolgál. A kocsmáros ezt nagyon is jól tudta. így aztán meg sem lepődött, amikor vendéget jelezvén megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő. Hideg levegő áramlott a meleg helyiségbe, aztán az ajtó csukódott. Talpig feketébe öltözött férfi lépett a pulthoz, kezében színes ajándék zacs­kót szorongatott. Hajában sűrű, kövér hópelyhek ültek. Sápadt arca kipirosodott a hidegtől, mélyen ülő, fekete szemelt elmélyült ráncok keretezték.- Kellemes ünnepeket! - mondta, és mosolyt próbált erőltetni beesett arcára.- Magának is, uram - felelte a pultos. - Mivel szolgálhatok?- Valami töményét kérek. A férfi leült egy székre:- Nem sok esélyt láttam rá, hogy lesz olyan hely, amit nyitva találok. A kocsmáros leemelt egy üveget a polcról:- Megmondom őszintén, nem sok esélyt lát­tam rá, hogy lesz olyan ember, aki betér - hazud­ta, remélve, hogy így beszédbe elegyednek. Lecsapott a pultra két poharat, és mindkettőt színültig töltötte az imént kézbe vett üveg tartal­mával. Az egyiket aztán a vendég elé tolta, ő ma­ga koccintásra emelte a sajátját.- Ha úgy gondolta, senki sem jön, miért nem zárt be? - tette fel a logikus kérdést a férfi. - El­végre szenteste van. Koccintottak.- Nincs jobb dolgom - vont vállat a kocsmáros, és kortyolt az italból. - Na és maga hová tart, ha megkérdezhetem - fejével az ajándék zsák felé in­tett. A férfi elrakta a poharat, szemében furcsa fény csillant:- Öhm... a kislányomhoz - megköszörülte a tor­kát, majd rövid hezitálás után egy babát húzott elő a szatyorból. Mindig ilyenre vágyott - lerakta a já­tékot a kopott pultra. Göndör, szőke hajú baba volt kék ruhában, me­lyet fényes fehér anyagból készült virágok díszítet­tek.- Szép - bólogatott a kocsmáros, bár az ilyes­mikhez nem értett - Szép. Biztosan örülni fog.- Remélem - a vendég arca elkomorodott - Rég láttam - azzal visszasüllyesztette az ajándékot a zacskóba.- Válás? - kérdezte az öreg, és a férfi arcát für­készte. Az először megütközve nézett rá, aztán vállat vont:- Igen. így is lehet mondani. A kocsmáros a fejét csóválta. Hallgattak. A rá­dióból karácsonyi dalok szóltak egy ismert gyer­mekkórus előadásában. A csilingelő hangok, mintha angyalok torkából törtek volna elő, betöl­tötték minden apró zugot a teremben. A vendég körbejáratta tekintetét a sörözőben. Pillantása el­időzött a söntés felett kifeszített pislákoló égőso­ron. Egyszerre azonban egész testében megrázkó­dott, mint aki egy álomból ébredt és felállt.- Ideje, hogy induljak, a kislányom már vár rám - kapkodva elővette a pénztárcáját. - Mond­ja, mennyivel ....- Hagyja. Semmivel - intett a kocsmáros. - A vendégem volt.- Ez esetben köszönöm - felelte a férfi megille­tődve, és kezébe vette csomagját. - Boldog kará­csonyt!- Boldog karácsonyt! - búcsúzott a kocsmáros, a férfi kifordult az ajtón és eltűnt az éjszakában. A pultos még nézett utána egy darabig, aztán magára öltötte kopott szövetkabátját, amely addig a radiátor melletti fogason lógott. Kellemesen át­melegedett. Zsebéből előhúzta egyetlen elnyűtt, kötött sál- ját, és a nyaka köré tekerte vastagon, hogy az or­ráig fedje az arcát. Kikapcsolta a rádiót, eloltot­ta a villanyt, s utolsót szippantva a melegből, ki­lépett az utcára. Hiába az óvó sál, a jeges szél azonnal az arcába csapott. Megborzongott. Siet­ve bezárta az ajtót, aztán kezét zsebébe süllyesz­tette. Nyakát behúzva vágott neki a néptelen városnak. Szapora léptei alatt ropogott a friss hó. Nem kellett messzire mennie. Azzal, hogy keresz­tülvágott a temetőn, megrövidítette az utat. Tá­volról úgy tűnt, mintha az égen fénylő néhány csillag egy hatalmas tükörben nézegetné magát. Közelebb érve azonban kivehetővé vált a sírkövek sziluettje és a rájuk elhelyezett apró mécsesek. Rendezett sírok mellett haladt el, a legtöbbön gyertya égett. Némelyikre néhány fenyőágat is helyeztek, melyeket szépen befedett a hó. Az egyik sírnál azonban megtorpant. Azt hitte, a kép­zelete játszadozott vele. A hófehér márványon ugyanis egy baba ült. Egy szőke hajas baba. Gön­dör tincsei átnedvesedtek, ahogy kék ruhácskája is, amin a virágok olyan fehérek voltak, mint ma­ga a márvány, amin a játék pihent. A kocsmáros közelebb hajolt hozzá. Micsoda véletlen. Nagyon hasonló, ha éppenséggel nem ugyanolyan. Az es­te folyamán másodszor találkozik vele. Tekintete a sírfeliratra siklott. Egy kislány. Nyolc évet élt. Ta­valy hunyt el. Az öreg tekintete az aranykeretbe foglalt fényképre tévedt. Mosolygós, fehér bőrű kislány huncut zöld szemekkel. Hosszú, barna hajában piros csat csillant. A kocsmáros emléke­zetébe idézte vendége arcát, s közben felváltva pillantott a babára és a fotóra. Igen, az az ember egészen biztosan egy ilyen babát mutatott. Az nem kérdés. Éppen a kislányának vitte. Furcsa egybeesés. Újra a fényképet fürkészte, amikor szi- pogás ütötte meg a fülét. Döbbenten kutatott a hang forrása után. Biztos, hogy valahonnan közel­ről érkezett. Tett egy bizonytalan lépést oldalra, s akkor megpillantotta a hólében kuporgó, sötét alakot. Azonnal felismerte, de semmit sem értett. Vagy éppen mindent, csak egészen egyszerűen nem tudta elhinni. Latolgatta, hogy mit tegyen. Mindenképpen akart néhány vigasztaló szót szól­ni még akkor is, ha a férfinak semmi szüksége rá. Azonban előfordul, hogy felesleges beszéd helyett többet mond egy mozdulat. A kocsmáros legug­golt a férfi mellé, vállára helyezte hideg, érdes la­pátkezét. Az csak akkor észlelte a jelenlétét. Ri­adtan kapta fel a fejét. Kivörösödött szemeivel rá­meredt az öregre. A két tekintet sokatmondón, de egyúttal tele kérdésekkel fonódott össze. A férfi abbahagyta a zokogást, és még a levegőt is vissza­fojtotta.- Maga? - suttogta. A kocsmáros, mintha nem is hallotta volna, szá­nakozva ingatta a fejét:- Nem értem - bár tudta, hogy nem is kell ér­tenie. Semmi köze hozzá. A férfi szemébe újra könnyek gyűltek:- Hisz mondtam, hogy elváltunk - arcát tenye­rébe temetve zokogott. A kocsmáros az égre emelte tekintetét. Mint­ha egy angyal suhant volna el a távolban. Fehér bőre kiviláglott a sötétből, hosszú, barna haja uszályként lebegett mögötte. Huncut, zöld sze­mei mosolyogtak. Talán képzelődött, de a szél, mintha azt susogta volna: „Apa, ne sírj!” SCHINDLER ZSOH: SZENTESTE TÖRTÉNT Sose adná fel az álmait, és nem szeretne múltjából élni élet És popzene Katona Klári: „sokat tettem azért, hogy ne legyek egy a kiszolgáltatottak közül” A világon egyedülálló európai Superbrands Díjjal kitüntetett tele­fonos Adományvonalat népszerű­sítő felhívásban naponta láthatjuk. Katona Klári nem csak a kezdemé­nyezés arca: művészi törekvései tö­retlenek. Nem adja fel az álmait.- Az Adományvonal arcaként milyen érzésekkel látja el a fel­adatot?- Igazi örömmel. Szeretem, ha figyelni tudok azokra, akikkel kap­csolatba kerülök. Sokan megszen­vedik, ha a kölcsönös figyelem egyensúlya felborul. A figye­lemérintés éltet.- Ön egy ideje a saját munkáit mutatja be. Mi indította erre?- A fejlődés, a változás szükség- szerűsége. Kész szavak címmel megjelentek írásaim, közülük 14 saját előadásban, a hangos mellék­letben el is hangzik. Új kifejezési formákat találni nagy érzés.- Nem fél attól, hogy beskatu­lyázzák a tévéreklámimázsba?- Nem, mert ez társadalmi sze­repvállalás. Csak rövidlátók tart­hatják ennél kevesebbnek.- Mennyire kiszolgáltatottak ma a popzenészek?- Szerintem nagyon. Sokat tet­tem azért, hogy ne legyek egy a ki­szolgáltatottak közül. Tágítom sa­ját határaimat. Ha bármi felé moz­dulok, tudom, miért csinálom. „Sokat tettem azért, hogy ne legyek egy a kiszolgáltatot­tak közül”.- A rendszerváltás önt sem ké­nyeztette el.- Ha a rádiójátszottságra gon­dol, tényleg nem. De a szerzők másfelé fordulása meghozta ne­kem az írást, és egy új, szabad kor­szak kezdetét. A zeneszerzés és szövegírás örömét, a rádiós, televí­ziós munkákat, a lemezborító-ter­vezést, a gyerekekkel való törődést Az Óvodás dalaim című zenei ok­tató cédére népdalfeldolgozások, dalos játékok kerültek.- Készül új fellépésre?- Felkértek, hogy állítsam szín­padra a hangoskönyv írásait. Az Óvodás dalaim anyagára épülő te­levíziós változat is képernyőre ke­rül. Nem akarok a múltamból élni. Olyan lépéseket teszek, melyek másoknak is segíthetnek megér­teni: a kor és az élethelyzetek vál­tozása nem indokolja, hogy felad­juk álmainkat ■ Rados Virág Névjegy katona klári énekesnő. Rácke­vén született 1953. október 20- án. Aranyzsiráf életmű-, eMeRTon-, Pro Caritate-díjas, a Magyar Köztársasági Érdem­rend kiskeresztjének birtokosa. ünnepi jókívánsága-. „Szeret­ném, ha a karácsony igaz tükre lenne annak, hogyan kellene él­ni az ünnepen kívül. Ne tragé­dia legyen, ami felébreszti az egymás iránti figyelmet. ”

Next

/
Oldalképek
Tartalom