Petőfi Népe, 2008. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

2008-09-29 / 228. szám

PETŐFI NÉPE - 2008. SZEPTEMBER 29., HÉTFŐ PN-POSTA 5 Nem akartam, szabálytalanul parkolni, de muszáj volt Gyesen lévő anyuka vagyok, két pici gyerekkel. Szeptember 17-én reggel lázas beteg hároméves kis­fiámat vittem az orvoshoz a kecs­keméti hunyadivárosi rendelőbe. A parkolóban nem volt hely, ezért kénytelen voltam az útpadka és a járda közötti gondozatlan, fü­ves részre felállni autómmal. A gyógyszer kiváltása után a szél­védőn találtam egy cédulát, amelyből megtudtam: 10 ezer fo­rintra bírságoltak. Nem álltam ott tovább 30 percnél - igencsak megkérték érte az árat. Megmon­dom őszintén: fel vagyok hábo­rodva. Szerettem volna szabályo­san parkolni, csakhogy nem volt hely. Egy lázas gyerekkel nem te­hetem meg, hogy messze állok meg a rendelőtől. A tér mellett is­kola, gyógyszertár, orvosi rende­lők is vannak - parkolóhely vi­szont alig. Véleményem szerint akkor le­het számon kérni a szabályok be tartását, ha biztosítják ennek fel­tételeit. Másként nem más ez, mint pénzbehajtás. Tisztelettel: Kissné Angyal Ildikó Kecskemét Szorongó szívvel gondolok arra, mi fogad a sírnál Bár még csak szeptember van, már megkezdtem halott szerette­im sírjának rendbetételét. Ahányszor csak a temetőbe indu­lok, mindig az jár a fejemben, va­jon ott lesznek-e még a múlt hé­ten kiültetett árvácskák, vagy csak a helyüket találom meg. A koszorút tavaly vékony dróttal rögzítettem a fejfához. Harmad­napra nyoma veszett. Lelketlen- ség. Meglopni a holtakat. Talán ha jobban figyelnénk egymásra mi, akik tiszteljük má­sok tulajdonát és szeretteink em­lékét, megakadályozhatnánk, hogy a rosszban sántikálók elér­jék céljukat. Hiszem, hogy mi va­gyunk többen. Én megteszem, ami tőlem telik: rászólok azokra, akiken látom, hogy a máséra fáj a foguk. Csak remélni tudom, hogy családom sírjánál is lesz majd egy jóakaratú ember, ami­kor tolvajok járnak arra. Kedves Ferencné hűséges olvasójuk Sok család pénztárcáján segíthetne a szél és a nap jótékony ereje. Jó példa a takarékosságra nyolc Év - két levél Csoda helyett a természet segíthet Nyugdíjas lévén, mániákus szám­la- és blokkgyűjtő vagyok. A táv­irati gyorsasággal felfelé változó árak mellett azon gondolkodom: ennivalót vagy gyógyszert vásárol­jak abból a maradékból, ami a re­zsi kifizetése után marad a nyug­díjamból - írta 2000 decemberé­ben a Petőfi Népében megjelent ol­vasói levelében Horváthné Széná- si Katalin. Hogyan láda a helyze­tet 2008-ban hűséges olvasónk? Ezt is megírta nekünk Gondolni sem mertem 2000-ben, hogy az infláció akkor még csak gyerekcipőben járt. Észrevétele­im mára hatványozottan igazak lettek. Úgy érzem, életem összes tévedése nincs olyan mértékű, mint azt remélni, hogy a követke­ző esztendő jobb lesz. Sőt attól tartok, nemcsak a gyerekemnek, de unokáimnak sem lesz jobb belátható időn belül, hacsak valami csoda nem történik. Nem tudom, me­lyiktől kell jobban tartanom: az energia vagy az élelmiszer árá­nak emelésétől. Nem tudom, me­lyiktől romlik gyorsabban az egészségem: ha nem eszem vagy ha nem fűtök. Azt hiszem, mind­egy. Jó lenne tudni, hova lehet még hátrálni. Mert bár a számok­kal mindig jó barátságban vol­tam, a gazdálkodási tudomá­nyom csődöt mondott. Ami rossz, az mindig átlépi a határainkat. De ami jó, az mint­ha nem tudna a képzeletbeli vas­függönyön áüépni. Lyoni ismerőseink­nél jártunk 1989- ben. Ott már akkor napelemeket láttunk a magán­házakon, még az egészen kis helységekben is. A nap ingyen süt mindenkire: azzal melegí­tették a vizet, fűtöttek vele, de ha volt felesleges áram, betáp­lálták azt a központi rendszer­be, és annyival csökkent az áramszámlájuk. 1993-ban Linz­ben jártunk, ott is sok családi házon láttunk napelemeket, és a föld melegét is bekapcsolták az energiarendszerükbe. A ha­tárnál szélkerékerdőt láttam s arra gondoltam: ha a gazdag ál­lamoknak megéri, hogy befog­ják a szelet, akkor nekünk, sze­gény kisegereknek miért nem? Érdemes a természet jóté­kony erejét a házakba csalogat­ni. Erre biztatok mindenkit. Még akkor is, ha a koromnál fogva nekem már csak a rette­gés marad a távirati gyorsaság­gal emelkedő árak miatt. Tisztelettel, Horváthné Szénási Katalin, Kecskemét ■ Néha a jó dol­gok is átjuthat­nának a határa­inkon. Gyorsulási verseny: szót kér a „csibész” A kecskeméti kiskörúti gyorsulá­si versenyekről szeretném leírni véleményemet, érintettként. Rossz szájízzel olvastam a PN- Posta legutóbbi összeállításában megjelent olvasói levelet. írója először is csibésznek nevez ben­nünket - hát legyen! Számunkra, akik a kiskörúton „gyorsulga- tunk”, a benzingőz, az autók az életünk. A rendőrök nyugodtan megszondáztathatják bármelyi­künket: negatív lesz az ered­mény. Sem alkoholt, sem drogo­kat nem használunk sem ver­senyzés előtt, sem közben, sem utána. Nagyon jó sofőrök autóz­nak a kiskörúton esténként, és szerintünk senkinek sem árta­nak. Sokan nem is gondolnák, milyen befolyásos emberekkel versenyeztem már - én magam is meglepődtem. Valakinek az alkohol, a ciga­retta, a vásárlás a szenvedélye, nekünk a gyorsulás. Meggyőző­désem, hogy a bizonytalanul ve­zető idős emberek sokkal veszé­lyesebbek a forgalomban, mint mi. Arról se lenne felesleges le­veleket írni, hogy hajnalban vilá­gukról nem tudva bolyonganak részeg tizenévesek a városban. Nemegyszer láttam magam is az úton fekvő részeg/belőtt tiniket. Bármit tesznek a kiskörútra, bármennyi fekvőrendőrt, mi ak­kor sem maradunk otthon. Leg­feljebb lassan kocsikázom majd a kis fordulatszámon is nagyon hangos autómmal. (A gyorsuláshoz és az autók sze- retetéhez bárkinek joga van - ezt senki sem kérdőjelezte meg. Azt viszont igen, hogy az éjszakai gyorsulási versenyeket Kecskemét lakóházakkal teli belvárosában kell-e megrendezni, felrúgva a köz­lekedési szabályokat. A versenyek­kel kapcsolatos levélváltást egye­lőre befejezettnek tenkinti lapunk -Aszerk) írja meg véleményét, hogy mások is olvashassák! PN-Posta című összeállításunk­ban a szerkesztőségünkhöz ér­kezett olvasói levelekből köz­lünk válogatást. Bosszantják a lakóhelyén tapasztalható prob­lémák? Szeretné felhívni a fi­gyelmet egy sokakat érintő ügyre? írja meg a Petőfi Népe címére, hogy mások is olvas­hassák! CÍMÜNK: PETŐFI NÉPE KECSKEMÉT, SZÉCHENYI KRT. 29. 6000 E-MAIL: PETOFINEPE@AXELS.HU KÉRJÜK, LEVELÉRE ÍRJA RÁ: PN-POSTA Köszönjük a becsületes megtalálónak! Szeretnék a Petőfi Népe hasáb­jain keresztül köszönetét mon­dani annak a fiatalembernek, aki szeptember 22-én vissza­hozta kislányom kutyusát. A kis állat nyakörvén cí­münk és telefonszámunk is rajta volt. A fiatalembernek elég lett volna felhívnia ben­nünket, sőt jutalmat is kérhe­tett volna. Ehelyett vette a fá­radságot, eljött a lakásunkhoz, becsöngetett, kezembe nyomta Pocok pórázát, majd köszöne­tét sem várva távozott. Olyan gyorsan történt az egész, hogy arra sem volt időm, hogy meg­kérdezzem a nevét. így azt sem tudtam elmondani neki, hogy hatéves Dorka lányom két nap­ja siratta elveszett kutyusát, akivel szinte testvérként sze­retik egymást. Ha Dorkának rossz napja van az oviban, ha­zaérve odakuporodik a kutyus- hoz, s pár perc alatt megnyug­szik. Ha reggel rosszul ébred, Pocok addig dörgölődzík, nyomkodja talpához hideg or­rocskáját, amíg Dorka el nem neveti magát. Én magam remélni is alig mertem, hogy megkerül. Na­gyon jó érzés kellemesen csa­lódni az emberekben. Utólag is csak annyit tudok mondani: köszönjük! Molnár Helga Kecskemét 50 éve végeztek Kerekegyházán osztálytalálkozó Csodálatos palota lett az iskolából Kopár utcák és zsúfoltság bethlenváros Egy család helyére 10-15 költözik Szeptember elején tartottuk a Kerekegyházi Általános Iskolá­ban az 1958-ban végzett diákok találkozóját. A nagy élményt je­lentő eseményen osztályfőnö­künk és tanáraink is jelen vol­tak. A nap fényét emelte, hogy egykori iskolánk mára megújult: valóságos csodapalota lett. Az in­tézmény igazgatója, Gyurko- vicsné Béta Borbála köszöntött bennünket, majd a rendhagyó osztályfőnöki órán mindannyi­an elmeséltük, mi minden tör­tént velünk. Nem feledkeztünk meg azokról sem, akik már nem lehettek velünk: a temetőben együtt emlékeztünk egykori ta­nárainkra és iskolatársainkra. Mongyi Kornélia a fénykép mindannyiunk számára fontos emlék. Az elmúlt években többször is foglalkozott lapjuk azoknak a kecskeméti városrészeknek a problémájával, ahol a családi házak heíyére nagy társashá­zakat építenek. Az utóbbi időben hiába ke­restük ebben a témában írása­ikat. Pedig a probléma egyre több ember életét nehezíti meg. Az építési beruházók azt mondják, ez fejlődés. Szerin­tünk viszont tönkreteszik az egykor nyugodt, élhető város­részeket. Sok olyan utca van a környé­künkön, a Bethlenvárosban is, ahol néhány éve még csak csa­ládi házak voltak. Előttük virá­goskertek, nagy, árnyas fák, csend és nyugalom. Sokan ma is azért szeretnének ideköltöz­ni, mert ilyennek hiszik. Nem veszik észre, hogy ezt a hangu­latot már csak a régi házaknál találják meg. Ahol társasház épül, ott általában azzal kezdik az építkezést, hogy kivágják a fákat. Mivel pótolják? Néhány gyöszös tujával. A virágosker­tek is eltűnnek: kell a hely az autóknak. Ahol ugyanis eddig egy család élt, oda 5-10 vagy ennél is több költözik. Csalá­donként minimum egy, de in­kább két autóval. Hova áll a plusz 10-15 autó? Mindenhova! Kinek jó mindez? Nekünk, akik régóta itt élünk, nem. Hi­szen oda a nyugalmunk. De nem jó azoknak sem, akik most költöznek ide. Megtet­szett nekik a csendes környék sok fával? Kapnak helyette zsúfoltságot, nagy forgalmat, kopár utcákat. És nem jó a vá­rosnak sem, hiszen a csator­nák nem bírják a megnöve­kedett terhelést, ahogy az utak sem. Hamarosan mehetünk a képviselőkhöz, hogy újítsák fel közpénzből. Csak egy szereplőnek jó ez: annak, aki elteszi a jó pénzért eladott lakások hasznát. Ő el­megy a profitjával, mi meg itt maradunk, és egymás torká­nak esünk. Ez lenne a fejlődés? Tisztelettel, Bethlenvárosi Lakosok (22 aláírás)

Next

/
Oldalképek
Tartalom