Petőfi Népe, 2007. december (62. évfolyam, 280-303. szám)
2007-12-10 / 287. szám
A Bogár kergette pirók illata Nekünk mindig szép karácsonyt jósolt anyánk. Felnézett az égre, s mintha abból jönnének az angyalkák, úgy tudta mondani igazát. Neki a szép azt jelentette: hófödte lesz a határ. Akkoriban nem voltak fekete ünnepek. Szentestére valóban csillogott minden. Az ötvenes évek szegénysége, borúja sem halványított el semmit. A hó vakított. Halványabb csak ott lett, ahol angyalkákat vetet- tünk. Naplemente után a számunkra csöppet sem hideg hómezőn a kisebb-nagyobb lábnyomok is összemosódtak. Hancúrozásunkba Burkus és Talpas is besegített. De még a két eb is megrázta magát, amikor a konyhaajtó felől meghallották a kérő-kiabáló hangot. „Egedelem jókedvetekben hozzatok egy kéve szárat, mert soha nem sül ki a bodag!” Mi meg versengve vittük a télelőn játszva fészerbe mentett csomókat. Ekkor anyánk már liszttel morzsolgatta a kezét. Az aranysárgával átmeszelt konyhaföldön csak úgy zörrenfek a fagyos, száraz levelek. Még a kemenceajtó nyitását kivártuk. A lángok csak úgy „égették” a hideg, s a játszás pirította arcunkat. A fateknőn átvetett keresztfa alja üres volt. A pléhtepsikben hosszan feküdtek a bejglik. A kis kosarak szakajtóruháit is majd kinőtték a keresztül-kasul fonott kalácsok, s kicsipkedésre ingerlőn du- dorodtak a mazsolaszemek. A „No, ki ken rajtuk egyet?” kitüntetéses munkára mi, lányok kaphatóak voltunk. S megint kirohantunk egy kis havazásra. Aztán az ajtóban - anyánk szemével nézve kevés sikerrel - gyorsan újraseprőz- tük egymást, mert már éreztük a kalács résen kiszökő, „beparancsoló'' illatát. Bent nagyokat szippantottunk a levegőből. Kíváncsiságunk az egyetlen szobaajtó felé terelt mindannyiónkat. Már nem csak a kemence melegített bennünket. Az ezüstfazékban álló karácsonyfát megpillantva odatámaszkodtunk a búbos padkájához. Csak ámultunk. Szemünk ragyogása versenyre kelt a csillagszóró fényével. Apánk a nagy, barna papírstaniclit fogta. Abból kikerült a hat szem legpirosabb alma, mogyoró, fügefüzér, s máris hallottuk az intelmet: - Vacsora előtt ne cukmizzatok! A közös imát a nagy asztalt körülülve mondtuk el. Az ámenre gőzölgött a tejeskávé, s anyánk először különös méltósággal asztal fölé emelte, majd elénk tette a mindig mélybarna héjúra sütött kalácsot. Azt mondta: „Bogár kergette pirókot" s a kérdőn néző legkisebbnek mindig elmagyarázta a fényes-barna szín történeféf, amin együtt nevettünk. Felnőtt korunkban is évtizedeken át mindannyiunknak minden karácsonyra kisült az ünnepi kalács, a legszebb ajándék. A mami ezüstfóliába ölelte, s csomagként átkötötte.- Nektek is sütöttem bodagot. Bogár kergette pirókot - mondta, s égszínkék szeme ragyogott az adni tudok gondolatától. Még le sem nyeltük az első falatot, már együtt emlékeztünk az angyalkavetős-ezüst- fazekas boldog gyermekkori karácsonyokra. Anyánkfá- radtan nevetett. Tizenöt éve, hogy végleg elfáradt. Megpihent. Azóta karácsonykor nem bontunk átölelt ezüstcsomagot. A hófödte hantnál állva ki-ki magában felidézi a szegény- gazdagos szentestéket, s szinte érezni a levegőben a Bogár kergette pirók illatot... PuLAl SÁRA 9