Petőfi Népe, 2003. június (58. évfolyam, 127-150. szám)
2003-06-12 / 135. szám
10. oldal - Petőfi Népe NÉPE 2003. Június 12., csütörtök PETŐFI Az államalapítás óta eltelt ezer esztendő alatt sok minden megváltozott Erdélyben. A legjelentősebb vagy inkább legfájóbb változás azonban a magunk mögött hagyott huszadik században ment végbe a tartományban. Népességi összetétele mellett nagyot változott maga a táj arculata is. Hegyeit elhordták, erdőit kivágták, temetőit meggyalázták, műemlékei többségét elpusztították. A lerombolt kastélyok, várak, templomerődök köveit azonban nem sikerült elhallgattatnia egyetlen hatalomnak sem. És a megmaradt kövek mindennél hangosabban, igazi erdélyi elszántsággal hirdetik: „A nemzet, amely saját emlékeit veszni hagyja, saját síremlékét készíti.” Nehéz eldönteni, mi adja Erdélynek azt a sajátos varázst, amely eltölti a legtöbb odalátogatót. Egyesek a csodálatos tájnak, mások a történelmi emlékek sokaságának tulajdonítják ezt a bűbájos erőt. Aztán előbb vagy utóbb ráébredünk: egyik a másikának szerves kiegészítője. Bármennyire is szép, önmagában a táj csak háttér, amely kevésbé lenne elragadó a benne elhelyezett történelmi kellékek nélkül. Adorján vám Az évszázadok során elhordták a vár tégláit. Szalárd honfoglalás kori magyar település Nagyváradtól huszonhárom kilométerre északkeletre, a Berettyó folyó bal partján. Nevét a Salardus személynévből származtatják. (Szalárd magyar vezér volt, aki a X. századi itáliai portyázások idején szerzett maradandó érdemeket.) Szalárdtól alig négy kilométerre északra fekszik Hegyközszentimre. A néhány száz lelket számláló falu nevét Szent István király fiáról, Szent Imre hercegről kapta, akit a hagyomány szerint egy vadászat során itt sebzett halálra egy feldühödött vadkan. (Szalárd és Hegyközszentimre egykor a magyarországi Hajdú-Bihar, illetve a romániai Bihar vármegye helyén hajdan elterülő dukátushoz, hercegséghez tartozott.) A Csáky Istvánnak és fiainak adományozta a Temes megyei Csák és Csöze birtokokért, valamint Kövesd váráért cserébe. A Csákyaknak évszázadokig sikerült megőrizniük a várat. Közben hol a törökök, hol Bocskai hajdúi foglalták el átmenetileg, ám a Csákyak mindig visszaszerezték. Utolsó tulajdonosa gróf Csáky Zsigmond tárnokmester volt. A gazdátlanul maradt vár a XVII. század második felében pusztulásnak indult. Az omladozó épület köveinek, tégláinak jelentős részét a környékbeliek széthordták. Ma már csak a donzson észak- nyugati sarkának nyolc-tíz méter magas falrészlete áll. Kerelőszentpál Árpád-kori magyar település Radnót és Marosvásárhely közt félúton, a Maros bal partján. Alapítását a Szentpáli-csa- ládnak tulajdonítják. Latin neve: Sanctus Paulus az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékben bukkan fel először. A Szentpáli-család kihalása után a birtok a koronára szállt. Mátyás király 1479-ben fiának, Corvin Jánosnak, Hunyad vármegye ispánjának adományozta. Corvin Jánost követően gyakran váltogatta gazdáit. Előbb a Szentgyörgyi-család, majd Hosszúasszói Ferenc és Márton, utánuk cseszvei Barlabási János, végül meggyesfalvi Alárdi Ferenc tudhatta magáénak. Ez utóbbi kezdte el a kerelőszentpáli kastély alapjául szolgáló vár építését. 1575. júniusában innen indult székelyekből és szászokból verbuvált seregével a lázadó, Habsburg- párti Békés (Békés) Gáspár Báthori István erdélyi fejedelem, későbbi lengyel király megdöntésére. A kerelőszentpáli csatát Báthori István nyerte. Az ütközetben, Békés Gáspár oldalán Balassi Bálint, a neves költő is részt vett. A háborúskodás után Kerelőszentpál Báthori Kristófé, majd Báthori Zsigmondé lett, aki visszaadta Alárdi Ferencnek. Alárdi halála után házasság révén Haller István kezére került a birtok. Haller István 1610-ben lebontatta a régi várkastélyt és helyére új kastélyt építtetett. A Rákóczi- féle szabadságharcban a szentpáli kastélyt sokáig német őrség tartotta megA kerelőszentpáli Haller-kastélynak ma már se teteje, se ablaka. két település közt félúton, a Berettyó jobb partján, közvetlenül a folyó árvízi töltésén, szomorú felkiáltójelként áll Adorján vára egykori lakó- vagy öregtornyának egyetlen falmaradványa. Hajdan a várhoz azonos nevű kis falu is tartozott, melyet védőszentjéről, Szent Adorjánról neveztek el. A várat és a falut, valamint a hozzájuk tartozó uradalmat - a bihari dukátus megszűnése után - a dunántúli származású Geregye nemzetségbeli Pál országbíró alapította. Adorján várát - melyet a korabeli dokumentumok castrum Adrian-ként említenek - 1277-ben elfoglalták IV. (Kun) László seregei. A király halála után a vár, a hozzá tartozó birtokkal együtt a Borsa nemzetségbeli Tamás kezére jutott. 1395-ben (Luxemburgi) Zsigmond király Adorján várát Szalárddal együtt A bonchidai Bánffy-kastély Erdély egyik legszebb épületegyüttese volt. életveszélyessé vált, a gazdaság kiköltözött belőle. A pusztítást a falubeliek folytatták. Elhordták a hatalmas kastély ablakait, ajtóit, tetőcserepeit, ledöntöt- ték oszlopait, a homlokzatát díszítő szobrokat, lebontották tetőszerkezetét, belső falait. Az 1990-es évek végére már csak csupaszon meredező falak és egy elferdült torony maradt az egykor csodás szépségű épületegyüttesből. A fordulatot a magunk mögött hagyott évezred utolsó éve hozta el a Bánffy-kastély számára. A páratlan értékű épületegyüttest 1999. szeptemberében New Yorkban felvették a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének jegyzékére. A következő esztendőben már el is kezdődött helyreállítása. Óradna szállva, mígnem 1704-ben a Kaszás Pál vezette kuruc sereg el nem foglalta. A szabadságharcban a kastély teljesen elpusztult. Helyén 1760-ban, Haller Gábor elképzelései szerint épült a ma is látható barokk kastély. A pompás épületet 1959-ben helyreállították. Kezdetben mezőgazdasági központ működött benne, majd iskola, végül egy részét lakásokká alakították át, másik felét zöldségraktárként használták. A Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben kiürült épület az ezredfordulóra teljesen tönkrement. Tetőcserepeit, gerendáit, sőt, téglái egy részét is elhordták a falubeliek. Hosszas és kitartó pereskedés eredményeként 2002-ben a Haller-család visszakapta a romos kastélyt, melynek felújítását a gyulafehérvári római katolikus érsekség vállalta. Bonchida A régi mesékben gyakran szereplő Bonchida ma már többségében román ajkú község Kolozsvártól harminc kilométerre északkeletre, a Kis-Szamos és a Gyéres találkozásánál. Délnyugati szélét hatalmas, romos épületegyüttes uralja, a magyar világi barokk építészet remekének számító Bánffy-kastély, vagy ahogyan fénykorában nevezték: Erdély Ver- sailles-a. Bonchida neve villa Bonchyda formában 1321-ben bukkan fel először oklevelekben. Valószínű azonban, hogy már a XII. században jelentős királyi birtok volt. 1241-ben a tatárok felégették, lakóit lemészárolták vagy elhurcolták. Az elnéptelenedett környéket a XIII. század második felében hospesekkel (vendégek) telepítették újra. A Bánffy-család története a XIV. században kapcsolódott össze Bonchi- dával, amikor Zsigmond király 1387-ben kelt oklevelével Tamás székelyispán fiának, Dénes mesternek, az akkori zólyomi ispánnak adományozta a birtokot. Dénes mester fia, Bánffy István a Budai Nagy Antal féle erdélyi parasztfelkelés leverése után Ulászló királytól kapott kúria- vagy várépítési engedélyt. A vizesárkoldcal, védőfalakkal, tornyokkal megerősített várat egy 1536-ban kelt írás említi először. Egy későbbi, 1614-ből származó oklevél már várkastélyként írja le az erődítést. Noha építéséről egyetlen levéltári, adat sem maradt fenn, szinte biztosra vehető, hogy a négy saroktomyos, négyszög alaprajzú ősi bonchidai kastélyt a XVII. században a később kegyvesztett és lefejezett Bánffy Dénes a közeli Doboka vár köveinek felhasználásával építtette át későreneszánsz stílusban. A kisemmizett erdélyi nemes halála után a kastély pusztulásnak indult. Felújítását I. Lipót trónra kerülését és a Bánffy család rehabilitálását követően Bánffy György (Dénes fia) rendelte el. Az időközben grófi címet szerzett Bánffy Györgytől fia, a szintén Dénes nevű kolozsi főispán, Erdély főlovász- mestere, Mária Terézia kegyeltje örökölte a bonchidai kastélyt. A bécsi barokk légkörhöz szokott főúr a császár- városból hozta magával az átalakítási terveket. A rokokó pompával díszített kastély ebben az időszakban egészült ki a schönbrunnihoz hasonló, patkóalakú istállósorral, lovardával, és ekkor alakították ki páratlan flórájú, négyszáz holdnyi parkját. A bonchidai kastély a második világháború végéig a Bánffyak tulajdonában volt. Utolsó főúri gazdája, gróf Bánffy Miklós (1874-1950) volt. 1944-ben a németek felgyújtották a kastélyt, ezzel elkezdődött pusztulása. A háború után a helyi kollektív gazdaság (téesz) költözött be a romos épületbe. Udvarán traktorállomás, termeiben palackozóüzem és ko- sárfonóműhely, szobáiban téesz- irodák működtek. Miután az elhanyagolt épületegyüttes Berethalom évszázadokig a szász evangélikus püspökség székhelye volt. A tatárdúlás után ez maradt a bazilikából. Ősi, főleg ezüstbányászattal és -feldolgozással foglalkozó, zömében román ajkú városka a Radnai-havasok déli lábainál, Naszódtól harminc kilométerre északkeletre. Óradnát feltehetően a II. Géza idejében betelepített szász bányászok alapították. A mindenkori királynék birtokát képező, gyorsan fejlődő város a XIII. század elején már a környék központjának számított. Népességét 1235-ben negyvenezerre becsülték. A gazdag települést 1241-ben porig rombolták a Radnai-havasok erdeiből lezúduló Kadar kán tatárjai. A legenda szerint a tatár sereg húsvét napján támadt rá Óradna gyanútlan polgáraira. A bányászok kezdetben hősiesen védekeztek a jelentős túlerővel szemben, sikerült is kiszorítaniuk a támadókat a városból. Ekkor a tatárok cselhez folyamodtak. Előbb visszavonulást színleltek, majd éjjel váratlanul ismét rátámadtak a győzelemtől megittasult városra. A borzalmas ostromot szinte senki nem élte túl. Az emberek egy csoportja a templom alatti katakombákban lelte halálát, amikor a tatárok rájuk engedték a Forrás- (Izvor) patak vizét. Rogeriusz mester, a tatárdúlást a Nagyvárad mel-. letti mocsarakban átvészelő kanonok feljegyzései szerint: a tatárok az életben maradt óradnaiakat kényszeríttették arra, hogy kalauzolják őket erdélyi portyázásaik során. Az elnéptelenedett városból később uradalmi központ lett, melyet a királyok a mindenkori havaselvi vajdák rendelkezésére bocsátottak. A templomrom. A mai városközpontban álló, kizárólag kőből emelt román stílusú bazilika építését a XIII. század elején fejezték be. Alig készült el azonban a bazilika, 1241-ben le is rombolták a Radnai-havasokból lezúduló tatárok. Többé nem is állították helyre. Az elpusztított bazüika mögé az óradnaiak egy jóval kisebb templomot emeltek, melyet legutóbb 1859-ben újítottak fel. A bazilika romjai elé később az ortodox (görögkeleti) egyház emelt templomot. A romokat azonban nem háborgatták. Azok ma is szomorú mementóként állnak az ortodox templom udvarán. Berethalom Távol a forgalmas utaktól, a Nagy- Küküllő völgyét övező dombok közt bújik meg Berethalom (németül: Birthalm). Hajdan a szász királybíró és az evangélikus püspökség székvárosa, ma már többségében románok lakta nagyközség. Közepén magas dombon áll Erdély legszebb erődtemploma. Berethalom alapítása a múlt homályába vész. Bár első okleveles említése a XIV. századból maradt fent, a német ajkú város feltehetően I. (Nagy) Lajos és Zsigmond király korában élte fénykorát. Akkoriban a legvirágzóbb erdélyi szász városok közt tartották számon. Fejlődésének és kedvező fekvésének köszönhetően 1572-ben a szász püspökség ide helyezte székhelyét. Impozáns erődtemplomát 1500-ban kezdték el építeni. A hármas falgyűrűvel körülvett, tornyokkal, bástyákkal megerősített késő gótikus templom huszonnégy (más források szerint huszonkét) év alatt épült fel. Nagy szárnyas oltára 1514-ben készült. Áz oltárt díszítő huszonnyolc festmény valószínűleg a krakkói Stoss Szaniszló mester valamelyik tanítványának munkája. A városban írták a XVII században a híres Berethalmi krónikát, amely számos adatot őrzött meg az utókor számára a környék történetéből. Az erős védművel körülvett templomot mindössze kétszer támadták meg. Először 1605-ben Bocskai hajdúi, majd 1704-ben Rákóczi kurucai. A szász evangélikus püspökség 1867- ben Nagyszebenbe költözött. Ezzel Berethalom jelentősége megszűnt. A városka fejlődése leállt, lakói lassan elszivárogtak. A Ceausescu-diktatúra idején a berethalmi szászok, a többi erdélyi szászhoz hasonlóan Németországba települtek át. SZÁSZ ANDRÁS A SZERZŐ FELVÉTELEI
