Petőfi Népe, 1999. október (54. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-30 / 253. szám
T ^ Ti if ll ll Ti ® ifl ^ Tf Negykerekii lelki beke Az autó az egy távolságleküzdő szerkezet. Na, ez az, ami egyáltalán nem igaz. Ha idegen lények szállnának le a Földre, azt látnák, hogy az itteni, viszonylag értelmes egyedek négykerekű járműveken szaladgálnak, amelyeket úgynevezett robbanómotor hajt, akkor nem csodálkoznának. Azt hinnék, hogy ezek a szerkezetek a szóban forgó lények - történetesen emberek - helyváltoztatását szolgálják. Meg azt is megállapítanák, hogy ezek a lények mindig máshol akarnak lenni, mint ahol vannak. Ezt a furcsa tulajdonságukat pedig elnevezték közlekedésnek. Ez így kozmikus távlatból logikusnak is tűnik. A guruló géppel kapcsolatban mégis mekkorát tévednének! Hogy az autó halad és két pont között távolságot küzd le, az mellékes körülmény, igazi lényege az emberrel való pszichológiai kapcsolatában rejlik. Az utakon szaladgáló autók csupán asztráltestek, melyek az „autóság” materializálódásai. Egybevág ez a platóni árnyékelmélettel, mely szerint a világ, amit látunk, csak árnyéka a valóságnak, mint a barlang falán a tűz okozta fényjáték. Ez idő szerint kétfajta ember van. Autós és autótlan. A kettő közötti lényegbevágó különbség legrövidebben úgy írható le, hogy az utóbbi autót szeretne, az előbbi meg új autót. A többi differencia szóra sem érdemes. Autót pedig azért akar az évezred végén az ember, mert elért a genezis azon állomására, amikor kormány- és sebváltómarkolás, valamint pedáltaposás nélkül képtelen a fejlődés következő szakaszába lépni. Ez valószínűleg a gének bosszúja. A biológiai törvényszerűségeket nagyon komolyan kell venni, a faj fennmaradásának feltételeivel nem lehet könnyelműen bánni, nekünk magyaroknak pedig különösen vigyázni kell, hogy el ne korcsosuljon nemzetünk. Autót tehát a magyar alá, hadd guruljon Árpád sarja! És itt - mint minden történelmi helyzetben - fölmerül a szittya magyar kérdés: Igen ám, de miből? Őszintén szólva nem tudom. De azt tudom, hogy a magyarnak a lehetetlen megoldása maga a rutin, csupán a csodatétel előtt szokott keveset szöszmö- tölni. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy egyáltalán nem jelent problémát az a gyakorlat, mely szerint az átlagos autó ára olyan hatévi átlagfizetést kóstál. Kit érdekel? Nem tudom persze, hogy az autókereskedők is ilyen könnyedén fogják-e fel ezt a dolgot. Eszembe jutott ugyanis erről valami. Még az adóreform távolságba vesző, ám emlékezetes esztendejében nyilatkozott a rádióban egy pénzügyi szakember a sörről. Véleménye szerint a sörben nincs más, mint hab és forgalmi adó. Nos, félő, hogy az autók esetében kísértetiesen hasonló a helyzet. A négy kerék, meg esetleg a visszapillantó tükör - mely vagy visszapillant, vagy nem - értékén kívül mást se fizetünk érte, mint vámot, adót, illetéket. Láttam én már, amint csillogó szemű, ajkukat nyalogató, potenciális vásárlók nyomják orrukat a felkínált autók szélvédőjéhez, zsebükben meg csak kuncog a krajcár. Ehhez képest az autó mégis rengeteg, a forgalom szemszögéből Kecskemét csak abban különbözik New Yorktól, hogy ott könnyebb parkolóhelyet kapni. Visszatérve az autó és a gének letagadhatatlan kapcsolatára, szót kell ejtenem a legutóbbi budapesti autókiállításról, melyen volt szerencsém részt venni. Ha azt látták volna! Mint a gyerekek. (Magamat is beleértve.) Csillogó autócsodák, versenyautók, terepjárók, negyven-öt- venmilliós műalkotások, a harmadik évezred remekei! Úgy éreztem magam, mint amikor először voltam a vidámparkban, azzal a különbséggel, hogy ott azért ki is próbálhattam a játékokat. A tömeg tolongott, egymást taposták, hogy legalább benézhessenek a legújabb Mercedes ablakán, piruló arccal, mint szerelmes kisdiák simogatták meg a csinosabb féklámpákat, a motorháztető alá bepillantani pedig maga volt a legbujább erotika. Most mondja valaki, hogy nincs valami misztikus kapcsolat az autó és az ember között! Elképzelhetetlen, hogy ezeknek a révedt tekintetű, mohón összeszorított ajkú kiállításlátogatóknak a közlekedés járt volna az eszükben, amikor reHámori Zoltán írása megő kézzel nyúltak valamelyik Volvo kilincséhez! Vagy, hogy milyen jó lenne ezzel menni legközelebb a nagymamához, hiszen nem kellene Celldömölk- nél átszállni. Nem, lelki dolgok ezek, kérem. Éppen ezért van az autósnak egy fajtája, aki csak lelki életet él szeretett járművével és semmi testiség. Bevallom, közéjük tartozom. Ezt a fajta önmegtartóztatást úgy értem, hogy én bizony hónapokig föl se nyitom a motorháztetőt. Ennek több oka van. Autószerelési potenciazavaraim vannak. Ez megnyilvánul egyrészt abban, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mi van a motor- háztető a- latt, másrészt, ha látnám, akkor se tudnék vele mit kezdeni. Fogalmam sincs ugyanis, hogy ott belül mi micsoda. Tudom, hogy ez szégyenletes dolog, s azt is tudom, hogy erre nincs Viagra, de mit csináljak? Mint a pszichikai betegségek legtöbbjének, ennek is gyermekkorban erednek a gyökerei. Annak idején apám, aki hétvégeken állandóan a kocsiját bütykölte, mindig maga mellé vett segédmunkásnak. így telt a szombat-vasárnapom, pedig lettek volna jó ötleteim. Ennek következtében úgy megutáltam a motort és a különféle autóalkatrészeket, hogy máig borzongás fut végig rajtam, ha meglátok egy franciakulcsot. El is kerülöm. Hála istennek, olyan jó, kedves és türelmes autóm van, ami közös lelki békénk megőrzése végett elviseli betegségemet. IRÁNYJELZŐ 3 Dunszt István karikatúrája
