Petőfi Népe, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-27 / 301. szám
Szilágyi István: ,,Ez volt minden álmom. A színház. A színészet” Munkás volt Gyomán, tűzőr Párizsban A hatvanéves Szilágyi István a miniatűrök nagymestere. Ha többet kérnek tőle, többet ad. Lásd: őrmester A Tenkes kapitányában. Sipos úr a Borsban. A falu bolondja a Magyarokban. Ha kevés a szöveg, hozzátesz. Hanggal, gesztusokkal, mozdulatokkal. Van miből merítenie Régi a mondás, de igaz: nincs kis szerep, csak kis színész. Szilágyi István esete harmincöt éve ezt bizonyítja. Fél szavakból, gondolattöredékekből, parányi észrevételekből gyúr hús-vér figurákat, teljes sorsokat. Mostanában épp egy reklámban jeleskedik. A pénz nem boldogít — állítja több millió forintot szorongatva. És kacag, ahogy csak bír. A szemével, a vállával, az egész lényével. Mintha azt mondaná: „Egyetlen szavamat se higy- gyék. A pénz igenis boldogít!” Egyetlen villanásában száz meg száz kérdő- és felkiáltójel. Szilágyi István ember- és életismerete olyan, akár egy bővizű, kidpadhatatlan forrás. Fölösleges köröket nem tett, minden útja a színészethez vezetett. Még akkor is, ha olykor „elkalandozott”. Például a főiskola előtt, amikor a gyomai téglagyárban dolgozott. Vagy amikor Párizsban beállt tűzőrnek. Ami franciául ugyanilyen szépen hangzik: gardien pompier. Hónapokkal ezelőtt a győri színház művészbejárója közelében a parkolóhely őrének néztem. Ballonkabátban húzott el mellettem a fülledt melegben. Szürke volt. Hétköznapi. Tipikus kisember. Percekkel később ismét feltűnt. Elgondolkozva. Magába szállva. A kabátból sokkal többet láttam, mint belőle. De az arca azonnal elárulta. A teremtő ugyanis nem sokat bíbelődött rajta. Olyannak formálta, amilyennek jókedvében látni akarta. Bizarrnak. Megmosolyogtatónak. Beszélgetésünk elején tűzöri beosztásáról, franciaországi kalandjairól akartam hallani. Mesélt is hosszasan. Egyetlen kérdésemre, anélkül, hogy megszakíthattam volna, negyvenöt perces választ adott. Mentségére mondom: élvezettel hallgattam. — Amikor végeztem a főiskolán, mint sokan mások, szerettem volna én is külföldre utazni. Körülnézni. Nyelvet tanulni. Élményanyagot gyűjteni. De vagy időm nem volt, mert örökké filmeztem, vagy pénzem, mert mindig az utolsó fillért is elköltöttem. Három éven keresztül tervezgettem, hogy kimegyek, de sehogy sem jött ösz- sze. Aztán ’66-ban mégis belevágtam. Az útlevélosztályon csak hebegtek-habogtak, amikor bejelentettem, hogy egy évre szeretnék elutazni. Nem is értették, miről beszélek. „De mi a célja?” — kérdezték. Én meg naivan azt feleltem, világot meg nagyon sok előadást akarok látni. Ehhez ajánlólevelek kellenek, tanácsolták. Vagy a főiskoláról, vagy a minisztériumból, de hozhatok a szakszervezettől, esetleg az egri színháztól is, mert akkoriban ott játszottam. A barátaim sorra lehülyéztek. Azt mondták, kérhettem volna inkább egy kéthetes utat, kintről meg hosszabbítást. De én világéletemben ilyen őszinte voltam, nem tudok hazudni. Végül kiengedtek. Május 3- án érkeztem Párizsba, esett az eső. Mogorva, lehangoló volt minden, majdnem visszafordultam. Órákon át győzködtem magam, hogy maradjak. Nagy szégyen lett volna azonnal visszajönni... Térképpel a kezemben elmentem az Eiffel-toro- nyig. Ott aztán jobb kedvű lettem. Tetszeni kezdett a város. Kivettem egy olcsó szállodát, és az apróhirdetéseket böngésztem az újságokban, hogy a lehető leggyorsabban munkát találjak. Volt velem egy nagy szótár, azt nyálaztam, de Párizsban nem jártam szerencsével. Úgy döntöttem, lemegyek vidékre, és majd csak akkor jövök vissza, ha lesz egy kis pénzem. Akkoriban hetvenöt dollárt adtak, azzal sokáig nem maradhattam volna. Párizstól negyvenöt kilométerre, Rambouillet-ben, gondoltam, nem fogok éhen halni. Ott gyalogoltam már jó ideje, amikor szembejött velem egy férfi, akiről kiderült, hogy portugál. Elmondtam neki, ki fia-borja vagyok, és hogy munkát keresek. Jött is velem egy darabon, becsöngettünk pár házba, de eredménye nem volt. Egy mezőgazdasági szakiskola kollégiumában aztán egy roppant kedves hölgy azt mondta: szobát ad, megszállhatok, de az intézőt meg kell várnom, lényeges kérdésekben ő dönt. Nem volt kedvem három napig tétlenül várakozni. Továbbmentem. De a portugál már nem tartott velem. Találtam egy éttermet, ott próbálkoztam. Kaptam is egy szobát a padlástérben, de olyan volt az ágynemű, hogy a másik éjszakát már inkább az árokparton töltöttem. A felszolgálónő azonban annyira rokonszenvesnek talált, hogy a nagy adag ebéd mellé adott egy címet is, hogy menjek el egy távolabbi településre, ott él a barátja, ő majd segít rajtam. El is indultam gyalog, de útközben elakadtam egy panzióban, ahol a tulaj adott volna munkát, de a hölgy, aki nála dolgozott, ’56-os magyar volt, s mindkét nyelven olyan rosszul beszélt, hogy én egyszerűen megrémültem tőle. Visszamentem hát szépen Párizsba. Először egy szerelőműhelyben dolgoztam. Vaskerítést és ablakspalettákat festettem. Közben kiderült, hogy van egy géplakatos szakképzettségem, és átminősítettek. Annak idején én is gimnáziumba vagy tanítóképzőbe készültem, de nem vettek fel sem ide, sem oda. A mezőgazdasági technikumot meg én nem akartam. Feljöttem hát a Ganz- Mávagba ipari tanulónak. Természetesen csak azért, hogy esténként színházba mehessek. Mert ez volt minden álmom. A színház. De hogy Párizzsal folytassam... A szerelő- műhelyből aztán bekerültem a Goumont központi épületébe, ahol portás és tűzőr voltam egy személyben. Enyém volt Európa akkoriban legnagyobb, hatezer férőhelyes mozija. Minden este az volt a dolgom, hogy ellenőrizzem, nincs-e tűzveszély az épületben. A portáról aztán ’67-ben kikerültem a Goumont laboratóriumába filmmosónak. Éjszaka dolgoztam, nappal szabad voltam. Az egy évre így húztam rá még egy felet, és ’67 decemberében aztán hazajöttem. És már várt rám Kósa Ferenc, hogy szerepet adjon a Tízezer napban. Párizsban töltött másfél éve után színházról színházra vándorolt a pályán. Egyszer eltűnt, máskor feltűnt. — Mi volt eddig a legnagyobb elismerés, amelyet „fentről” kapott? — Nívódíj egy epizódszerepért. De hadd tegyem hozzá: Latinovits még ennyit sem kapott, amíg élt. Csak a halála után adtak neki díjat. — Arcának, alkatának köszönhetően a legtöbbször... hogy is mondjam?... meglehetősen szánalmas figurákat játszik. — Bolondokat, ütődötteket, félnótásakat. — Köszönöm. — Ilyen a külsőm. Ezt tudom a legjobban. Én ezt egyáltalán nem szégyellem. — Sosem szaladt még ki a száján, hogy na, most aztán elég legyen! — Nem. Csak feltűnt, hogy sokszor már olyan alakokat játszom, amilyenek talán nincsenek is a világon. Illetve ez is csak a forgatókönyv olvasásakor jutott az eszembe. Mert a kész film láttán mindig azt kell, hogy mondjam: akármilyen élénk is a fantáziám, az életet nem tudom lekörözni. Elég, ha csak végigmegyek a Moszkva téren. Amit ott látok, az olyan „felhozatal” arcokban és figurákban, hogy csak ámulok és bámulok. — Kitől kapott legutóbb olyan ínyére való, extra feladatot? — Bujtor Istvántól A három testőr Afrikában című filmben. Ez is egy őrmester, de ilyet még sosem játszottam. Először az volt az érzésem, hogy téves szereposztás áldozata leszek. Már szólni is akartam Bujtornak, hogy gondolja át újra, még riem késő, de azért máshogy is piszkált a dolog. Ekkora lehetőséget nem akartam kihagyni. Másfél évem volt a forgatás elkezdéséig, ennyi idő pedig bőven elég a felkészülésre. Akármilyen nagyképűen hangzik, a végén már úgy éreztem: nincs még egy magyar színész, aki ezt a szerepet nálam jobban el tudná játszani. Portrien őrmester a történet egyik fő mozgatórugója. Kemény, becsületes ember. A három légionárius, a három vaga- bund pedig egyfolytában kiszúr vele. Portrien viszont a fejébe veszi, hogy katonát farag mindegyikükből. A végén, érdemeit elismerve, kitünteti őt a köztársasági elnök. — Végre egy győztes a sok fűbe harapott kisember után. — Igen, én is ezt mondtam. Végre egy győztes! — Magánemberként győztesnek miben érzi magát? — Hogy tehetséges a fiam. Csak az bánt, hogy nehezen talál magára. Jóképű srác. Huszonhat éves. Fotózik. • Készül a főiskolára. Édesanyja szobrász, de sem az ő, sem az én pályám nem vonzza. A magánéletem egyébként csődöt mondott egy ponton. Elváltam. Tizenhét évet töltöttünk el együtt, tovább nem ment. Nagyon különböző emberek vagyunk. Szinte tűz és víz. — Ön a tűz? — A víz. Mindent máshogy látunk egy idő után. Ami neki jó volt, az nekem nem. Ha elkezdtünk vitatkozni, a harmadik mondat után szinte robbantunk. Most külön élünk, de egymás közelében. Persze, csak akkor, ha otthon vagyok. Mert a legtöbb időt Győrben töltöm a színházban, vagy a fiamnál Rákosligeten. — Kamera előtt is megélt már hasonló helyzetet. Ha nem magától, akkor mások „segítségével”. Meghalni hogyan könnyebb? Sortűz által vagy mondjuk kötélen himbálózva? — Színészi feladat ez is, az is. Egy golyózápor természetesen gyorsabban végez az emberrel, ott kevesebb időt kapok a játékra. A forgatásokon azonban sok minden előfordulhat. Még az is, hogy az életemet kockáztatom. Egyszer karabéllyal a hátamon átrepültem a ló feje fölött. Makrancos állat volt. Egy gyors vágta után hirtelen megtorpant, én meg hanyatt a földre. De azóta is itt vagyok. A pályán is így haladok. „Zúzódások” nélkül. Én minden szerepemben megtalálom azt, amitől érdekes lehet. Kutatni-keresni számomra ugyanolyan élvezet, mint játszani. Sz. G. L Fél szavakból, gondolattöredékekből, parányi észrevételekből gyúr hús-vér figurákat, teljes sorsokat. Mostanában épp egy reklámban jeleskedik. A pénz nem boldogít - állítja több millió forintot szorongatva. És kacag, ahogy csak bír Az életet nem tudom lekörözni...
