Petőfi Népe, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
1996. december 24., kedd Petőfi Népe 7. oldal Rabul ejtették az ég madarai Nemes István madarakat ábrázoló képei társaságában. Egyik legrégebbi és legidősebb olvasónknál jártunk Az idős hölgy meglátogatása Mióta létezik a Petőfi Népe, Aranka néni azóta olvassa. A madarászok váltig azt állítják, hogy az élethű rajzot vagy festményt a legkiválóbb fénykép nem helyettesítheti. Tudják ezt a festőművészek, így Nemes István is. Ráadásul a Baján élő művész megszállottja a madaraknak. Azt mondja, örökre rabul ejtették a lelkét. Szerencséjére, hiszen Baja polgárai (különösen a természetbarátok) talán a Gemenc és a Duna közelsége miatt tudnak azonosulni ak- varelljeivel.- Két éve telepedtem le itt, a Sugovica partján. Azelőtt szintén a Duna határozta meg gyermek- és felnőttkorom élményeit- Újvidéken. Úgy érzem, itt megtaláltam a nyugalmam és az emberek is elfogadtak. Sokszor kiülök a város valamely pontjára a festőállvány mellé. Vázlatokat készítek. így ismerkedek a várossal és a város polgárai velem. Mindenek fölé és elé helyezem a Idős, egyedül maradt színészek számára rendezett karácsonyi ünnepséget hétfőn a Magyar Vöröskereszt. A budapesti színészotthonban mintegy 80 idős művész tekintette meg fiatalabb kollégáik műsorát. A karácsonyi ajándékcsomagokról a vöröskereszt és a színészek szak- szervezete gondoskodott. Kató Ernő, a Magyar Vörös- kereszt főtitkára az ünnepség alkalmából elmondta: a szervetermészetfestést. Baján ugyan még nem volt önálló tárlatom, de Pécsett, Tollas gyémántok címmel, egy 15 képből álló sorozatban tavaly bemutattam a Magyarországon fészkelő, illetve előforduló madarakról készült akvarelleket. Ugyanezt az úgynevezett „száraz” akvarell technikát alkalmazom a tájfestésben is - vallja a művész. Nemes István legutóbb 12 városképet festett Bajáról. Naptár készült belőle. A Sugovicától a kálváriadombig az évszakok változása szerint követhetjük nyomon a legjellegzetesebb épületeket, utcarészleteket. A művész a madaraktól itt sem szabadult. A fedőlapot madártáviátból festette meg. Minden képen fellelhető egy-két madár, sőt Béla, a város kutyája is.- Senki sem lehet próféta a saját falujában. Akvarelljeim- mel eljutottam Olaszországba, a budapesti Naturexpóra, az egri zet törekszik arra, hogy karitatív megmozdulásaihoz megnyerjen partnernek más szervezeteket, intézményeket, illetve az önkormányzatokat is. A vöröskereszt az idén a karácsonyi akciókra összesen mintegy százharmincmillió forintot tud fordítani, negyvenmillióval többet, mint amennyire december elején számítottak. Ezt részben az adományozók felajánlásai tették lehetővé. biennáléra, a gyulai várba, Sopronba és még sorolhatnám. Lehet, hogy nem vagyok elég rámenős. Csak kevés képemet láthatta és vásárolhatta meg eddig a bajai közönség. Itt élni, dolgozni szeretek. Feleségem, Zsuzsa itt tanít, ő szintén képzőművész - grafikus. Bajaegy nyugodt, szép kisváros. Mindkettőnknek a szívéhez nőtt. Sajnos kevés a galéria. Végső soron a festményeim eladásából élek, tehát vándorolnom kell. De a „fészkembe” mindig visszatérek. Újvidékre úgy járok le, mint a fecskék, vagy a gólyák Afrikába - mondja bajusza alatt mosolyogva Nemes István. Rohanó világunkban egyre kevesebb ember képes megálljt parancsolni, és eltűnődni a végtelen szabadságot, a békét szimbolizáló madarak megnyugtató látványán. Ezért örökíti meg őket és tárja elénk festményein a művész. K. L. Kitüntetések ’56 emlékére Az 56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség elnöksége az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek megőrzésében tanúsított politikai, erkölcsi helytállásáért „Hűség a Hazához Érdemkereszt” kitüntetést adományozott 28 személynek, köztük történészeknek, politikusoknak, újságíróknak, egykori forradalmároknak. A kitüntetéseket hétfőn délelőtt a Történelmi Igazságtétel Bizottság Nádor utcai nagytermében adták át. 1956 óta előfizetője a Petőfi Népének Somosi Ferencné Nágel Aranka. A 91 éves Aranka néni Jánoshalmán él jó néhány évtizede. A koros hölgy kishíján egy fél évszázadon keresztül lapunk olvasásával kezdte, kezdi a napot. Kaptunk egy kedves levelet az idős asszonytól, ennek apropóján kerestük fel. Aranka néni a mai Szlovákia területén, Eperjes mellett született 1905-ben. Házasságkötése után került Jánoshalmára. Viharos századunkban Somosi Ferencné élete sem volt könnyű, mint generációja más tagjainak sem. Aranka néninek és családjának a második világégés okozta a legnagyobb szenvedést. Megjárták Auschwitzot és Birke- naut. Aranka néni ott vesztette el egyik fiát. A háború befejezte- kor, Jánoshalmára hazatérve, azt kellett látniuk, hogy rőfösüzle- tüket és házukat teljesen kifosztották. A lakás, ahol most él, tele van régi képekkel, melyek felidézik az egykori szebb napokat. A fiatal Aranka a falon lógó fényképén, amely a háború előtt készült, boldognak, bizakodónak látszik. Csak a vak nem veszi észre, hogy csodaszép ifjú höl- gyemény volt a Nágelék lánya. A kép szó szerint a boldog békeidőket idézi. Most a lakás szerény körülményekről tanúskodik. Tipikusan magyarországi kisnyugdíjas özvegyasszony birodalma. Egy megfáradt öregasszony lakik itt, aki szellemileg csodálatosan friss. Éppen ezért minden nyomorúságára emlékezik. De talán a boldog fiatalság sem tűnt el a 91 éves asszony emlékei közül teljesen. Somosi Ferencné büszkesége és idős korának vigasza unokája, aki Szegeden jár főiskolára. Aranka néni sokat dicsérte szorgalmáért, s mint mondta, szorít érte minden vizsgájakor. Amikor unokájáról beszél, szabályosan kivirágzik, pír ül az arcára. A kiviruló arcról eltűnik a kor és a század nyomorúsága: meglátjuk néhány pillanatra a hatvan évvel ezelőtti Arankát. Az idős hölgy nem fukarkodott a dicséretekkel akkor sem, amikor unokája után a Petőfi Népéről beszélt. Lapunkat soksok éve olvassa és kedveli. A rádióhallgatás mellett lapunk az egyetlen szórakozása, mert rosszul lát és a televízió fárasztja. Aranka néni felszólított bennünket arra, hogy jövőre is hasonlóan jó lapot csináljunk, s ezzel szerezzünk neki egy kis örömet. Itt a karácsony. Aranka néni biztosan unokájával tölti az ünnepet, néhány napra öröm költözik a szívébe, kiűzve onnan a magányt. Bár már ottjáriunkkor megtettük, most még egyszer boldog karácsonyt kívánunk a jánoshalmi Somosi Ferencnének és az egykori fiatalasszonynak, a felvidéki Nágel lánynak. Ökrös Csaba Alapítványi karácsony. A város általános iskoláinak szociálisan rászoruló gyermekei számára karácsonyi ünnepséget szervezett péntek délután a kiskunfélegyházi United Way Alapítvány a helyi Móra Ferenc Művelődési Központ színháztermében. A vidám, játékos műsor után a kunszállási Palásti és Pólyák cég hatalmas mennyiségű friss péksüteménnyel vendégelte meg a mintegy 250 résztvevőt. fotó: szász andrás Voröskeresztes karácsony a színészotthonban Szegény polgármesterek kínlódása Ismernek önök polgármestereket? Nem? Akkor még nem tudják, hogy milyen az, amikor a szenvedés, az apokaliptikus gyötrelmek mély barázdákat hasítanak egy emberi arcba, a test meggörnyed, a ritkuló hajat meglibbenti az őszi szél, a fakó homlok alatt ülő szemek reménysugarat keresnek. A polgármesterek a nap minden órájában olyan képet vágnak, mintha éppen egy közeli barátjuk temetéséről jönnének. Bizton lehet fogadni rá, hogy ilyenkor azon jár az eszük, hogy milyen új helyi adót lehetne kivetni. Persze egyáltalán nem azért, mert ők az anyatejjel szívták magukba a gonoszságot, és ördögi élvezetüket abban lelik, hogy vérszegény kisgyermekek szájától vonják meg a falatot. Nem. Nekik ez a munkájuk, Isten legyen hozzájuk irgalmas. Ézeknek a szent embereknek életvezetését, hétköz- és ünnepnapjainak minden óráját, percét egy sajátos, egy tőmondatba sűríthető filozófiai axióma határozza meg: nincs pénz. Bővebben kifejtve: egyáltalán nincs. Ősidőktől ül ez az átok egyébként az egész magyar nemzeten. Egy Karinthy Érigyes nevű úr már tudományosan, etimológiailag is bebizonyította,'hogy a magyar nyelvben a pénz szó a nincs szóból ered, az évszázadok során különféle alakváltozatokon men- vén keresztül, az uráli együttéléstől napjainkig. Valahogy így: nincs - néncs - néndz - nénz - pénz. Ez tehát a polgármesterek gondolatvilágának kiinduló és végpontja, s ettől olyanok, mint a fogfájós ember a siralomház- ban. A múltkor például kiskorú veszélyeztetése címén indítottak eljárást egy polgármester ellen. Mint kiderült, csak annyi történt, hogy a kisfia fennhangon olvasta otthon a matekpélda szövegét, elkövetve azt a hibát, hogy kimondta: „az A vektor, meg a B vektor eredője...” Mire az apja brutálisan nekiesett, hogy aki az ő házában a Vektor szót kimondja, az halál fia. Az eddigiekből nyilván az derül ki, hogy én úgy utálom a polgármestereket, mint varjú a rohadt tököt. Felületes emberek mondhatják csak ezt. Ugyanis pont a fordítottjáról van szó. Féltem őket. Az önkormányzatok, miután önállóságukat megszerezvén gazdálkodni kényszerültek, rájöttek, hogy ez nem is oly egyszerű. A fentiekben kristály logikával bebizonyított nincs pénz tézis bizony szegény polgármestereknél beépül a személyiségbe. Hogy a Vektort miért nem hozom újra szóba, annak az az oka, hogy félek, ezt a cikket polgármesterek is olvasni fogják, s nem venném lelkemre az e névvel szereplő vállalkozás okozta pánikot. Ki irigyli a polgármestereket, önkormányzatokat, sőt közgyűléseket? Nincs ilyen ember, mert általában sokkal megnyugtatóbb az, ha egy fiatal lány szemből rámosolyog az emberre, mint ha egy nagy be- hemót rugdossa hátulról. Márpedig a helyi közigazgatás résztvevői elsősorban az utóbbiból kapnak eleget, mert ők szavaznak. Szavaznak az új adókról, a régi adók fölemeléséről, az adók szigorúbb behajtásáról, meg persze arról is, hogy mire fogják költeni ezt a rengeteg pénzt. A rengeteg jelző itt természetesen ironikus, de ha a polgárok pénztárcájához mérjük, akkor már nem is olyan vicces. Ma Magyarországon már nem tanuljuk a demokráciát - ahogy ezt mintegy öt éven keresztül kissé eufemisztikusan szajkóztuk -, hanem számon kérjük. Vagy legalábbis megpróbáljuk. Ennek szenvedő alanyai a fent emlegetett urak és hölgyek, mondom ezt anélkül, hogy különösebben sajnálnám őket. Mert azért ők is megérik a maguk pénzét. Közpénzek behajtásáról, de sőt elköltéséről dönteni nem olyan egyszerű, s mindenki megelégedésére tenni pedig végképp lehetetlen. A bevezetőben vázolt polgármesteri attitűd, mely az oszlopszenteknek, a korai kereszténység mártírjainak, valamint a hattyúk közé került rút, ám érző szívű kiskacsa személyiségének érzelmi elegye, még egy olyan elemmel is ki szokott bővülni, ami már végképp túlzás. Pedig eléggé általános. Ezek az emberek ugyanis sértődöttek. De valami igazán kozmikus sértődés járja át őket egyfolytában. A pokoli kínokat tükröző tekintet mélyén ott csillog egy motívum, melyet a következőképpen tudok körülírni: - Nem érdemeltek ti meg engem, majd akkor sírtok utánam, ha én már nem leszek. Ennek persze van esélye, már nem a sírásnak, hanem annak, hogy a következő ciklusban egy újabb szenvedő kap inkább hivatalt. Mindezek után én már csak egyet nem értek: miként lehetséges, hogy polgármester-választáskor soha sehol nincs hiány a jelentkezőkből. Hol erre a magyarázat? Hámori Zoltán
