Petőfi Népe, 1994. december (49. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-09 / 290. szám

6. oldal Tudománytörténet 1994. december 9., péntek AMI A HIVATALOS KRÓNIKÁKBÓL EDDIG KIMARADT Alfred Nobel, a 99 évvel ez­előtt, 1895. november 27-én lezárt végrendeletében így utasította a tekintélyes va­gyon kezelőit: „Hagyatékom gondnokai által biztosított ér­tékpapírokban elhelyezett tő­kém alapot képvisel majd, amelynek kamatai azok szá­mára osztassanak fel, akik az elmúlt esztendőben az embe­riségnek a legnagyobb hasz­not hajtották...,, Az alapít­ványtevő halálának évfordu­lóján, december 10-én adják a díjakat 1901 óta - néhány háborús év kivételével - fo­lyamatosan. Az emberiség jótevőinek el­ismerése természetesen tekinté­lyes összegű pénzzel is jár. A Nobel-vagy on a végrendelet idején 50 millió svéd korona volt, azóta ennek a kamataiból fizetik a díjakat. Mivel a kama­tok változnak, az összeg sem ál­landó, átlagosan 160 ezer svéd koronát tett ki. Bár számos No- bel-díjast elfelejtett már az utó­kor, az évkönyvek azonban számon tartják azokat, akiket annak idején a leginkább érde­mesnek ítéltek a kölönféle bi­zottságok. Az irodalom azon­ban arról is beszámol, hogy vol­tak elhibázott, sőt igazságtalan döntések is. íme néhány esé­lyes, akikre a Nobel-díjnak csak az árnyéka esett. Akitől ellopták a dicsőséget A fizikai Nobel-díjat 1909-ben egy német: K. F. Braun és egy olasz: G. Marconi kapta. Az utóbbi neve össze­kapcsolódott a rádió feltalálá­sával - a díjat a vezeték nélküli távíróért adták —, de az már csak hírlapi szenzáció lehetett, hogy egy horvát tudós, Nikola Tesla 1916-ban pert indított Marconi ellen. Azt bizonygatta, hogy ér­demtelenül tekintik a rádió fel­fedezőjének. A sors különös iróniája, hogy a teljes peranya­got 1943-ban hozták nyilvános­ságra és a bíróság Teslának adott igazat! A tudós, vagy he­lyesen a felperes pedig még ab­ban az esztendőben meghalt - mindenkitől elfeledve, szegé­nyen. Peres üggyé vált az 1959-ben adott elismerés is - O. Cham­berlin és E. Segre megosztva kapta a fizikai díjat. Az utóbbit, az olasz Segrét ezúttal egy hon­fitársa perelte. Azt állította, hogy voltaképpen az ő kísérle­teit használta a későbbi No- bel-díjas, azokkal jutott ered­ményre. Ezért 150 ezer dollár fájdalomdíjat követelt. Az ő esete kiválóan jelzi a kulisszák mögötti tevékenységet. Picci- oni keresetének nem adott helyt a bíróság, mondván, hogy ké­sőn jelentkezett a követeléssel. De miért késett, ha biztos volt a dolgában? Mi több, amikor tu­dományos körökben is szóbe­széd volt, hogy az érdem orosz­lánrésze az övé? Nos, azért, mert Segre - tehát a díjazott - amerikai barátai megígérték, hogy őt külön fogják jelölni a Nobel-díjra. S miután az idő telt, ő pedig rádöbbent, hogy az ígéret csupán mellébeszélés, perelt. Elkésett vele. Két versengő közül a harmadik az igazi? A mélyütések, az asztal alatti bokán rúgások sem ismeretle­nek a pénzért és az elismerésért vívott küzdelemben. Az 1906-ban kiadott orvosi No- bel-díj két kitüntetettje, C. Cogli és s. Ramon y Cajal any- nyira utálták egymást, hogy szót sem váltottak. Mint ahogy ferdén nézett egymásra a stockholmi reflek­torok fényében 1913-ban F. G. Banting és J. R. Macleod, noha nem voltak nyelvi problémáik, lévén mindketten kanadaiak. De mindegyik állította, hogy a másik nem jogosult a díjra. A történet meglepő fordulata: az orvostudósok szerint egy har­madik kanadainak kellett volna adni az inzulin felfedezéséért járó díjat. Vagy legalábbis kö­zük lett volna a helye. C. Best- ről azonban tudomást sem vett a bizottság... A tbc leküzdésében döntő szerepet játszó sztreptomici- nért 1952-bem S. Waksman, orosz származású amerikai tu­dós vehette át a díjat. Mint­hogy a kísérleteket csoportban végezték, őt is beperelte az egyik tanítványa. A Schatznak azonban nem volt szerencséje, annyit ért el, hogy magára ha­ragította a tudományos vilá­got. Vitathatatlan jelentőségű az öröklődésben meghatározó ge­netikai kód, a DNS kettős spi­ráljának felfedezése. Ezt 1962-ben jutalmazták Nobel-díjjal; F. Crick, J. Wartson és M Wilkins érde­mét nem is vitatták, csupán azt jegyezték meg, akik köze­lebbről is betekinthettek a fel­fedezés folyamatába, hogy még két kutatónak legalább annyi érdeme volt, mint a dí­jazottnak. Egy asszony, Rosal­inde Franklin vizsgálatai anyagát adta át ugyanis Wat­son a kutatótársnak, Wilkins- nek s ennek alapján ismerték fel az úgynevezett kettős spi­rált. A hála? Watson a lehető legrosszabb színben tüntette fel önéletrajzában Franklin asszonyt. Díj - melléfogásért is Nem mentes a melléfogástól sem az eltelt kilenc évtized. A sort az 1903. évi orvosi No­bel-díjjal kezdték. N. R. Fin- sen dán anatómus fototerápiás kúrájáról ugyanis kiderült, hogy sarlatán gyógymód, semmire sem jó. Az 1927-ben hozott döntésről pedig azt ál­lapíthatta meg az utókor, hogy az osztrák J. Wagner-Jauregg- nek, a hüdéses elmebaj malá­riaoltással való kezelésért adott díjjal nem a gyógyítást, hanem a szenvedést tüntették ki. A doktor ugyanis melléfo­gott... Ezek az esetek bármennyire is kirívóan, nem csökkentik a Nobel-díj értékét és jelentősé­gét. Legfeljebb azt bizonyít­ják, hogy a tudomány berkei­ben is olyan emberek dönte­nek a kiemelkedő teljesítmé­nyek megítélésében, akik ma­guk sem tévedhetetlenek. Vagy mert a kutatás terén is harc folyik és a harcban nehéz semlegesnek maradni... Mintha őket is igazolná a de­cember 10-én kiállított csekk­hez mellékelt Nobel-emléké- rem latin felirata: „Inventas vi­tám iuvat excoluisse per ar- tes.” Szép dolog az életet talá­lékony művészetekkel nemesí­teni... B. V. AHOGYAN EGY RÉGI SZAKEMBER LÁTJA Amikor még a vasúttársaság gazdaságosan üzemelt Vasutas családból származom, így mintegy hatvanéves törté­netét ismerem a vasút üzemel­tetésének. Mint aktív dolgozó harminchat évet töltöttem a vasút szolgálatában. Miután édesapám nyugdíjba ment, mint' érettségizett napidíjas kezdtem a „szakmát”. Pályakezdésem időszakában- igaz, hogy már háború volt- a jelenlegi vezérigazgatóság és a jelenlegi vasútigazgatósá- gokon dolgozók létszáma a mainak mintegy hét-tíz száza­léka volt. Ezen időszakban és ezt kö­vetően is - a háború befejez­tével - a vasúti üzemeltetés költségeinek nagy hányadát az állam viselte. A háború után - akárcsak korábban - lakossági juttatás­ként rendszeresítve volt a harminchárom százalékos kedvezményű gócponti menet­térti jegy a személyvonatokra. Ez lehetőséget adott a lakos­ságnak arra, hogy a városokba való utazáshoz, a piaci áruk eladásához, vásárlásokhoz mi­nél kedvezőbb és utaslétszá­mot növelő hatást biztosítson. A termelők és a vásárlók ré­szére ez nagy jelentőséggel bírt (pl. kínálatnövelő, válasz­tékosság stb.). A gócponti menettérti jegy (33 százalékos kedvezmény) mellett a zöldség, gyümölcs szállítására kedvezményes, „zöldvevényes” árudíjtételek voltak rendszeresítve, így a személyvonatokkal utazó ter­melők vagy vásárlók olcsón szállíthatták a termékeiket a piacokra, vagy az ott vásárol­takat a lakhelyükre. Egy-egy piaci napon az egyes telepü­lésre utazók nagy létszáma - a gócponti menettérti jegy vált­hatósága mellett - telítetté tette a személyvonatokat. Ma már ezen üzletszerű gyakorlat feledésbe merült. Voltak úgynevezett „fillé­res” különvonatok, amelyek esetenként a betervezett vona­tok számát túlhaladták, és má­sodik, harmadik vonatnak a közlekedtetését tették szüksé­gessé. Ezek a „filléres” vona­tok egy-egy katolikus búcsú­járó helyre, egy-egy nagyobb országos rendezvényre (pl. Nemzetközi Vásár) szállították az érdeklődő polgárokat. Részvételi ár általában az ön­költségi ár tíz-tizenöt száza­léka volt. Ez az utazási ár függetlenítve volt a rendes menetjegy árától. A mellékvonalakon közle­kedő személyvonatok is zsú­foltak voltak az említett góc­ponti menettérti jegy kedvez­ményeinek biztosítása mellett. Akkor, azaz évtizedekkel ez­előtt még nem gondoltunk arra, hogy például a bugaci keskeny nyomtávú kisvasúira a kedvezményes gócponti me­nettérti jegy helyett gyorsvo­nat menetjegyet fog árusítani a MÁV. Ugyanez vonatkozik a gaz­daságosan üzemeltetett vasút idején az áruszállításra is. Üzletpolitikai, kereskedői politikát alkalmazva kocsiál­lási díj megfizetésére sem kö­teleztük a vagonban szállító üzletfeleket, tehát arra, hogy ha szombat déltől hétfő regge­lig nem rakja ki az árukat, úgy bírságolva lesz. Vagyis nem volt ezen időszakban és ünnepnapokon rakodási kény­szer. Az áruszállítási díj emléke­zetem szerint 13-16 díjtételben volt meghatározva, a vasút mindig a kedvezőbb díjtételt alkalmazta, főleg a tömegáru szállításánál. Flatárállomásokon a reexpe- diálást is vállalta a vasút a tranzitforgalomban, így lehe­tőség nyílott arra is, hogy a szállítóknak (nemzetközi szál­lítmányozóknak) kedvező fel­tételeket biztosítsunk. Mintegy 25-30 évvel koráb­ban a vasút vezetése foglalko­zott azzal is, hogy az áruszál­lításnál bevezeti a „háztól há­zig” forgalmat. Tervek között szerepelt, hogy a fel- és az elfuvarozást a vasútra-vasútról is elvállalja a vállalat, valamint még a ra­kodást is. Az elgondolásban szerepelt az is, hogy ezt együttes vállalkozásban, il­letve megállapodással végzi a vasút a Volánnal. Háttérgon­dolatban szerepelt az is, hogy mind a személyszállításra, mind az áruszállításra a MÁV közös szervezetet hoz majd létre. Ebben az esetben a gaz­daságosság kapott volna fősze­repet a szállítási mód megvá­lasztásánál. Mindez és az egykori gazda­ságosság elmaradt, és kialakult az a helyzet, amely manapság jellemzi a vasúti szállítmányo­zás és utaztatás helyzetét. Miklós László nyugd. MÁV-főtanácsos Szabad Demokraták Szövetsége Jelöltjeink a megyei közgyűlésbe 10 Török Gusztáv Andor polgármester Kalocsa Kiss Kálmán Tibor az SZDSZ területi szervezője Kiskunfélegyháza .000 lakos feletti településeken 5. LISTA Vas Benő dr. Fekete Lászlóné alpolgármester településüzemeltetési vezető Kiskunhalas Jánoshalma Kőtörő Miklós 10.000 lakos alatti településeken 7. LISTA a megyei közgyűlés elnöke Kecskemét Deák István a TSZKER igazgatója Kecskemét Vajda Zoltán az SZDSZ területi szervezője Baja Berkecz László polgármester Soltvadkert Schön Ferenc polgármester Hajós MENJÜNK EGYÜTT TOVÁBB (Fizetett választási hirdetés.) (35099) Egy század vitatott Nobel-díjasai

Next

/
Oldalképek
Tartalom