Petőfi Népe, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
MÁRCIUSBAN ÚJRA KEZDJÜK! - AZ 1957-ES RÖPCÉDULÁZÓK SORSA Kecskeméti Forradalmi Ifjúság • A régi Kecskemét. Ezen a környéken laktak, s akcióztak is: A Kecskeméti Forradalmi Ifjúság. Március 15. ma már nem csak 1848-hoz kötődik. A magyar nemzeti függetlenség és parlamentarizmus előzményei között ez a nap más esztendőkben is gyújtópontja volt a demokrácia ügyét előmozdító eseményeknek. Évente megemlékezések tárgya már az 1987-es budapesti „lánchídi csata”, amelyen a kádárista rendőrség gumibotozta meg az akkori ellenzék tüntetésén felvonulókat. Kevésbé feldolgozott viszont egy sokkal nagyobb eseménysorozat, az 1956-ot követő MŰK, vagyis a Márciusban Újra Kezdjük mozgalma. 1956 novemberét követően, a szovjet beavatkozás miatti általános elkeseredettségben balladaszerü elemekkel szövődött át a szabadság után vágyakozók mindig reményekkel teli várakozása. „Maiéter a Bakonyban van", szólt a legenda, s tavasszal, március 15-én újrakezdődik a forradalom! Röpcédulák és falragaszok, falakra meszelt MUK-feliratok árasztották el a városokat, de 1957 februárjának végén, március elején ismét megszaporodtak a börtönök lakói. Országszerte buktak le a főleg kamaszfiúkból álló szervezkedő csoportok, százával csukták őket felnőtt köztörvényesekkel egy cellába. Az új forradalom csak álmaikban valósulhatott meg. Kecskeméten a Fémmunkás, az akkori Épületlakatosipari Vállalat vaslemezein és műhelyajtóin volt leginkább gyakori a krétával felírt MŰK, de az 1956-os ügyek legvastagabb vizsgálati dossziéja egy diákszervezkedésből kerekedett ki. A történetet a piaristákhoz, a Katona József Gimnáziumba, és a 11. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába járó gyerekek írták. Ügyük a Ke. É. 1. vagyis a Kecskeméti Forradalmi Ifjúság története. 0 A Makarenko Iparitanuló Intézet tablójának részlete Aszódról, 1961-ből. Rajta két kecskeméti fiú: Taska és Hechtl. Noha sokan ismerik Kecskeméten, ki gondolná Taska Lászlóról, a baromfifeldolgozó osztályvezetőjéről, aki 27 éven át volt az MSZMP csendes tagja, s aki legfeljebb 1968-ban, a Ki minek mestere? vetélkedő megyei géplakatos győzteseként hívta fel magára a figyelmet, hogy 1956 őszén, amikor alig múlt 14 éves, százával ragasztotta a város különböző pontjaira a maga készítette „Ki az oroszokkal!" feliratú cédulákat? Vagy ki gondolná dr. Kenyán Istvánról, az idegsebész főorvosról, akinek neve az utóbbi másfél évtizedben sikeres agy- és gerincműtétjeiről ismert megyeszerte, hogy az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején minden március 15-e előtti napon két fegyveres rendőr kísérte lakásukról a rendőrkapitányságra? Ki gondolhatná róla, hogy 14 éves korában néhány napig Francia Kiss Mihálynak volt a cellatársa? Erre már alig emlékezhetnek néhányan. Mint ahogyan alig emlékeznek a kecskeméti Hechtl Ferencre, a II. Rákóczi egykori nyolcadikosára, s Szentiványi Györgyre, a piaristák akkori elsősére. Utóbbi két fiúról barátaik sem tudnak semmit azóta sem. Az eseményeket olyan mélyre ásta az emlékezetben a csaknem négy évtizedes kényszerű hallgatás és a félelemből fakadó feledés, hogy ma is nehezen oldódik a görcs. Pedig ők voltak a Ke. F. I., a Kecskeméti Forradalmi Ifjúság, vagy egyszerűen csak Kefi vezérkara. Dolgozók! Diákok! Március van! 1957. február 19-én G. K. főhadnagy, katonai elhárítótiszt fehér papírt vett elő, majd ráragasztotta az alábbi feliratot tartalmazó cédulát: „Magyar munkások! Követeljétek Kádár lemondását! Ke. F. I.” A cédula alá kézírással ezt a szöveget jegyezte: „Ezt a falragaszt ...né a mai napon délelőtt a Piarista Gimnázium középső bejáratának az ajtóüvegén találta, amit levett és nékem átadott. Elmondotta, hogy a mai napon a piac bejáratánál lévő hirdetőtábla üvegén is látott ugyanilyet, amit onnan letépett és megsemmisített. Előtte igen sokan nézték, de otthagyták...hiányolja, hogy a karhatalmisták ilyen irányba nem figyelnek, mert csak járkálnak és...beszélgetnek. Javaslom a rendőrség politikai osztályát tájékoztatni.” Február végén a piaristáknál és a Rákócziban razzia volt. Ez nem járt eredménnyel, mert G. K. főhadnagy március 2-án újabb papírt vett elő, amire már két cédulát ragasztott fel. Egy hasonlót az előzőhöz, illetve egy „DOLGOZÓK! DIÁKOK! MÁRCIUS VAN! MŰK!” feliratút. A cédulákra guminyomdával juttatták fel a szöveget. A főhadnagy most ezt jegyezte fel: .Jelentem, hogy a mai napon P. I. szds. bajtárs, a Pf....állományába tartozó pol. oszt. beosztott tisztje a fenti ellenforradalmi falragaszt hozva jelentette, hogy ezt a mai napon 08.00-kor találta a Széchenyi téren Kecskeméten. Ilyen falragasz volt található a Széchenyi tér, több ház vagy több udvar kerítésén, helyein, amit az ott elhaladó tisztek leszedtek. Javaslom a rendőrség politikai osztályát értesíteni...” (A dokumentumok eredetije a megyei bíróságon, a B. IV. 798/1957. sz. dossziéban. B. F. I.) Középiskolások Nemzeti Szövetsége A történet három, egymástól független szálon indult. A per Kecskeméten „Nemesik Endre és hét társa” ellen folyt, ezért kezdjük a budapesti vonallal. Fővárosiként járt a kecskeméti piaristákhoz első osztályba Szentiványi György. Mivel 1956 októberében nem volt tanítás, Budapesten tartózkodott, s részt vett a „Középiskolások Nemzeti Szövetsége” alakuló ülésén, ahol imponált neki, hogy piros-fehér-zöld karszalaggal őrködnek a rendező fiúk. Nővérének udvarolt a műegyetemista Nemesik Endre, aki munkatársa volt a Jövő Mérnöke című lapnak, s október végén a Széna téri felkelőkkel készített riportot. Szentiványit büszkeséggel töltötte el, hogy nővérének udvarlója - aki vele is szóba áll - ismeri a Széna téri felkelőket. S amikor Kecskemétre viszatért, füllentett egyet: előadta, hogy őt budapesti egyetemisták kecskeméti forradalmi szervezet létrehozásával bízták meg. Ezt Kenyár Istvánnak mondta el, aki közölte vele, hogy itt már van egy szervezkedés, a Kefi, amelynek osztálytársuk, Taska László a vezetője. Szentiványi a fővárosi kapcsolatot ajánlotta fel, s ez lett Nemesik Endre veszte. A kecskeméti nyomozók előtt felvillant a klerikális reakció, Széna tériek, egyetemisták hármas koncepciója, s Nemesik - aki semmiről sem tudott - elsőrendű vádlott lett az ügyben. (Bizonyítékok hiányában csak hét hónap után engedte a bíróság szabadon.) A szovjet pofon és következményei Taska László félárva gyerek volt, édesanyjával 1950-ben költöztek Kecskemétre. Albérletben laktak a Damjanich utcában, s a fiút anyja a piaristákhoz adta. Taska László már novemberben elkezdett röplapozni, csak később szervezte be osztálytársait, Kenyár Istvánt és Bozsó Endrét, valamint Erdélyi Károlyi, a Katona József Gimnázium szintén akkor elsős tanulóját. Utóbb csatlakozott a csoporthoz a szintén piarista Szírt Levente is. A röplapozás megkezdésére Taska László 1994-ben így emlékezett: — A kritikus októberi időben anyám bevitt magával a kórházba, ahol ápolónő volt, így nem vehettem részt semmiben. Jó néhány nappal november 4-e után elküldött a gimnáziumba, hogy kérdezzem meg: mikor kezdődik a tanítás? A mai Otthon mozi mellett elhaladva egyszer csak elébem áll egy szovjet egyenruhás férfi, s kiált: sztoj! Majd magyarul: hova mész? Megyek a piarista gimnáziumba - mondom. Erre levitt a pincébe, ahol több, általam fogolynak vélt személy is volt. Kikérdeztek, s főleg azt akarták tudni, hogy van-e a papoknak fegyverük. Nem tudom - feleltem, de úgy nézhettem a tisztre, ami nagyon nem tetszhetett neki, mert teljes erővel szájonvágott, később pedig teljesen nekem esett. Egyik társa választott szét bennünket, majd engem szabadon engedett. Abban az időben általános volt az elkeseredés a szovjetek beavatkozása miatt, engem pedig külön elkeserített, ami velem történt. Itt tenni kell valamit, gondoltam, s elkezd• Taska László 1968-ban, a Ki minek mestere? vetélkedő megyei döntőjében. tem gyártani, majd kiragasztani a cédulákat. A falragaszok nem a mai értelemben vett plakátok voltak, hanem vignetták vagy barna ragasztószalag, amire a guminyomda apró betűivel vitték fel a szöveget. E viszonylag kisméretű cédulákkal viszont százával árasztották el a várost, főleg a forgalmas helyeken. Egy-egy kirakatüvegre vagy hirdetőtáblára rányomott vignettát emberek százai is észrevehettek, s elolvashattak. Taska László első cédulája a „Ki az oroszokkal!” feliratot viselte. Feltűnt neki, hogy rajta kívül más is ragaszt a városban. Mivel a Damjanich utcában is voltak idegen eredetű cédulák, Taska úgy gondolta, hogy elhelyezőjük nem lehet más, mint régi ismerőse, a II. Rákóczi nyolcadikosa, Hechtl Ferenc. Szabadságharcos romantika Hechtl beismerte, hogy ők is céduláznak, s Taska összehozta őket Szentiványival. A Rákóczisok így betagozódtak a Kefibe, amelyben a kollégium zártságából Szentiványi adta az elvi irányítást, Taska, Kenyár és Hechtl tartották mozgásban a városi kapcsolatokat, s Bozsó, Szírt, Erdélyi Károly, valamint rajtuk kívül még néhány Rákóczis vett át cédulákat. Ábrándoztak a fiúk fegyverszerzésről, gyújtópalack-készítésről, s úgy tervezték, hogy egy páncélautón fognak felmenni Pestre, a szabadságharcosok megsegítésére. Az Egri csillagokból olvasták ki, hogy miként kell puskaport készíteni, amivel egy Nagy Ferenc nevű osztálytársukat bízták meg. A gyerekek tehát olyanok voltak, mint hasonló korú társaik 1956-ban. Az életkoruknak megfelelően tele voltak szabadságharcos romantikával, s ha a helyzet úgy adódik, biztosan ott lettek volna a tűzvonalban. Március 5-én fogták el a csoport első tagjait. Szentiványi kilenc hónap börtönbüntetést kapott, amit az előzetes fogvatartással kitöltött. Ez a kissé furcsa természetű, de lánglelkű fiú elmondta a bíróságon, hogy a rendőrségen többször megverték. A vizsgálat közben az idegszanatóriumot is megjárta. Taska Lászlót - Hechtl Ferenchez hasonlóan - javító-nevelő munkára ítélték. Aszódon géplakatos szakmát tanult, s egy róla 1960-ban készült jelentés szerint büszke, főleg köztörvényes intézetbeli társait kissé lekezelő fiú volt, aki éreztette a többiekkel, hogy ő nem lopásért került be... A többieket kicsapták a gimnáziumból, de egy évvel később folytathatták az iskolát. A javítóintézet után Taska Lászlónak nem volt könnyű a további sorsa. Nehezen viselte a javítóintézetet, a tanulásba menekült. Kitűnőre tette le Aszódon a géplakatos szakmunkásvizsgát, de hasonló korú társaival szemben behozhatatlan hátrányba került. Szabadon 1961-ben engedték, de akkor már nem élt az édesanyja sem. Tizenkilenc évesen, néhány ezer forinttal a zsebében kezdte az életet, s annak már nem volt realitása, hogy gyermekkori álmát - hogy ápolónő anyja után ő orvos lehessen - megvalósíthassa. A parkettagyárban kezdett dolgozni, majd megnősült, de segítség híján évtizedekbe telt, míg az albérletből szabadulhatott. (Rá is ment az első házassága.) S kénytelen volt megkötni egy olyan alkut, amire - jobb egzisztenciális helyzetben - egyébként valószínűleg nem szorult volna rá. Belépett a pártba. Erre ma így emlékezik: — Hatvankettőben és hatvanháromban kértem a parkettagyár személyzetisét, hogy jelentkezhessek az abban az időben induló középfokú esti tagozatra, a gépipari technikumba. Először egyértelmű volt az elutasítás, majd közölték: ha belépek a pártba, mehetek. Beléptem. Később mindig a munkámmal igyekeztem bizonyítani, pártkerriert nem csináltam. 89-ben aztán csendesen kihátráltam a dologból. Kiderült persze, hogy évtizedeken át valaki mindig rajtam tartotta a szemét. Azt szinte természetesnek vettem - bár féltem az ilyen találkozásoktól - hogy a hatvanas években a katonaságnál időnként elbeszélget velem a politikai tiszt, de hogy nyolcvankilencben a baromfifeldolgozó egyik vezetőjétől utalást kapjak 56-os voltomra? Az akkor nagyon meglepett! Nem haragszom senkire, pedig a négy év javítóintézet kettétörte az életemet. Befelé forduló ember lettem. A Nagy Imre-temetést a televízióban végignézve éreztem egy nagy belső felszabadulást, de a rendszerváltás során csendben maradtam. Nem tartottam volna tisztességesnek, ha a mellemet verve megpróbálok valamelyik pártban az élre tömi... Csak a munkának élve Dr. Kenyár István egyenesebb pályát futhatott be. — Engem négy nappal a többiek után, március 9-én vittek be - emlékezik. - A várakozás izgalmasabb volt, mint az a négy-öt cédularagasztási akció, amiben részt vettem. Néhány hetet töltöttem a börtönben, főleg köztörvényesek között. El nem ítéltek, csupán a gimnázium volt kénytelen fegyelmivel kizárni. Rá egy évre viszont folytathattam a tanulást, kitűnővel érettségiztem. Egy esztendőt a BRG-ben dolgoztam, majd két évet katona voltam, ahol 62-ben a politikai tiszt közölte velem az amnesztiát. A következő tanévben, harmadszori jelentkezésre vettek fel az orvostudományi egyetemre. 1970-ben végeztem, majd - eleve idegsebésznek készülve - a bajai kórházban kezdtem, ahol nyolc év alatt két szakvizsgát, az ideggyógyászatit és az elmegyógyászatit tettem le. Hazakerülve 1988-ben lettem idegsebész. A nyilvános szerepléstől és a politikától - a kollégiumi diáktanácsot kivéve, ahol nehéz időben, 1968-ban voltam vezetőségi tag - távol tartottam magam, bár mindig figyeltem az eseményeket, mondhatnám: naprakész voltam. — A szakmám teljes embert kíván, a munkának és a családnak igyekeztem élni. Az évek során egy-egy félmondat vagy gesztus jelezte csak, hogy az illetékesek tudnak rólam mindent. Szép volt, romantikus volt, de - talán, mert időben megkaptam a leckét - lezártam magamban a dolgot. Azt azért remélem, hogy a jövőben sem a piarista gimnáziumnak, sem nekünk nem kell szégyellnünk ami megtörtént. Epilógus Kecskeméti Forradalmi Ifjúság. Tulajdonképpen csodagyerekek voltak. Szentiványi Györgynek már abban az időben színpadra állították egy gyermekdarabját Szegeden, s a fiú írt novellákat és forgatókönyveket is. Kenyár doktor híres idegsebész, három szakvizsgával, Taska László pedig 1968-ban a megye legjobb géplakatosa lett. A véletlenen múlott, hogy - mint a „pesti srácok” - nem fogtak ők is fegyvert. Hány hasonló kamaszfiú eshetett el a harcokban, míg valóra vált Taska László egyik cédulájának ' felszólítása?! „Magyar földön magyar haza, minden orosz menjen haza!” Bálái F. István 0 Taska László és dr. Kenyár István 1994. márciusában, a neurotraumatológiai részleg orvosi szobájában.
