Petőfi Népe, 1993. december (48. évfolyam, 281-305. szám)

1993-12-13 / 290. szám

1993. december 13., hétfő HIT ÉS ÉLET Hagyományteremtő gólyaavató a református gimnáziumban A „szecskáztatás” hagyományától eltérve ebben a tanévben nem a ki­csik tettek eleget a nagyok kedvére, hanem épp fordítva. A kiskunhalasi református gyülekezet ifjúsága szol­gált a 6, illetve 4 osztályos reformá­tus gimnázium első osztályos diákja­inak a gyülekezeti házban. Rövid kö­szöntőjében Bödecs Pál református lelkész arról tájékoztatta az ünnepé­lyes alkalomra összegyűlt diákokat és — rendhagyó módon meghívott — szüleiket, hogy ez az elsősöket támogató-segítő összejövetel egy hagyományteremtő próbálkozás, me­lyet a jövőben minden esztendőben hasonló módon megrendeznek. A di­ákok napján, az ő kedvükért énekelt változatos és színes repertoárt a Deb­receni Zeneművészeti Főiskola Sing Singers kamaraegyüttese, és nekik szólt Petőfi Sándor: A helység kala­pácsa című tréfás darabja, amit a he­lyi ifjúsági gyülekezet tagjai adtak elő az „utánpótlásnak”. Az egyház­hoz való közeledésük elmélyítését, a későbbiek során pedig hitük megerő­sítését szolgáló alkalom a gólyák táncos mulatságával ért véget a gim­názium klubtermében. G.M. • A debreceni Sing Singers nagy sikerrel lépett fel a református gimná­zium gólyaavatásán, Kiskunhalason. (Fotó: Ferincz János) A hit és nem hit világa... ...egyáltalán nem is olyan távol eső két világ. Elvben ugyan lehet éles határokat vonni, de mind a hívő­ben, mind az ateistában is ott szuny­­nyad sok minden, ami — tudva, nem tudva — közel viszi a másikhoz. Is­tennélküliség, istentávoliság, vágy egy segítő, szerető Isten után és más, nem is pontosított gondolat a lelke mélyén megjelenhet a hívőnél is és az ateistánál is. Anélkül, hogy tagad­nám, hogy vannak, akik meggyőző­désből vallják, hogy ateisták, azaz Is­ten- és istenhit néküliek, de számos esetben az ateista nem Istentől távo­lodik el, hanem azt a — hiányos is­meretek, vagy egyéb okok, miatt benne élő — téves istenképet veti el, amely egyáltalán nem az evangélium istenképe. De még ha nem így volna, akkor is úgy vélem, hogy mint a hívő soha nem birtokolja háborítatlanul a hitét, hasonló módon a legöntudato­­sabb ateista szívében is ott él a „po­tenciális hit”, mely élete egy sors­döntő órájában Isten felé fordíthatja. Még ma is hat rám az az ifjúkori él­ményem, amikor Paul Claudel fran­cia író vallomását olvastam, amiben leírta, hogy a nyitottságát elfogadva, hogyan lepte meg őt az Isten a hit ajándékával, amikor egy alkalommal csupán orgonazene miatt betért Pá­rizsban a Notre-Dame templomba. Még a pontos helyet is leírta, ahol állt. (Évekkel ezelőtt alkalmam volt megkeresni azt az oszlopot és helyet, amiről írt, mondanom sem kell, mi­lyen élmény volt.) A keresztény hit tehát nem velünk született valóság, „válasz” Isten olykor egészen halk hívására. A hit, az istenkép a hívő ' embernél is’”fisztüfäsi' folyamaton megy keresztül. Sokszor elfelejtjük pl., hogy Isten cél és nem eszköz. Jézus azt tanította, hogy az Atya akaratát keressük és te­gyük, nem pedig azt, hogy vele va­­lósíttassuk meg a saját akaratunkat. A tévhit, a gyenge hit a „hívő ember” karikatúráit termeli ki, ami taszít. A szilárd, a megpróbáltatásokban meg­­edzett hit viszont vonz, biztonságot, nyugalmat sugároz. „Tudom, kinek hiszek,” — írja Szent Pál (2. Tim. 1,12). És hosszú a sora azoknak, akik előttünk jártak és tanúságot tettek rendíthetetlen hitükről. e.j. A templom megáldása Szép és áldott napra ébredt Bács­almás város hívő katolikus közös­sége, amikor elérkezett a felújított templom megáldásának ünnepe. Az oltártér gyönyörű, márványburkola­tot kapott, a templombelső új köve­zetét, a falakat halványzöld, sárga, fehér és arany színűekre festették be, az új térvilágítás mindezt ragyogóan kiemeli. A hatmillió forintba került felújítás a bácsalmási egyházközség, valamint kül- és belföldi adakozók együttes összefogásának eredménye. Emlékezetes pillanat volt, amikor dr. Dankó László kalocsa-kecske­­méti érsek a ministránsok és az új képviselő-testületi tagok kíséretében bevonult a kivilágított, feldíszített templomba. Az ünnepélyes szentmise kereté­ben érsek atya megáldotta a felújított templomot és a híveket, majd fo­gadta a megválasztott új képviselő­­testület ígéretét. A szentmisén sok­kan vették magukhoz az Úrjézus szent testét, bizonyítva hűségüket Krisztushoz és egyházához. A Bácsalmási Római Katolikus Egyházközösségi Képviselő-testület a hívek véleménye alapján, ajánlásá­val, ill. szavazásával megújult. A legújabb Magyarországi Egyházkö­zösségi Képviselő-testületek, sza­bályzata szerint, annak szellemében készítették el a választást. A szava­zást megelőzően a templomban tájé­koztatták a híveket a képviselő-testü­­let céljáról, feladatairól. A 31 fős képviselő-testületben 19 választott, 8 kinevezett és 4 fő auto­matikusan tag (plébános, káplán, kántor, hitoktató) van. Az új képviselő-testületre sok fel­adat vár, például az orgona felújítása, szőnyegek, csillárok megvétele, de nemcsak anyagi, hanem szellemi, lelki megújulás is szükséges. Monológ a hitről Kezdjük azzal, ha nincs Isten. A nem vallásos ember mit nyer: nem „fecsérelte” az idejét imádságra, ká­romkodhatott következmények nél­kül, pihenhetett vagy dolgozhatott a vasárnapi szeatuüsehelyelt, a-*böjti napokat nem kellett megtartania, stb. Az igazán vallásos ember mit veszít: szerintem az imádság nem volt olyan veszteség, mert számos nehéz hely­zeten átsegítette, a tiszta beszéd igé­nye fegyelmezettebbé tette, egyéb sa­játos áldozatvállalásai segítették job­bik énjének a kibontakoztatását. És lássuk végül, hogy milyen követ­kezményekkel jár e két embertípusra, ha van Isten: A nem Isten törvényei szerint élő ember mindent elveszít, nem egy-két évet, évtizedet, hanem egy örök éle­tet. Az Isten törvényei szerint élő ember mindent megnyer, amit egy élet árán meg lehet nyerni. e. j. Egy elkötelezett házaspár hitvallása Varjú Éva és Varga István mind­össze ötéves házasok. Pályakezdő pedagógusként Szabadszálláson si­került munkát és szolgálati lakást kapniuk annak idején. Azóta már na­gyon megszerették a falut. István evangélikus. Éva nem volt gyermek­ként megkeresztelve. Házasságukra evangélikus lelkész adott áldást Ist­ván szülőfalujában, Tótkomlóson. Ma már Éva is keresztyén és mind­ketten felnőttként konfirmáltak. Éva azon a napon keresztelkedett meg és konfirmált, amikor első gyermekü­ket, Zsófit — aki most kétéves — tartották a keresztvíz alá. István vi­szont a kisfiúk keresztelőjén, Danién konfirmált. Úgy érzem, nem csak események ezek. Egy fiatal házaspár hitvallása, akik a szüleik, testvéreik, kollégáik, tanítványaik és az egész falu hívő közössége előtt vállalkoz­tak arra, hogy igent mondjanak Isten hívására. Éva matematika szakos ta­nárnő. — Hogy hogyan is kezdődött, ne­héz erre választ adni — mondja. Ta­lán az öcsém keresztelőjén, aki a fel­eségével együtt reformátussá lett. Én is kerestem már akkor az igazságot, de nem kíváncsiságból. Valami arra késztetett, hogy próbáljak többet tudni Istenről. Előbb egy olyan kere­sés volt ez, amit férjemmel sem na­gyon beszéltem meg. Később jöttünk rá, hogy mindketten ugyanazt az utat jártuk a magunk módján. Amikor megszülett Zsófi, eljött a gyermek­­orvos, dr. Meláth Viola megnézni. Ő hívott a bibliakörbe. Nagyon örültem és minden alkalmat megragadtam hogy ott lehessek. Az itteni tapaszta­lataim indítottak arra: Zsófit is elho­zom a református templomba, hogy megkereszteljék. — Jelent-e az Istenre találás va­lamilyen változást az életükben? — Mindenképpen. De nem csak abban, hanem a gondolkodásmódban is. Amióta ismerem a keresztény ta­nítást, egészen megváltozott a felfo­gásom sok mindenről. Azóta nem akarom én mindenáron magam irá­nyítani az életemet a saját döntéseim után. Tudom, hogy Isten mindig tudja, mire van szükségem. Isten olyan erőpróba elé nem állít engem, amit el nem bírok. Amikor édesapám tavaly meghalt, nagyon hálás voltam az Úrnak, hogy már ismertem őt. Se­gített elfogadni és feldolgozni ezt a helyzetet. De Isten elsősorban nem kapaszkodó, hanem minden öröm forrása. Nem lehet igaz, hogy az em­ber csak azért született a Földre, és azért él, hogy egyen és robotoljon, időnként élvezze a munkája eredmé­nyét! Ez egy nagyon primitív élet lenne. A keresztyén ember élete más, egy folyamatos öröm, amiben Isten velünk van. A családi életünk nem változott és ez a jó benne. A szere­lem az első években simává teszi a házasságot, aztán jönnek a gondok. Nálunk nem így van. Az evangélium tükrében világosabb előttünk a fel­adatunk is, miben és mennyiben kell segítenünk egymást, mennyit kell részt vállalni a közös munkában, hogy tudjuk megérteni egymást. Mindkettőnket boldoggá tesz, hogy gyermekeinket ebben a légkörben nevelhetjük. Nem felnőttként jutnak el majd arra a tudatra, mint mi, hogy Isten értünk, és nekünk van. István testnevelő tanár. — Az első élményeim a vallásos életről, amikor még nagyanyám vitt el a templomba, elmosódtak — vallja magáról. Felső tagozatos koromban a szüleim be akartak íratni hittanra, de ez mégis elmaradt. Amikor összeházasodtunk, kaptunk nászajánidékba egy bibliát. Akkor már bennem volt a vágy, hogy megismerjem Isten evangéliumát. Elkezdtük Vicával olvasgatni, de nem túl sok maradt meg. Amikor az­tán Vica kezdett járni bibliakörre és jött a keresztelő, mindig mindent el­mesélt. így alkalmanként beszélget­tünk arról, hogy az evangélium taní­tásai hol mutatkoznak meg a mi éle­tünkben külön-külön és együtt. Ezek a felfedezések egyre inkább arra ser­kentettek, hogy keressük az alkalma­kat, mikor tudunk elmenni, és melyi­künk az istentiszteletre, vagy a bib­liakörre. Úgy igazán Dani kereszte­lője előtt kezdtem Somogyi Laci lel­készhez járni. Ezek a beszélgetések erősítettek meg a hitemben. Sok jel látszott az életemben, amik arra utal­tak, hogy hinnem kell Istent, hisz egyértelmű, hogy nem mi irányítjuk önmagunkat és cselekedeteinket. — Gondoltak arra, hogy a fel­nőttkori keresztelkedés, a konfirmá­lás a gyülekezet előtt egy hitvallás? — Igen, Somogyi Laci meg is kérdezte, vállalom-e így. Nekem ez feszültséget nem okozott. Ott voltak a templomban a tanítványaim, az ő szüleik, barátaink. Ez így volt termé­szetes. Igaz, hogy többek előtt történt mindez, de én úgy éreztem, Isten előtt teszek hitvallást és számomra ez volt a lényeg. Voltak olyan gyere­kek, akik odajöttek gratulálni. Együtt örültünk, hogy látták, hogy hallották, hogy részt vehettek. Tantestületen belül nem volt erről szó, de mint ba­rátok, a kollégák közül, akik ott vol­tak, gratuláltak. — Szabadszállás a végső állomás marad életükben? — Ezt előre nem lehet tudni. De igaz, hogy ide kerültünk, és most itt lakunk, nem véletlen. Isten mindig tudja, mi miért van, mit ad nekünk és például ezt is tudta, miért kellett jön­nünk éppen Szabadszállásra. I.Zs. Korszerű épületben a kalocsai katolikus óvoda • Mária Franciska főnővér. Kalocsán a „Miasszonyunkról el­nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata” kezelésébe került az egy­háznak visszaadott „kanonokház.” Az épület teljes egészében a katoli­kus óvoda céljait szolgálja. Ez az egyemeletes, majd háromszáz éves épület a nagytemplom szomszédsá­gában, az Érsek-kert felőli oldalon van. Amikor a „kanonokházat” az egyháztól elvették, az egyik felében óvoda létesült, míg a másik felében 1981-ig szükséglakások voltak. Ka­locsa Város Tanácsa és az MHSZ vezetése megállapodott az 1980-as évek körül, hogy az MHSZ városi szervezete az akkori épületét átadja a tanácsnak, és cserébe kapja a „kano­nokház” felét (amelyikben szükség­­lakások voltak) és annak átalakításá­hoz a tanács is hozzájárul. Az átala­' Foglalkozás a katolikus óvodában. (Fotó: PN-archív) kítási, korszerűsítési munkák zömét az MHSZ fedezte. A műemléki fel­ügyelőség előírásai szerint folyt az építkezés. A belső teret is „korhűen” kellett kialakítani (pl. falépcsőket fa­korláttal), és a külső festés színeit is előírták. Az emeleti sarokszobában megmaradt az eredeti 200-250 éves műemlék jellegű cserépkályha is. A helyreállítás során vízhálózat és köz­ponti fűtés létesült, amelyet a pin­cébe szerelt 3 olajkazán biztosítja költségmegosztással a szomszédos óvodában is. Az udvar felőli oldalon még egy kisebb tanterem is létesült. Az MHSZ megszűnését követően nem várta meg a „felső” szervek in­tézkedéseit az utódszervezete, a Ka­locsa Városi TTSZ — megértve az idők szavát, kivonult az épületből, azt tisztán, karbantartva hátrahagyva. (Más kérdés, hogy aztán közel két évig üresen állt az objektum, senki­nek sem szolgálta az érdekét, és ez az idő megviselte vízrendszerét is.) A hasznosításra aztán úgy került sor, hogy a katolikus óvoda megnyitása­kor egy folyosói közfalat kibontot­tak. Mint Mária Franciska Romálda, a „Miasszonyunkról elnevezett Kalo­csai Iskolanővérek Társulatáénak főnővére elmondta: kulturált, rend­ben tartott, korszerűsített épületet kapott vissza az egyház. S ami szin­tén fontos, minden, az átadással kap­csolatos huzavona nélkül. A városi önkormányzat, illetve a TTSZ (Technikai és Tömegsportklubok Szövetsége) állami kártalanítása, a beruházásaik figyelembevételével folyamatban van. —mező— NEM LÁTSZANI AKAROK, HANEM LÁTTATNI Székely Tibor negyven éve hü művészetéhez „Székely Tibor ennek a tájnak — a Kiskunságnak — a művésze. Festő i—hadd,Jegyem hozzá — a javából. Nála minden adva van, ami művész­­szé tesz valakit: a vele született te­hetség, a szakmai felkészültség és a felelősség az iránt a közösség iránt, akinek alkot” — írja több évtized fo­lyamán kibontakozott művészi mun­kásságát elemzendő dr. Szíj Rezső művészettörténész. Székely Tibor, a Kiskunság hű áb­rázolója bármily furcsa is, nem Kis­kunhalason született. A Budapestről vidékre került fiú azonban hamar fel­fedezte magának a vidék varázsát, a Bajai Építészeti Technikumban foly­tatott rajztanulmányai után 1953-tól a Bajai Képzőművészkörben kama­toztatta tehetségét. Éber Sándor ta­nítványaként elsajátította a megle­pően ritka festői eszközzel való alko­tás „belső titkait”, s pasztellképei se­gítségével méltó utódává vált a fran­cia impresszionistáknak éppúgy, mint Rippl Rónainak vagy Szőnyi­­nek. Tizenhat önálló, valamint kilenc közös kiállítással a háta mögött képe­ivel nem riasztani akar, s feltűnést kelteni, ha nem láttatni egy termé­szeti szépségeiről már-már elfeled­kező világban... — A halasiak jól ismerik Székely Tibort, az építészt, de a szélfútta, el­tűnő homokbuckák, a kiszáradó zsombékos rétek, tocsogók, a hófe­hérre festett öreg alföldi tanyák hű ábrázolójaként csak a beavatottak — a művészet szerelmesei — láthatják. — Mi munkál önben, hogy vala­mennyi alkotása ihletőjéül a termé­szetet választja? — Szeretném megőrizni a táj va­• Székely Tibor festőművész. lódi, évszakonként váltó, más-más színben pompázó arculatát, mielőtt tovatűnik. Témáim sohasem vélet­lenszerűek. A természeti motívumok kiválasztása mellett a színfoltok ré­vén érvényesül az egyensúly. Ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a képsík megálljon a lábán. A csend, a színek, a formák, és a fények világa mindig megújít, egyfajta belső nyu­galmat ad számomra. Ezt szeretném kivetíteni képeimen keresztül min­den emberre, aki ebben a rohanó vi­lágban egy pillanatnyi nyugalomra vágyik... —Igen sok éjszakai képet is készí­tett. Ha jól tudom, ez a napszak egyáltalán nem népszerű a művészek körében, önt mi fogta meg mégis benne? — Azt mondják, a sötétségben nincsen szín. Pedig csodálatos árnya­latok és fények teszik varázslatossá az éjszakát... Mivel pillanatnyi impresszióim segítenek munkámban, sohasem váz­latok alapján dolgozom, hanem a megkapó helyzeteket vetem azonnal papírra. Ezért aztán már néhányszor előfordult, hogy értetlenül bámultak rám, miközben zseblámpa mellett egy-egy éjszakai képen dolgoztam... — Ön valójában építész. Segítette a hivatása a művészi kiteljesedésé­ben ? — Úgy vélem, Isteni adottság, hogy nemcsak a színeket, hanem — munkám révén — a teret is jól ér­zem. A festők általában nem szeretik a valósághű ábrázolást, a sok „iz­musban” nincsenek árnyalatok, se horizontvonal, így nem csoda, ha a képek egysíkúvá válnak. —: Egy dologról még nem beszél­tünk. On a kiskunhalasi Református Egyház gondnokaként is tevékeny munkát vállal a gyülekezeti életben. Miként van jelen ez alkotásaiban? — Nem mindegy, hogy egy kép harsány színeivel és ijesztő formái­val felzaklatja, avagy tiszta, harmo­nikus megjelenítésével megnyugtatja az embereket. Istentől kapott tehet­ségem által azt az örömet és harmó­niát próbálom átadni a világnak, ami — a Teremtő munkáját látva — a természet megörökítésekor bennem munkálkodik. A magam szerény művészi képes­ségeivel, látás- és kifejezésmódjával, amíg lehetőségem engedi, az ember és természet örök kapcsolatát szeret­ném láttatni a közönséggel. Gáspár Mónika Önkéntes családsegítő szolgálat Kecskeméten Kecskeméten rendezte meg az „Add Tovább” Önkéntes Segítő Szolgálat Alapítvány az első orszá­gos talákozóját. Ez az angol mintára épített önkéntes családsegítő szolgá­lat Kecskeméten két éve működik Farkas Tamásné Dancsa Zsuzsa szervezésében. Feladataik nem épül­nek a családsegítő központok mun­kájára, de sok esetben kisegítik azt. Az eddigi tapasztalataik azt bizonyít­ják, hogy rengeteg és egyre több a munkájuk. Nem csoda, hisz Magyar­­országon és ugyanígy már szinte az egész világon a legsérülékenyebb a család. így a legtöbb teendőjük a tra­gédia szélén álló családokkal történő lelki beszélgetések körében van, de sok esetben kellett segíteniük a gyermekek különböző helyeken tör­ténő elhelyezését, tanácsot adnak pá­lyaválasztáshoz, a munkanélküliség vagy betegség, beteg családtag elfo­gadásához, gyermekvállaláshoz, hi­vatalos helyeken történő eljáráshoz. Meglátogattak már elhanyagolt gyermekeket, volt, akinek találtak munkahelyet, albérletet, segítettek a költözésben. A segítőszolgálat tagjai önként vállalják ezt a feladatot, összetételük szerteágazó, ezért az élet szinte min­den területét át tudják fogni. Védő­nők, orvosok, pedagógusok, pszicho­lógusok, mérnökök, családanyák és -apák, akik a saját területükön és a családjukban jobban élik meg a sze­­retetet, tudatosan törekednek a har­móniára vagy az átlagnál jóval na­gyobb a ráérző képességük. Ezt a pluszt osztják meg azokkal, akiknek nincs, vagy akik olyan lelki nyo­morba kerültek, hogy egyedül képte­lenek ebből kimászni. Vallásukat te­kintve is többféle felekezetet képvi­selnek, van közöttük hívő és nem hívő. Ami összeköti őket, az a nyi­tottságuk a különböző családi prob­lémák iránt, a segíteni akarás. De bármennyire heterogének, ami rend­kívül szerencsés ebben az esetben, egy közös forrásból táplálkoznak, ami a szeretet. Munkakörülményeik nem a leg­biztatóbbak. Irodájuk nincs, Far­­kasné Dancsa Zsuzsa a lakásán a sa­ját telefonján tart ügyeletet. Külön vonalat ígért már az önkormányzat, de nem kapták meg. Nincs írógépük, számítógépük, fénymásolójuk. Mű­ködésükhöz a pénzt eddig pályázato­kon nyerték, vagy alapítványoktól kapták. A város szociális életében rengeteget segítenek, iskolákból, óvodákból, bölcsődékből, orvosi rendelőből küldik hozzájuk az embe­reket. Mert szükség van rájuk. Az oldal a Kecskeméti Lapok közreműködésével készült. Szerkeszti: Ivanics Zsuzsa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom