Petőfi Népe, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-26 / 172. szám
1993. július 26., hétfő HIT ES ELET 5 MEGÉLNI AZ EVANGÉLIUMOT Látogatás a garai református gyülekezetben — A két gyülekezet közös imádsága is hozzájárul a béke ügyének előmozdításához — mondta Fekete Ágnes lelkész, a múlt vasárnapi istentiszteleten tartott prédikációjában, és ugyanezt a gondolatot erősítette a garai gyülekezetnél vendégeskedő strasbourgi fiatalok nevében vezetőjük, Jean-Daniel Wolfahrt lelkész úr is. A földrajzi értelemben egymástól messze — Strasbourg városa Franciaországban, a francia—német határ közelében található —, de lelki értelemben egymáshoz közel álló gyülekezetek találkozása annak köszönhető, hogy Fekete Ágnes tanulmányai folyamán egy esztendőt Franciaországban töltött. Most a vendégek a garai, a vaskúti és a csátaljai gyülekezet hitbeli munkáján kívül — három falu reformátusai egy közösségbe tartoznak — megismerkedtek a környékkel is. Jártak Karapancsán, Dávodon, Baján, Kalocsán, hogy programjuknak csak főbb állomásait említsem. Alkalmat kaptak betekinteni a garai református családok életébe, akik e vasárnapon otthonukba is meghívták őket. Mire a sorok napvilágot látnak, már újabb vendégek érkeztek a garai parókiára: fiatal, mozgáskorlátozott felnőttek, akik nem először töltenek egy hetet Garán. A lelkész mindenekelőtt két dolgot tart szívügyének, a fogyatékosok és az ifjúság között végzett munkát. Amint négy esztendei garai szolgálata bizonyítja, igen szép eredménnyel. — Azért jöttem annak idején Garára, mert bántott, hogy 12 évig lakatlan volt az itteni parókia. De nem csak a teljesen lepusztult épületet szerettük volna rendbehozatni — ez a garai emberek, elsősorban az iparosok rengeteg önzetlen munkájával megtörtént —, hanem a gyülekezetnek közösségi élményt adni, hogy Istenre és egymásra találjanak. Ezt tartom legfőbb tennivalómnak: a közösséggel együtt megélni az evangéliumot, az embereket pedig úgy, amilyenek, erényeikkel és hibáikkal együtt befogadni és elfogadni. Melléállni mindenkinek, akinek szüksége van erre. Úgy, ahogyan Krisztus is tette, megéreztetve a világgal végtelen szeretetét, úgy kellene a krisztusi szeretetet emberekkel megéreztetni — fogalmazta meg Fekete Ágnes lelkészi célkitűzéseit. Gál Zoltán • A garai gyülekezet és a strasbourgi vendégek a vasárnapi istentisztelet után, A diakonátus — Isten hívása Alig egy hónapja adtuk hitül Finta József helvéciai fiatalember diakonár tussá szentelését. Mit jelent az a fogalom? Először erre kérek választ Józseftől. — Az egyházi rend szentségének három fokozata van. A diakonátus, az áldozópapság és a püspökség. így a papság élső fokozata a diakonátus. Feladatunk a szegények gondozása, adományok szétosztása és segédkezés az Eucharistia szolgálatban. Manapság a diakonátus csak egy lépcső a papság felé, nem jelent már külön rendet. A diakónus mindenféle lelkipásztori feladatot végezhet, a gyóntatáson és a szentmise áldozati részein kívül. — Miért választotta ezt a hivatást? — Kétéves koromban jelentettem ki először, hogy pap leszek, ami egy gyerekes dolog volt, de vallásos családból származom, szüleim ennek örültek és imádkoztak érte. Gyerekkoromban mindvégig kitartottam ebben és így a Piarista Gimnáziumba jártam. Ott jutott eszembe először, hogy nem elég a neveltetés, a környezeti hatás, az még nem jelent feltétlenül hivatást: Az isteni hívás komolyabb jeleit akartam felfedezni életemben és az Isten nem is szűkölködött ezekben a jelekben. Elsősorban nagy hatással voltak rám azok a katolikus fiatalok, akikkel Kecskeméten megismerkedtemn. Otthon, Helvécián akkor csak az idősebb nemzedék foglalkozott a vallással. Ma is papi életem egyik legfontosabb feladatának tartom a fiatalok • Finta József lelki segítését, fejlesztését. Á diákéveimben nagyon sokat jelentett számomra az általam ismert papok egy részének életpéldája. A hivatástisztázó lelkigyakorlatok is közelebb vittek a döntéshez. Mindezek hatására jelentkeztem akkoriban még Marosi Izidor Váci püspökatyánál, és lettem a szegedi szeminárium kispapja. Ott inkább a belső lelki hatások erősítették tovább hivatásomat. A legmegdöbbentőbb élményem annak a megtapasztalása volt, hogy Isten méltatlanságomban és gyengeségeim ellenére is kiválasztott és meghívott szolgálatára. — Ön számára ki Isten? — A szeretet és az irgalom. Ezt tapasztaltam meg az életemben. Frázisnak tűnik talán, hiszen ezeket a szavakat használjuk leggyakrabban Istennel kapcsolatban, de a szeminárium évei alatt megtapasztaltam, hogy nem véletlenül. — Hogy készül a hivatásra, ki ön szerint a pap? — Aki Istent szolgálja és mindenben Jézust követi. Gyönyörű ez a hivatás és ha emberileg nézzük, nem könnyű. Általában a papnál teszik le az emberek a fájdalmaikat, életük minden szennyét. Tőlünk várják, hogy orvoslást keresünk rá. Annak, aki nagyon szereti ezeket az embereket, lelke mélyéig együtt kell érezni a problémáikkal. Egy idő után ez már nagyon nehéz, hiszen a saját terheként hordozza a mások terhét. Ezért van szükség nagyon mély Isten-kapcsolatra és erős hitre, hogy Jézus, aki legyőzte a legnagyobb rosszat, a halált, le tudja győzni az. emberi életben lévő roszszat is. Ö . , — A szentelés napja milyen benyomásokkal volt Önre? — Csodálatos öröm és megnyugvás. Isten segítségével elértem egy olyan állomáshoz, ahonnan a továbblépés nem könnyebb, de biztosabb irányba történik. Nagyon nagy örömmel tapasztaltam, hogy az otthoni és a környékbeli hívek és fiatalok mennyire örültek a szentelésemnek és mennyit segítettek, hogy ez tényleg ünnepélyes és szent legyen. (fedel) • Freskórészlet a kecskeméti nagytemplomból. Zarándokolni jó A máig látogatott, közismert európai kegyhelyek mellett (Róma, Mariazell, Loretto, stb.) a XIV-XVIII. században magyar zarándokok ezrei keresték fel hétévente a Rajna és Maas vidékén fekvő Aachent. Nagy Károly sírját és az itt őrzött ereklyéket. Nagy Lajos királyunk jóvoltából 1367 óra már magyar kápolna is várta a zarándokokat. Várta, mert „felvilágosult” uralkodónk (II. József) 1776-ban felesleges pénzkidobásnak nyilvánította a zarándoklatokat és egyszerűen betiltotta. Több. mint kétszáz év után az aaceni püspökség meghívására (és igen tetemes anyagi támogatásával) június 24-én 400 fős magyar zarándokcsoport indult Aachenbe, melyen a plébános atya ajánlására én is részt vehettem. Számomra (történelem szakos lévén) a város elsősorban, mint az egykori frank birodalom központja volt érdekes. Csodálatos érzés, amikor hirtelen élővé válik mindaz, amit az ember évek során könyvből, különböző iskolákban magába szívott. Aachen az „új Róma”, ahogyan Nagy Károly nevezte császári székhelyét, a dóm ősi magját alkotó karoling építészeti remekmű: az oktogon. Nagy Károly márványtrónusa és szarkofágja. Barbarossa Frigyes hatalmas csillárja (4,2 m átmérőjű), valamint Nagy Lajos királyunk pazar adományai révén (a magyar szentek ereklyéi és ereklyetartói, Mária-ikonok, gyertyatartók és más ötvösremekek), a kincstár látnivalók kimeríthetetlen sorát nyújtotta a történelemben kevésbé jártas zarándokoknak is. Jó volt magyarnak lenni „odakint”. Ezt nemcsak a bennünket közvetlenül kiszolgáló családok vendégszeretetén érezhettük, hanem az utcán jártunkban-keltünkben is. Az egész várost fellobogózták tiszteletünkre és az utcai képárus is tudta, hogy mi bontottuk le a Falat. Tévékamerák kísérték minden lépésünket és az újságok a címoldalon hozták a velünk kapcsolatos eseményeket. A zarándoklat középponti eseménye I. Szent István király szobrának leleplezése volt, melyre Ántall Józsefet kérték fel. Zarándoklatunk jelmondatában: „Én vagyok az út” (Jri. 14,6) Krisztus magát jelölte meg, mint követendő utat. Miniszterelnökünk első királyunkat méltatva hangsúlyozta, Szent István rálépett erre az # Az aacheni dóm. útra. Akkor ez fennmaradásunkat jelentette, és ez ma sincsen másként. Immár ezer esztendeje járunk ezen az úton. Háborúkban, elnyomatásban, de megőrizve hitünket, reménységünket magunk és Európa számára. A szoboravatás után a velünk utazó püspökeink, Paskai László érsek úrral ünnepi szentmisét celebráltak a Dóm előtti téren felállított oltárnál. Ekkor került sor a fanfárok hangja mellett az ereklyék bemutatására. Az aacheni székesegyházban négy ruhadarabot őriznek, melyeket ősi idők óta ereklyeként tisztelnek a zarándokok. A legbecsesebb kincs Mária ruhája, melyet a hagyomány szerint Jézus születésekor viselt a Szent Szűz. Láthattuk a kis Jézus pólyáját is, és Krisztus ágyékkötőjét. A negyedik ereklye az a kendő volt, amelybe Keresztelő Szent János fejét csavarták, amikor Salome kérésére lefejezték. Ezeknek a ruhadaraboknak az eredete csak Nagy Károlyig igazolható, aki Konstantinápolyból hozatta át ezeket a Komelimünsterben őrzött ereklyékkel együtt. (Az utolsó vacsorán használt kendő, amellyel Jézus a tanítványok lábát megtörölte — jól látható fekete folttal, mely állítólag Júdás lábonyma lenne; a temetéskor Krisztus arcát fedő kendő és a testét borító lepel — mely nem azonos a turini lepellel!) A mai modem, olykor talán túlságosan is racionális gondolkodású ember képtelen megérteni (vagy éppen tökéletesen félreérti!) a középkori emberek ereklyékhez való ragaszkodását, sőt le is nézi, amikor megalapozatlanul és tévesen a sötét jelzőt használja erre a korszakra. Ä középkor hívőjének áhítata a Szentírásból táplálkozott, és a vérfolyásos asszony történetéhez kapcsolódott, aki nyíltan nem merte gyógyulását kérni Jézustól, de hitte: „Ha csak a ruháját érintem i$, meggyógyulok” (Mt. 9.21.) És még egy fontos dolog! Az ereklyék szertartásos felmutatása után elmondták: Ezek az ereklyék jelzik és igazolják a Szentírás eseményeit. Az a föladatuk, hogy emlékeztessenek minket az üdvtörténet eseményeire, és nem más. Tiszteletünk tehát nem ezeknek a kétezer éves ruhadaraboknak szól, hanem az értünk emberré lett és a halál felett is győzelmet arató Jézus Krisztusnak. Ifjú korom papjának mélyen bt lém plántált kétkedésével és némi hitetlenséggel szemléltem az aacheni ereklyéket. Mégis, végtelen nagy tisztelettel hajoltam meg előttük, mint az elmúlt ezer év zarándokmilliói buzgó imádságának és hitének tanúi előtt. S én, a nagy „hitetlen”, amikor láttam, hogy a Mária ruháját bemutató üvegtárló oldalait megnyitották, és a látogatók gyertyáit néhány másodpercre betették az üvegszekrénybe, nagyon elkeseredtem azon, hogy nem hoztam magammal megszentelendő tárgyat. Az egyik zarándoktársam azt ajánlotta, hogy adjam oda a gyűrűmet. Bevallom, először nem nagyon tetszett az ötlet. Attól tartottam hogy fogadalmi ajándéknak fogják hinni és nem kapom vissza. Mikor meggyőződtem róla, hogy semmi veszély nem fenyegeti a kedvenc gyűrűmet, az őr nyitott tenyerébe tettem, és ő sugárzó arccal, mint aki valóban szent dolgot érint, a parányi ékszert a ruhához érintette, majd kedvesen visszaadta. Azt hiszem, a sok élmény közül a legkedvesebb az volt, hogy ez az őr a szolgálatát teljesítette. A helyében én valószínűleg a tizedik gyertya után ráuntam volna az egészre, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mire jók ezek a gyertyák. De ő a négyszázadik zarándoknál is olyan szeretettel érintette hozzá a ruhához, mintha csak ezért az egyetlen percért tette volna meg a több ezer kilométeres utat... Ancsa Margit, Kiskunmajsa Az útszéli kereszt Sokáig nem értettem, miért találkozom minién település határában vagy azon belül, vagy csak úgy, minden település nélkül egy-egy kereszttel. Mire jó ez, mindig csak Jézus szenvedéseire emlékezni! Talán, akik ezeket felállítják, csak a szomorúságot keresik? Úgy érzem, ma már kikristályosodik bennem egy más szemlélet, ami az útszéli keresztekre is választ ad. Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor úgy érzi, minden ellene történik, összecsapnak a hullámok a feje fölött. Problémájával teljesen magára marad, még az Isten is elhagyta. Igen, számomra ez a pillanat az, amit a keresztek ábrázolnak. A megpróbáltatások, a fájdalmak, a szenvedések, mint Jézus szenvedéstörténetében. Az ég is beborult, az emberek elárulták, megalázták, meggyötörték, a kereszten a szenvedései már szinte elviselhetetlenekké váltak, amikor már azt mondta: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.” Szenvedett, de elfogadta atyja akaratát. Minden kereszt, melyet saját akaratunkból elfogadunk, — egyben elveszítjük gőgünket is, segít felismerni, mi is az Atya akarata —, ezzel egy minőségében más fejezetet nyit életünkben, ami már itt a Földön egy feltámadás. így válik a mindennapi életünk részévé és barátjává az Elhagyott Jézus, akit az útszéli keresztek ábrázolnak, Valószínű, ezt sokan megtapasztalták, akik ápolják és gondozzák, sokszor együgyűnek tűnő szeretettel. Pedig ő az, aki minden fájdalomban és szenvedésben jelen van, azért, hogy felismerjük és elfogadjuk bennük őt, hogy fénnyé változtasssa azokat. Talán a népmesék szemléltetik igazán ezt a helyzetet, amikor a királylányok valamilyen szituációban találkoznak a rút békával, akitől félnek, irtóznak, mert nem tudják, ki lakik bennük, de ha megszeretik és megcsókolják, a béka átalakul a boldogságot hozó ideállá, a király, fivá. Félve és irtózva viszonyulunk mi is a fájdalmakhoz, a szenvedésekhez. De, ha felismerjük és átöleljük bennük Jézust, megtalálhatjuk életünk ideálját. Én már így nézek rá. I. Zs. Református gimnázium Halason Az előzetes jelentkezések alapján 34 nemrégiben ballagott nyolcadikos tanuló iratkozott be június végén a Szilády Áron Református Gimnázium első egyházi évfolyamába, ahol a jórészt halasi diákok közt a környék városait,, valamint községeit képviselő tanulók mellett három, Vajdaságból érkező diákot is köszönthettünk. A 4,6-os átlageredményt produkáló tanulók a magukkal hozott bizonyítványok tanúsága szeint nemhogy megtartották eredményeiket, hanem év végére egy általános javulás eredménye is nyomon következő bizonyítványaikon — tájékoztatott Magyar Lajosné, a leendő osztályfőnök. A csaknem negyven esztendős pedagógiai gyakorlattal és számtalan megélt tapasztalattal rendelkező matematika—fizika szakos tanárnő nyugdíjasként egyedül ő merte elvállalni kollégái közül az osztályt abban a reményben, hogy munkájával sikerre vigye a csupa nyílt tekintetű nebulókból álló kis csoportot... A szülők bizalmát élvezve, egyfajta családias légkört kialakítva nem simogatással, hanem megfelelő követelményekkel szeretnék nevelni az idén felvételt nyert gyerekeket. Egy ember vallásos világnézetét pedig messzemenőleg magánügynek tartom... — mondotta, majd e szavakkal folytatta: — és sohasem az alapján adtam, s eztán is adok ötöst, hogy egy diák református-e, vagy katolikus. Csakis a munkához való viszonya, illetve érdeklődése szerint...! Úgy vélem, a lehetőséget mindenki számára meg kell teremteni, hogy maga dönthesse el, hogy szeretne tanulni, vagy gyermekét taníttatni. Ránk pedig csupán annyi teendő hárul, hogy bizakodva tekintsünk a nagymúltú gimnázium eljövendő sorsa felé. Gáspár Mónika Keresztény fiatalok egyesülete Kiskőrösön újra megalakult a Keresztény Ifjúsági Egyesület. Ez a mozgalom Párizsból indult, 1855-ben. Elsősorban a protestáns fiatalokat tömöríti, de nem függ egy felekezettől sem. Önálló szervezet, Magyarországon 3 éve indult újra, ma már 32 csoportja van. Feladata missziós jellegű, a fiatalokat Jézushoz vezeti. Népszerűsége a mozgalom megismerésével egyre nagyobb. Kiskőrösön 64 bejegyzett tagot számlálnak. Sokat segít a fiatalok formálódásában, önnevelésében. A világ többi szervezetével jó kapcsolatuk van, Norvégiától Koreáig. Ezek az alkalmak lehetőséget adnak egymás jobb megismerésére, a tapasztalataik kicserélésére, örömeik és problémáik megosztására, amellett, hogy a közös céljuk Jézus igazi felfedezése. A nyár elején Kiskőrös adott helyet a vezetőik képzésének. A mozgalomnak több ága van, szeretik a fiatalok, mindenki megtalálja benne a saját érdeklődését. Ilyenek például a közös zenélés, a pantomimjátékok, az éneklések, a táncok. Táncházaik nagysikernek, ahol különböző néptáncokkal ismerkednek. I. Zs. Az oldal a Kecskeméti Lapok közreműködésével készült. Szerkeszti: Ivanics Zsuzsa
