Petőfi Népe, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-05 / 79. szám
PETŐFI NÉPE 1993. április 5., 5. oldal A magány szorításában • Egyedül. (Fotó PN-archív) Sorsok, emberek. Ha másmás keretben is, a lényeget tekintve mégis egyformán: magányosan, elhagyatottan, kiszolgáltatottan. Nekem kevés örömet adott az élet A harmadikemeleti lakótelepi lakásban meggyötört arcú nő támogat ki fogadásomra egy lányt. Tizenkét évesnek nézem, s kiderül: harminc is elmúlt... Az asszony — egykori egészségügyis — már jó ideje nyugdíjas. Egyedül ápolja, neveli lányát, mert férje — anyagi gondoktól mentes, magas képzettségű, szakterületén jó nevű férfiú — tizenhét éve otthagyta őket. Mi több, a válási hercehurcát kihasználva magának kérte, és megkapta a kislányt, akit aztán azonnal egy otthonban helyezett el. Néhány hét alatt állapota teljesen leromlott: nem evett, nem aludt, ilyen körülmények között sikerült az anyának visszaszereznie testileg és szellemileg is teljesen fogyatékos gyermekét. Az egyszerűen berendezett lakásban mindenütt rend és tisztaság. Leülünk és Márta asszony beszélni kezd: — Voltaképpen pestiek vagyunk. Kevés itt az ismerősünk, ezért ritkán akad látogatónk ... Akkor határoztam el, hogy lejövünk vidékre, amikor már képtelen voltam elviselni környezetem lépten-nyomon megnyilvánuló szánakozását. Ha csak kiléptünk a házból, csodabogárként szemlélték gyermekemet, s szinte szájtátva bámulták esetlenségét... Először egy eldugott tanyán próbálkoztunk, de hamar ráébredtem, hogy a túlzott magány még nehezebben viselhető el. Megaztán beteg is vagyok, így hát beköltöztünk a városba. Pár éve élünk itt, ki is jöhetne hozzánk?... Sokat sétálunk. Tudja, kislányom csak segítséggel képes járni, és, sajnos, kezeit sem nagyon tudja használni. Néha-néha betérünk egy templomba, általában olyankor, amikor a legkevesebben vannak . .. Csak Isten házában enyhülnek keserűségeim, hisz reményt is csak tőle várhatok ... Ha bevásárolni megyek, kislányomat egy fotelben hagyom, amely elé egy íróasztalt tolok, hogy le ne essen. Aztán, amíg hazaérek, ő „rajzolgat”, firkál. Ha hosszabb időre vagyok kénytelen elmenni, valamelyik szomszédomat kérem meg, hogy vigyázzon rá. Sohasem hagyom teljesen magára. Egyszer, régen megtettem: keservesen zokogva találtam rá, amikor hazajöttem. Ne vegye panasznak, de nekem kevés örömet adott az élet... Beteg a gyermekem, beteg vagyok én is. Mi lesz vele, ha engem valami baj ér? ... Márta asszony nagyon beteg. Gyakori rosszullétek törnek rá, és s volt olyan eset, hogy a mentők kórházba akarták szállítani. Nem mehetett: mert addig mi lesz a lányával? ... Csak gyakrabban láthatnám őket A belváros egyik kevésbé forgalmas utcájában egy nagy, sárga, omladozó falú, egyszintes ház bontja meg az utcaképet. Egykor egyetlen tulajdonosa volt, ma négy család lakja. Szűk udvarában magányos diófa támasztja csupasz ágaival a szomszédos tűzfalat. Alatta deszkából összetákolt kamrák, mellettük tyúkketrecek. Mindent vastagon borít a tyúkürülék. A roskatag pincelejárat mellett négy lépcső vezet az oszlopos gangra. A barna ajtón megzöldült névtábla, fölötte papír figyelmeztet: Tessék erősen kopogni, különben nem hallom! Bent, a sötét konyha mennyezetéről lelógó emyős lámpa, csak fokozza a nyomasztó hangulatot. Az egyetlen szobában régi, a húszas évekből származó, kopott huzütú bútorok. Az egyik falon hatalmas könyvespolc, a többin: falióra, festmények és fényképek sokasága. Itt él Joli néni, emlékei, ódon bútorai, könyvei, képei és hetvenöt esztendeje társaságában. — Több mint harminc éve özvegy vagyok már — kezdi történetét. — Két fiam közül, az egyik tizennyolc, a másik mindössze tizenkét éves volt, amikor eltemettem a férjemet. Alig egy esztendővel a halála után, egyik kollégám mégkérte a kezem. Nem mentem hozzá ... Ma sem tudom, hogy jól tettem-e?. .. Aztán felnőttek a fiúk, megházasodtak, s ma már mindkettő külföldön él. Nyaranta eljönnek az unokák, olyankor ismét élet költözik a falak közé. Régebben én is gyakran meglátogattam őket. Ma már egyre nehezebb. Örülök, ha az üzletbe, templomba vagy a piacra el tudok menni. Bottal járok. Tudja, trombózisosak a lábaim. Szegény, megboldogult apámtól örököltem ... Napközben főzök, olvasok, kézimunkázgatok, bár egyre rosszabbul látok. Az esték a legrosszabbak, no meg az éjszakák ... Gyakran álmodom a fiúkkal, olyankor mindig az jut az eszembe: vajon nem érte valami őket? Csupa rohanás az élet, egy-kettő, kész a baj. Sokat imádkozom értük. Főleg a kicsiért. Az még most is annyira meggondolatlan . .. Különben nem panaszkodom. Megvagyok. Az a fontos, hogy ők jól legyenek. Nekem már úgysem sok van hátra .. . Csak gyakrabban láthatnám őket... Ez az egyetlen vágyam, a többi nem számít... Ha Isten velünk, ki ellenünk?... Az erdélyi Érchegység egyik félreeső zugában, korhadt vízimalom őrködik a múlt és a magányos völgy csendje fölött. Gerendákból összerótt teste roskatagon hajlik a szilajon nyargaló kis hegyipatak fölé, melynek vize a malomárok végén dübörögve hullik a többméteres mélységbe. Fönt, lejtős udvara végében, a léckerítésig lenyúló erdő fáinak védelmében, takaros kék házikó lapul: A kis ház belülről jóval tágasabbnak tűnik. Két szobájának egyszerű bútorzata: egy-egy festett ágyból, szekrényből, néhány székből, és az ablakok alatti falak mentén hosszan végignyúló támlás, karfás pádból áll. A megrogyott mennyezetekről mindkét helyiségben petróleumlámpa lóg alá. A falakon régi, görögkeleti naptárak, megfakult fényképek és néhány bizánciasan ijesztő szentkép — ikon — díszeleg. Ugyanis a malom és a kicsiny ház lakói mindketten románok. Anuca néni hetvenkét., Gyuri bácsi nyolcvanesztendős. Évek óta egyedül élnek a magányos völgyben. A malmot, mely rég nem őröl már, még Gyuri bácsi nagyapja építette. — Legkisebb fiunk, Szándu, nyolc éve hagyott cl minket. Élesdre költözött feleségével és két gyermekével. Négy, idősebb fivére pedig, már jóval előbb — töri meg a gyorsan érkezett félhomály csendjét Gyuri bácsi. — Azóta egyedül élünk. Néha eljönnek a gyerekek, hoznak egyet, s mást, megkérdezik: hogy vagyunk?, vágnak egy kis fát, aztán már mennek is. Intézik dolgaikat, élik saját életüket. Őket nem tudta megkötni ez a táj. Szerényen élünk. Tenyérnyi kaszáló, egy kis krumpliföld, kevéske kukorica — ez mindenünk ... Nyaranta néhány kiránduló vetődik erre. Isznak a patakból, majd leülnek egy kicsit, elmondják mi újság a világban, aztán hetekig nem látunk senkit. A nagy, hosszú teleket követően lejön az erdőből egy-egy medve vagy vaddisznó. Farkast nagyon régen láttunk. Ta,lán már nincs is egy sem. Kilőtték őket. Hogy félünk-e? ... Ugyan mitől? . .. Errefelé nincs gonosz ember. Különben is, miért bántanának minket? Ezen a pár tyúkon és egyetlen malackánkon kívül semmink sincsen. Ezeket is Isten adta, joga van hozzá, hogy elvegye, ha úgy tartja jónak ... Valamikor bányász voltam. A sonkolyosi bányaüzemben dolgoztam előbb vájárként, később mint művezető. Hétvégeken, ha véget ért a munka, gyalog jöttem át a hegyeken. Közben az asszony itthon intézte a ház körüli teendőket: őrölt, kaszált, etette a jószágokat és nevelte az öt gyermeket. Még Gheorghiu-Dej idejében beléptem a pártba. Aztán pár évig még pártitkár is voltam. Egyszer aztán Élesden találkoztam egy pünkösdista emberrel. Sokat beszélt nekem a hitről, a Bibliáról, meg Istenről. Addig-addig, hogy végül én is pünkösdista lettem. Később az asszony is követte példámat: őt is megkeresztelték. A pártból kirúgtak és nemsokára szilikózist kaptam és leszázalékoltak. Azóta abból élünk amit itt lát... Néha, ha elég erősnek érezzük magunkat, átalkelünk ezen a hegyen. Ott túl, Dámison, van egy kis pünkösdista gyülekezet. Az a mi családunk. Ha köztük lehetünk, az mindig ünnepnapnak számít ... Nincs rádiónk, hát olvasgatjuk a Bibliát. Nagy-nagy igazságok vannak benne. Meg aztán így Isten is mindig velünk van. Ez ad erőt, s ez enyhíti némiképp magányunk szomorúságát is ... A lányom Amerikában él Időskorúak otthona. Egy a sok közül. . . Magányos idősek mentsvára. Néhányan a folyosó foteljeiben üldögélnek, beszélgetnek. Legtöbbjük azonban bent, szobájában várja, hogy elmúljon ez a nap is ... Mariska néni nyolcvanéves. Egykor délceg, gyönyörű asszony, ma megfáradt gondozott. Öt éve lakója az otthonnak ... — Tudja, a férjem cipészmester volt. Műhelyünk nem messze innen, a szomszéd utca egyik nagy házának földszintjén volt berendezve. Szerényen éltünk, de sohasem nélkülöztünk. Egyetlen lányunk egyetemet végzett, orvosnő lett. Aztán — már betegeskedett a férjem — feliratkozott egy bécsi társasútra. Helyette már csak egy levél érkezett: kint maradt... Most Amerikában él, New Yorkban. ír férje van és két gyermeke. Ritkán jönnek haza, kéthárom évenként egyszer. Valahogy olyan idegen lett. Kedves, jó, figyelmes, de mégsem az én régi kislányom. A vejemmel nem is tudok szót érteni. Az unokák is csak törik a magyart. Mondják: Amerika más . . . Ott lüktet, rohan az élet. Itthon minden unalmas, szürke, álmosítóan lagymatag. Minden hónapban rendszeresen kapok pénzt tőlük: dollárt. De kérdezem: mit érek vele?... A pénz nem pótolhatja a gyermekem. Itt mindenem megvan. Gondoskodnak rólam, talán még egy kicsit szeretnek is. Mégis nagyon vágyom már „haza”. Szegény uram gyakran megjelenik álmomban. Égyütt vagyunk a régi házban, olyankor mindig annyira fájó az ébredés... Szász András Baja miért nincs a listán? A Németországban megjelenő és itthon ingyen forgalmazott PROFIL című havilapban megjelent ismertetés szerint a magyarországi települések közül Győr és Csongrád az a két város, ahol a legkedvezőbb a nyugati befektetők és üzletemberek lehetősége. A bonni Empirica kutatóintézet 155 kelet-európai régióban végzett felmérése szerint nálunk ez a két város van annak a rangsornak az élén, mely a 188 kritérium vizsgálatának végeztével kialakult. Megszondázták a telekárakat, a munkanélküliség mértékét, a béreket, a szállodai árakat és kapacitást és természetesen a közlekedési és más infrastrukturális lehetőségeket. A szubjektív körülmények vizsgálatát, úgy mint kreativitás, rugalmasság és a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás képessége, a térség 55 kutatójának, tudósának és gazdasági szakemberének munkáját igényelve végezték el. Tizenhat, gazdaságilag ígéretes régiót talált az ilyen módon végzett tudakozódás. Óhatatlanul felmerülhet bennünk, Bajaiakban is, hogy jó adottságú városunk és környéke miért nem kerülhetett ezen listának még a közelébe sem? Az említett lista éllovasai valamitől szebbek mint például mi. Nosza, gyorsan tanuljuk el tőlük! Gyulavári József Szomjazó világ Az édesvízhiány a kilencvenes években ugyanolyan következményekkel járhat, mint a hetvenes évek olajválsága: nemzetközi konfliktusok forrása lehet és szerkezeti változásokat okozhat számos ország gazdaságában, figyelmeztet a World watch kutatószervezet. Az utolsó oázis: a fenyegető vízhiány előtt című könyvében Sandra Postel, a szervezet alelnöke hangsúlyozza, hogy „vízhiány szinte mindenre rányomja a bélyegét: a közel-keleti béke kilátásaitól kezdve egészen a városok fejlődéséig és az ipari létesítmények telepítéséig.” 1950 óta a világ édesvízfogyasztása megháromszorozódott. Szakértői számítások szerint napi 2748 liter vízre lenne szükség ahhoz, hogy megfelelő körülmények között élhessenek az emberek, hogy környezetkárosítás nélkül ki lehessen elégíteni a mezőgazdaság és az ipar igényeit. A világ 26 országában azonban már ma is alacsonyabb ez a szint. Jóval az igények alatt van a vízellátás 11 afrikai és kilenc közel-keleti országban. Az évtized végéig 300 millió ember fog vízhiánytól szenvedni. Az írónő szerint ideje lenne lemondani arról a káros gyakorlatról, hogy „pótlólagos források” keresése révén helyrehozhatatlanul kárositják a természetet. OTTHON ALVÓ HADSEREG? Erősíteni kell a kormányzat felelősségét v • Für Lajos Az utóbbi időben megélénkült a magyar katonai diplomácia. Amióta megszabadultunk a Varsói Szerződés kötöttségeitől, a magyar katonai vezetés a világ számos olyan országának katonapolitikusaival találkozott, akikkel korábban nem, vagy csak igen alacsony szintű kapcsolataink voltak. A kapcsolatépítés egyik újabb állomása Volker Rühe német védelmi miniszter jövő héten esedékes látogatása is. — Mit vár a magyar katonai vezetés ezektől a tárgyalásoktól? — kérdeztük dr. Für Lajos honvédelmi minisztert. — Az átmeneti helyzetből, amibe a Varsói Szerződés megszűnése után kerültünk, csak az újonnan kialakított kétoldalú kapcsolatok kínáltak kivezető utat. Ezért tartjuk fontosnak azt is, hogy helyet kaptunk az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsban. Az igazi persze az volna, ha a NATO-védelmi ernyőt kiterjesztenék egész térségünkre, de ez nem a mi óhajunktól, hanem az ernyő „kezelőinek” szándékától függ. — Nem jelentené ez egy más irányú függőség kialakulását? — Valamennyire biztosan, de a NATO-n belül rendkívül nagy tere van a nemzeti akaratnak, az államok önálló cselekvési lehetőségeinek. A döntések közös egyetértéssel születnek. — Nem sérti-e egyes szomszédaink érzékenységét a magyar— német katonai közeledés ténye? — Kétségtelen, hogy szomszédaink érzékenyek erre a közeledésre. Jól példázza ezt a korábbi szerb álláspont is, amely szerint a horvát—szerb ellenteteket a magyar és a német „imperializmus” szította, s a konfliktust voltaképp egyik eszközeként tüntették fel a német terjeszkedésnek, mi pedig a hídfőállás szerepét töltöttük be. Hasonlóan érzékenyek a szlovákok, az ukránok, az oroszok, a lengyelek is. Ennek ellenére: Németországon át vezet az utunk Európába! Nyugat-Európában legjobban ők értik —- saját tapasztalataikból — mit jelent az átmenet, amit mi most megélünk. — Várhatóan miről tárgyal német kollegájával? — Szóba kerülnek majd mindezek a kérdések, de a katonai együttműködés számos lehetősége; a tanulmányi cserék, a NATO-hoz való viszonyunk, a Nyugat-európai Unióval kialakuló kapcsolatunk és persze az is, hogy az egykori NDK hadseregének készletéből hogyan, milyen feltételekkel kaphatunk számunkra nélkülözhetetlen alkatrészeket. — Most, hogy napirendre került az új honvédelmi alapelvek ügye, sokan azt várják, hogy „emberközelibbé" válik a katonaság. Valóban ebbe az irányba haladunk ? — Az alapelvekre épül majd az új honvédelmi, illetve a katonák jogállást szabályozó törvény, amely nélkül aligha képzelhető el egy, a mainál korszerűbb honvédség. Az alapelvekben sikerült hatpárti egyezségre jutni, s ez felgyorsítja a folyamatot. Szeretnénk olyan katonaságot, ahová nem félve, viszolyogva vonulnak be a fiatalok, hanem a kötelességtudás motiválja őket. Ennek része az is, hogy igyekszünk kit-kit a lakóhelyéhez legközelebbi alakulathoz behívni, minél több szabadidőt biztosítani a katonáknak, hogy a lehető legkevésbé szakadjanak el a polgári élettől. Az „otthon alvó” katonaságtól azonban még nagyon messze vagyunk. A profi hadseregtől is. Jó, ha a legmodernebb technika mellé sikerül szerződéses katonákat állítani, akikből, szerencsére, egyre többen szolgálnak az alakulatoknál. — A minisztérium vezetése „civilesedett”. Nem okoz ez súrlódásokat a honvédség parancsnoki karával? — Kezdetben okozott, mára azonban megváltozott a helyzet. Még ma is vannak a minisztérium vezetőposztjain katonák, bizonyos területeken szükség is van a szaktudásukra, de ahol ez nem elengedhetetlen, igyekszünk váltani. A honvédség vezetésével nagyon jó az együttműködés. A szakmai bizalmatlanságból fakadt kezdeti gondokon túljutottunk. Szerintem azonban a kormányzat irányító szerepét egyértelműbbé kell tenni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vezérkart meg kellene szüntetni vagy be kellene építeni a minisztériumi vezetésbe. A miniszternek hivatali elöljárónak — nem főparancsnoknak — kell lennie, ugyanakkor meg kell őrizni a szakmai vezetés önállóságát is, a parlamenti felügyeletet is. Ez nem hatalmi, hanem szervezeti kérdés. Somfai Péter Döntő fiziológiai változások — akaraterővel Szteránvázas vegyület, amely minden emberi és állati szervezetben megtalálható és fontos szerepet játszik a sejthártyák felépítésében. Dióhéjban ez a napjainkban sokat emlegetett koleszterin meghatározása. Ha a kelleténél több van belőle, érelmeszesedés, szivkoszorúér-károsodás, infarktus, ha kevesebb, más betegségek veszélyeztetik szervezetünket. — Ma már egészségügyi közhely, hogy a magas koleszterinszintért közvetve-közvetlenül a koleszterinben gazdag táplálkozás, a dohányzás és a kevés mozgás egyaránt felelős — nyilatkozta a nemzetközi hírű stresszkutató, a magyar származású svéd Michael Ben- Menachem. Kevésbé ismert viszont, hogy a háttérben szinte mindig ott van az egészségkárosítás szürke eminenciása, a stressz. — Testünk motorja roppant stresszérzékeny — mondja a professzor. A felszültség hatására a szívmotor akkor is felpörög, ha erre a szervezetnek valójában semmi szüksége sincs. Az úgynevezett stressz-szorok érzékelésekor szervezetünk a belső elválasztású mirigyeket is mozgósítja, hogy az adrenalin és a kortizon segítségével minél több zsír- és koleszterinmuníciót termeljenek az izmoknak. S addig ott is keringenek a vérben, amíg a szervezet föl nem használja. Ezeket a jórészt objektív kémiai, biológiai folyamatok befolyásolhatók pszichikai eszközökkel? — A test és a lélek elválaszthatatlan egészének felfogása, a holisztikus pszichoszomatikus szemlélet alapján befolyásolhatók, nem is csekély mértékben. Hiszen az alapprobléma — a stresszhatás, a szorongás — lelki eredetű. — Az egyik kezelési cél a fájdalom és egyéb tünetek enyhítése. Ez azért is lehetséges, mert a fájdalomélmény szoros kapcsolatban van az ember ismereteivel, motivációjával és a stresszhatásokra való reagálásával. A különféle relaxációs technikákkal végzett kezelések ezen a téren is igen hatásosnak bizonyultak. — A másik cél: a stressztűrőképesség erősítése, a feszültség oldása. A pszichológiai terápia ötvözheti a relaxációs és önszuggesztiós módszereket, hogy á betegek önbizalma, akaratereje növekedjék. Lelki edzettség, egészséges önbizalom birtokában megvédhetik önmagukat például a koleszterin és más anyagok káros felhalmozódásátc’; akaratuk révén egészségük sikeres őreivé válhatnak. Dr. Takács Ilona
