Petőfi Népe, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Nemzetek Közép-Európában • Az első magyar nemzetgyűlést 1848 tavasza után választották meg. A z első magyar polgári for­radalom leverésének, si­kertelenségének egyik tanulsá­ga talán így foglalható össze: nem lehet a nemzetté válás tör­ténelmi útját úgy végigjárni, hogy az előrehaladás során más etnikumok veszélyeztetve érez­zék létüket. A másfél százados üzenet jelentőségét azonban mindig csak azok ismerték el, akik a történelmi küzdelmek vesztesei voltak. K ossuth Lajos akkor vetette fel a dunai népek össze­fogását, egyenjogúságának elis­merését, miután emigrált a bu­kás után. A külföldön élő egy­kori kormányzó gondolatait az 1867 után hatalomra jutó poli­tikai elit már nem tette magáé­vá. Miért is tette volna? A ki­egyezés után a magyar szupre- máciát valló pesti államférfiak győztesnek érezhették magu­kat. Ettől kezdve ugyanis a nemzetté válás folyamatát sem­mi nem gátolta. A gazdaság gőzmozdonya előtt ötven éven keresztül egy-két rövid idő­szakot kivéve - mindig világí­tott a fejlődés zöld lámpája. Igaz, a felemelkedés szépséghi­bája az önállóság hiánya volt, azonban a hazai elit ebbe bele­törődött. Aki csak nem volt vak, azt tudta, hogy a szent- istváni határok és a magyarság területi elhelyezkedése jelentő­sen eltér, s a nemzetiségek, előbb-utóbb megkérdőjelezhe­tik az ezeréves ország fenntar­tásának szükségességét. A XIX. század utolsó harma­dában a Kárpát-medencei kis etnikumok egyre erőteljesebben közeledtek az anyaországok fe­lé. Bukarest pénzzel támogatta az erdélyi románokat, hogy azok fölvásárolják az elszegé­nyedő magyar nemesek ősi földbirtokait. A délvidéki szer- bek mind több szálat építettek ki a Balkán legsikeresebb nem­zetével, melynek vezetői Szege­dintői Szalonikiig szerették vol­na átrajzolni a térség térképét. A horvátok, beleunva a nyolc­száz éves perszonálunióba, Belgrád felé kacsingattak, s a délszláv egység lehetőségét sem vetették el. Az első világégést követően a győztesek átrajzolták Európa térképét. Milliókon léptek át úgy a határok, hogy emberek sokasága lett idegen saját szülő­földjén. Hogyan lehet ezt az el­lentmondást föloldani? Talán úgy, ahogy a felvidéki magyar politikusok némelyike gondol­ja, akik a szlovákok mellett társnemzeti státust szeretnének kiharcolni a hétszázezer ma­gyarnak. Természetesen erről Pozsonyban hallani sem akar­nak. Miért is engednének? A kossuthi együttműködés gondolatát idehaza se tanítják érettségi tételként, legfeljebb a történelem színfoltjaként emlí­tik a legtöbb iskolában. Vajon miért is emlékeznének az egy­kori forradalmár koncepciójá­ra — a közös sorsból következő együttműködésre — a szomszé­dos országokban? B elgrádban Kossuthról a le­gendás Damjanich János juthat a szerbek eszébe, aki a délvidéken verte le a Vajdasá­got követelő délszlávokat. A románok ’48-ból Vasvári szabadcsapatára emlékezhet­nek, s arra, hogy hiába kértek nemzetiségi jogokat, azt nem kapták meg Kossuth kormá­nyától. A horvát nemzeti hős, Jellasic talán Pákozdnál szen­vedte katonai pályafutásának legcsúfosabb kudarcát, s úgy halt meg, hogy revansot sem tudott venni. Talán ezért is állt Zágráb egyik terén évtizedekig a bán Budapest felé fordított lovasszobra. Kezében a kard előre mutatott... A nemzetté válás folyamata még mindig nem zárult le a térségben. Úgy tűnik, a régi reflexek is tovább élnek. Egyes helyeken a kisebbségeket csak bűnbaknak használja a politi­ka, talán azért, hogy a gazdasá­gi gondokat elkendőzze. Más­hol szeretnének a nemzetisé­gektől végleg megszabadulni, hogy a nemzeti lét kiteljesedése végre megoldódjék — tovább erősítve így a régi gyűlölködést, amely generációk sokaságán át él a népekben. Úgy tűnik, megállt az idő Közép-Európában. A Lajtától keletre tovább él a XIX. század kirekesztő nacionalizmusa, míg a Lajtától nyugatra a XXI. szá­zadra készülnek a nemzetek. Barta Zsolt GARAY JÁNOS Petőfi Sándor emlékkönyvébe (Részlet) E szent, e nagy napon, mellyen végtére Megtestesült a kimondott ige: S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság Magyar hazánkban többé nem rege; Mellyen, kezében széttépett bilinccsel, Győzelmi zászlóval másik kezén, All köztünk a kivitt sajtószabadság; (1848. március 15-én) KATONA TAMAS BÍZIK A LEVÉLTÁRÁK MEGNYITÁSÁBAN 1848 még ismeretlen dokumentumait Moszkvában őrzik? — Milyen változást hozott a magyar történe­lemben a csaknem másfél évszázaddal ezelőtti már­cius? Vajon ennyi idő el­teltével tudunk-e min­dent az akkori esemé­nyekről? — kérdeztük dr. Katona Tamás törté­nészt, a Miniszterelnöki Hivatal politikai állam­titkárát. — 1848-ban született meg az európai, a korsze­rű, a polgári Magyaror­szág. A honfoglalás, a ke­reszténység felvétele óta ekkora változás nem ment végbe a magyar tár­sadalomban, mint akkor. Egyik napról a másikra egy feudális országból a kontinens legdemokrati­kusabb országává let­tünk. A fiatalok forradal­ma volt 1848, azoké a fia­taloké, akik mindenre gondoltak, s nemcsak az események szellemi veze­téséhez értettek, hanem, ha kellett, beálltak har­colni vagy ágyút önteni. Az a sokat idézett 12 pont annyira összefoglalta a kor (és sok szempontból a mi korunknak is) legfon­tosabb kérdéseit, hogy ma sem kellene újrafogal­mazni. Mást ne mondjak, azóta, ha a sajtószabad­ságot megsérti valaki, a nemzet önkéntelenül az első pontra gondol: „kí­vánjuk a sajtó szabadsá-* gát, a cenzúra eltörlését”. — Hogyan látja a tör­ténész a forradalom egyes vezetőinek személyét, szerepét? Kosstú ú, Pe­tőfiét, őztcáí , Gör- geyét, Deake í — Jellegzetesen ma­gyar előítélet, és történel­mietlen nézőpont, hogy valakit csak mások rová­sára tudunk szeretni. Azt gondoljuk, hogy Kossuth nagyobb lesz attól—(na­gyon alacsony ember volt az életben), ha Görgeyt megpróbáljuk beletapos­ni a földbe, vagy hogy Kossuth lebecsülésével Görgey hadvezéri zsenia­litását növeljük. Olyan személyek voltak mind­annyian, akiket nyugod­tan lehet egyszerre szeret­ni és példaképnek is te­kinteni. Egyetemi oktató lh, korpában megtanultam: nem hatásvadászat, nem valamiféle tudományta­lan felületesség, ha a tör­ténelmet nem a számok és tények csontvázává silá- nyítva tanítjuk. A fontos és látszólag lényegtelen dolgok együtt teszik a történelmet érdekessé. .— Vajon eleget tu- dunk-e a szabadságharc eseményeiről? Nemrégi­ben vetették a történészek szemére: a bécsi levéltá­rakban olyan ’48-as do­kumentumok is vannak, amelyekhez még hozzá sem nyúltak. — Szépen hangzik, de természetesen nem igaz. Moszkvában viszont an­nál több, számunkra fon­tos irat van. Most talán az ottani levéltárak is meg­nyílnak a hadtörténész kutatók előtt. 1848 szep­temberétől a szabadság- harc háború volt, ahol a katonák játszották a fő­szerepet és nem a politi­kusok. A hadtörténelem biztosan nem olyan izgal­mas, mint az ideológia­• A szabadságharc személyiségeinek kézírása. történet, ugyanakkor va­lamire megtanítja műve­lőit: csak akkor tudnak helyesen ítélni, ha mind a két fél véleményét isme­rik. Ha tudják, hogy az egyiknek és a másiknak milyen szándékai voltak. Egyelőre nagyon kevés olyan nyomtatott forrás, visszaemlékezés van, amiből az oroszok 1848- as magyarországi szere­pét meg lehetne ítélni. Hallatlanul izgalmas té­ma, miként látták az orosz generálisok, vagy éppen a fiatal hadnagyok azt az országot, ahová vezényelték őket. Úgy érzem, a moszkvai levél­tárak anyagának megis­merésével izgalmas és fontos tényeket tudunk hozzátenni a szabadság- harc katonai történeté­hez. — Mikorra válhat tel­jessé mindaz, amit 1848 —49-ről tudnunk kell? — Hála istennek soha! Borzasztó lenne az élet, ha egy-egy történelmi korszakot ki lehetne pi­pálni, mondván, erről már mindent tudunk. A mai nép­szolgálatról A népi politizálás esélyeiről rendez­tek tanácskozást Kisújszálláson. Itt hangzott el dr. Szabó Lajos ország- gyűlési képviselő felszólalása, melyből néhány részletet adunk közre: — Nem csodabogár-e csak a nép­hez ezernyi szállal szövődő, elkötele­zett értelmiségi? Ma, 1993-ban. Tud­juk, az elmúlt 40 évben elsősorban le­kötelezett népi értelmiségire volt szük­ség. A politikai csapdában tartott pe­dig, aki—ha eszköz szerepére rádöb­bent, ha gyermekded illúziói szerte­foszlottak—belső válságán túl, szem­bekerült a diktatórikus hatalommal. A bizonytalanság légkörében volt kénytelen élni, megbélyegzetten, vagy fegyelmi reguláció közepett. Példák sora bizonyítja, a nép — ifyen körül­mények között is — jó szívvel befo­gadta a helyi hatalmasságoktól elzár­kózó, tanító, közművelő-kutató értel­miségit. Befogadta és nyilvántartotta >a köziiiük valót, a velpilőt, szellemi jótéteménnyel szolgálót, az elsőgene­rációs értelmiségit különösen ... Tény, így talán nem szorul különö­sebben magyarázatra, hogy a nép­nemzeti értelmiség — hátrányos poli­tikai feltételek között — mit tett az el­múlt 40-50 esztendőben, főként vidé­ken: falun, kisvárosban. Névtelenek és önmaguknak szakmai tekintélyt ki­vívók kezdeményezően, önzetlenül, olykor egzisztenciájukat is kockáztat­va —járultak hozzá a helyi közműve­lődés sikereihez szakmai előadások­kal, helytörténeti kutatással, publiká­lással, tudományos konferenciák, ki­állítások rendezésével, a helyi értékek gyűjtésével és közkinccsé tételével... A vidéki Magyarországnak, a nép­nek: falusi, kisvárosi munkásoknak, parasztoknak, nyugdíjasoknak, kis­emberek tömegeinek még nagyon so­káig szüksége lesz a közülük való, szo­ciális érzékenységű, szellemi értékeket sugárzó-átszármaztató értelmiségiek (papok, orvosok, pedagógusok, népet szolgáló köztisztviselők, jogászok, mérnökök, közgazdászok...) segít­ségére: ott, ahol élnek. Tehát ajelszó: népszolgálat, új nép­szolgálat. Vajon lehet-e ennél neme­sebb ügy szolgálatába szegődni...? JART-E KOSSUTH FÉLEGYHAZAN? Vendéglői számla a bizonyíték Kossuth „neve és személye lett a je­len törekvéseire és a jövő vágyaira uta­ló magasztos jelkép és biztatóerő” — írta egyik tanulmányában Fekete Já­nos, félegyházi helytörténeti kutató. A kiegyezést követőéi) mintegy har­mincegy város — köztük természetesen Félegyháza is — díszpolgárává fogadta a forradalom és a szabadságharc szám­űzetésbe kényszerült atyját. De vajon járt-e egyáltalán Kossuth Félegyházán? A kérdésre több-kevesebb sikerrel számos kutató próbált már választ ad­ni, s talán a hiányos dokumentumok­nak tudható be, hogy a megoldást je­lentő, Bánkúié Molnár Erzsébet tollá­ból származó: Járt-e Kossuth Félegy- házán? című tanulmány olyan sokat váratott magára. Bánkiné az 1882-ben Nagykőrösön megjelent Szerelemhegyi Tivadar Kis- Kun-Félegyháza város monográfiáját használta kiindulópontként, melynek első oldalán mindössze ez a két sor olvasható: „Üdvözlöm a csatákban megbámult haragos kiskunokat. ..!” Alatta a magyarázószöveg: „Kossuth 1848-ban Félegyházán tartott lelkesítő beszéde.” S bár az idézet az eltelt több mint egy évszázad alatt legendássá vált. Szerelemhegyi könyvében a továbbiak­ban egyetlen sor utalást sem találni akár a szabadságharccal, vagy akár Kossuth félegyházi tartózkodásával kapcsolatosan. Az első sajtóbeli utalás az említett beszédre 1898-ban jelenik meg, amikor is Dobák Ferenc, a Félegyházi Hírlap akkori felelős szerkesztője egyik cikké­ben figyelmeztet az 50. évforduló ün­nepségeiből kimaradt igen fontos mo­mentumra, nevezetesen arra, hogy: „Azt a helyet, hol Kossuth Lajos gyúj­tó szavai hozzánk szóltak, nem méltat­tuk ünneplésre, nem méltattuk emléke­zésre (.. .) Pedig mit adnának egy ilyen történelmileg megszentelt helyért más lelkesebb városok, kiknek adatott meg a szerencse — Kossuthot körünkben látni!” A kutatás további támpontját a vá­rosháza tanácstermének falán 1899- ben elhelyezett Kossuth-kép felavatá­sakor elhangzott Fazekas Kálmán- beszéd adta, aki szintén megemlítette, hogy ’48-as toborzóútja során Kossuth felkereste Ceglédet, Nagykőröst, Kecs­kemétet és Félegyházát is: „ahol szív­ből üdvözölte a napbarnított kuno­kat”. A hosszas és kitartó keresés eredmé­nyét végül is az a levéltárban őrzött bizonylat hozta meg, melynek alapján — a vitatott időszakban a városi fogatot kezelő fuvarosok díját a város • Az ellenzék vezérei: Batthyány és Kossuth. pénztárából kifizették. A bizonylat sze­rint 1848. október 6. volt az a nap, amikor Kossuth Szegedről Kecskemét­re utazva megszakította útját Fél­egyházán, és beszédet intézett a város polgáraihoz. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a szónoklat előtt betért ebédelni az akkortájt a Hattyú vendéglővel szemközti Duttyánba, me­lyet Böhm Antal bérelt, évi 2500 váltó- forintért. Az ebédről is számla tanús­kodik, melyet nyilván a következő na­pon állítottak ki: „Dattum október 7, szeméi 18, Ebéd méltóságos Kossuth Lajos miniszter úr 27 ft”. Tehát Kossuth Lajos valóban volt Félegyházán, s hogy beszéde mennyire benne élt az emberek egy részének a tudatában, bizonyítja az a 95 éves bá­csi, aki 1934-ben azt mesélte egy újság­írónak, hogy ő hallotta Kossuthot be­szélni egy kocsmaasztal tetejéről 1848- ban a Hattyú épület előtt: (...) a nagy ember gyújtó szónoklatára Félegyhá­záról is minden épkézláb ember kato­nának ment, aminek' aztán meg is lett a foganatja, mert verték az osztrákot az ország minden táján, mint a zápor­Szász András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom