Petőfi Népe, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-01 / 26. szám

PETŐFI NÉPE 1993. február 1., 5. oldal Egy keresztapa Moszkvából A társadalomnak szüksége van rám A Nagyszínházban ismerked­jünk meg. Jobbomon egy profesz- szor külsejű, szolid megjelenésű őszülő férfi ült. Semmi különös nem volt rajta, ám, amikor véget ért az első felvonás és a közönség ki- özönlött az előcsarnokba és a büfé- : be, szomszédom elővett egy újságot 'és belemerült az olvasásba. Futó . pillantást vetettem a lapra és felfe­deztem benne a saját írásomat, egy interjút a halálos ítéletek végrehaj­tójával. t — Hogy kit nem találnak meg 'ezek a toll forgatók — szólalt meg ; váratlanul a „professzor”. — El sem hiszem, hogy ilyen létezik. — Pedig létezik. , — Maga meg honnan tudja? \ *— Én írtam. Bizalmatlanul végigmért, mint [aki azt hiszi, hogy ugratják. Elővet­tem az újságíró-igazolványomat és -megmutattam. Figyelmesen átta­nulmányozta, majd megkérdezte: — Még miről szokott írni? — Mindenféléről. Bűnügyekről is. Most például a hazai maffiáról szeretnék írni. c Furcsán elmosolyodott, majd ki­oktató hangon a következőket mondta: — Az ember csak arról írjon, ;amit nagyon jól ismer. Hagyja meg ja telefonszámát. Lehet, hogy tudok magának segíteni. ; Úgy. egy hét múlva valóban csen­gett a telefonom.- Üdvözlöm. Megismer? Szer­gej Ivanovics vagyok, tudja, a Nagyszínházból... — Igen, persze, hogy emlékszem. — Akarja, hogy találkozzunk? i — Miért? — Én vagyok az az ember, akire ,éppen szüksége van ... A megbeszélt időben kevesen jár­tak a Szuvorov sétányon. Eltelt már [vagy tíz perc, de Szergej Ivanovics nem volt sehol. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor valaki meg­szólalt a hátam mögött: — Maga az? — Igen — feleltem a hirtelen fel­bukkanó férfinek. ríh.-^OtÉíváija- ön t a fekete Volga íúu^fi^t a közeli sikátor felé. Azt nénTtudom, merre mentünk, ugyanis bekötötték a szememet. Kezdetben többször is megálltunk, aztán az autó felgyorsult, és úgy .negyven perc múlva letért az or­szágúiról egy mellékútra és valaho­vá behajtott. Levették a szememről a kendőt. Előttem, a fenyők között állt a villa, s mosolyogva, szívélyesen kitárva a karjait jött elém Szergej Ivanovics. — Egy volt tábornok egykori re­zidenciája — mutatott a házra. — Másfél millióért vettem az özvegyé­től. A telek is egész elfogadható mé­retű — három hektár. A rezidencia belseje még fény­űzőbb volt. A kabátomat a hatal­mas hallban tettem le. A széles lép­csősoron felmentünk az emeletre, majd szobák tucatján áthaladva el­jutottunk a magas, boltíves, gótikus ablákú szalonba. A gyönyörű már- ványkandallóban ropogott a tűz. A terem közepén hatalmas asztal állt, körülötte magas támlájú, cári sasokkal díszített székekkel. Az asz­tal teli volt minden földi jóval. — Miért hozatott ide? — kérdez­tem nem igazán udvarias hangon. — Mindjárt elmagyarázom... Rövid hallgatás után így folytatta: — Gazdag ember vagyok. Minde­nem megvan. Az önök szóhasznála­tával élve tekintélyes maffiózó va­gyok és szociális típusként érdekes lehetek önnek. Emellett pedig ember is vagyok, s semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Önt megdöbbentette az itteni fényűzés, egyedül azonban képtelen vagyok élvezni, társaságra van szükségem. Persze, nem azokra, akik ide hozták. Ezek senkik, szol­gák ... Járnak hozzám zenészek, színészek, tudósok, írók, diploma­ták, államférfi­ak.. . Közülük valónak tekinte­nek, és igazuk is van, hiszen min­dent legálisan igazolni is tu­dok. Maga vi­szont maffiózó­nak tart. Haj­landó vagyok minden kérdé­sére válaszolni, annak tudatá­ban, hogy meg­jelenik nyomta­tásban. Szeret­ném, ha az em­berek tisztában lennének azzal, mi is a maffia, ha nem félnének tő­le, hiszem, mi va­gyunk minden állam alapjai. Szergej Iva­novics messziről kezdte a mesét. — Egyszerű családban születtem. Anyám könyvelő volt, apámat nem ismerem. Nagyon szegényen éltünk, hamar megismertem a nyomort. A háború után kezdtem iskolába járni és volt az osztályunkban egy fiúcska, akinek az apja a járási pártbizottsá­gon dolgozott. Ez a gyerek sokkal jobban öltözött mint mi, másféle uzsonnát hozott és a tanítók is más­ként bántak vele. Akkor éreztem elő­ször az igazságtalanságot. Egyszer, 1947-ben lehetett, a srác hozott ma­gával egy narancsot. Ilyesmire a töb­bieknek nem futotta, hiszen már an­nak is örültünk, hogy a jegyrendszer megszűntével kenyérrel jóllakhat­tunk. Ez meg narancsot hozott! Ha legalább megette volna, de nem. Le­térdepeltette az osztálytársait és cik­kenként, mint a kutyának, dobálta a szájukba a narancsot. Nem bírtam ki ésjól elkalapáltam. Aztán jött a koló­nia... Amikor betöltöttem a tizen­nyolcat, átvittek a felnőttekhez. Ott, szerencsém volt, mert felfigyeltek rám a nagymenők, és elkezdtek tanít- gatfú erre-arra. Amikor kikerültem, sok mindennel foglalkoztam: jártam az országot, szállítóftam ezt-azt... — Mégis, mit? — Aranyat, kábítószert, fegy­vert ... Gazdasági tevékenységet is folytattam: illegális műhelyeket, ru­ha- és kötöttáru üzemeket nyitot­tam. Aztán jött a kábítószer-keres­kedelem ... Ez volt a kezdeti tőke- felhalmozás kora. —És, hogy alakult a magánélete? Van családja, gyerekei? —Vanfeleségeméskétgyerekem. Már felnőttek, anyjukkal együtt él­nek Franciaországban és a Sor- bonne-on tanulnak. Néhány évvel ezelőtt küldtem el őket. Mindenki­nek a saját életét kell élnie. —Mennyi a jövedelme, ha nem ti­tok? — Közel ötmillió havonta. Negy­ven százalékát a szervezetünknek adom le az elhunytak és a bebörtön- zöttek családjának megsegítésére. Ez szent és sérthetetlen dolog. Húsz százalék megy a közös kasszába. Tíz százalékot költők a megélhetésre és az őrség fenntartására. A többiből aranyat veszek és kiküldőm külföld­re. Ja, a bevétel egy részéből valutát veszek, amit külföldi bankokba he­lyezek ki. — Honnan jön be ilyen hatalmas összeg? — Jól jövedelmez a kábítószer­kereskedelem. Az utóbbi hónapok­ban Kolumbiában és az „arany há­romszögben” a rendőrség megsem­misítette a kábítószerek alapanyagá­ul szolgáló ültetvényeket, minálunk viszont nagymértékben nőtt a „ter­mőterület”. Meg aztán mi sokkal ol­csóbbak is vagyunk. Odaát napi ezer dollárt is kifizetnek a vadkender- és máktermelőknek, nálunk viszont ugyanazért száz rubel a|arifa. Van­nak persze, más jövedelemforrások is: gazdasági tevékenység, valutás prostituáltak futtatása, játékter­mek . . . — És mi van akkor, ha valaki „ki akar szállni”? Tegyük fel, hogy van tízmilliója, amiből megélhet... kien­gedik? —Nehéz kérdés. Először is tízmil­lió bagatell összeg. Csak maguknak, újságíróknak jelent vagyont, ha vi­szont le szeretném zárni eddigi élete­met, minden tőkémet ki kellene jut­tatnom nyugati bankokba, plasztikai műtéttel meg kellene változtatni a külsőmet és el kellene hagynom az or­szágot. Ha szerencsém van, sikerül el­tűnni. Idehaza megtalálnának. —Nem fél attól, hogy egyszer még­is a csuklójára teszik a karperecét? — Nem, ezen a szinten nem kerül­nek börtönbe az emberek. Egyébként is nagyon jól ismerem a büntetőtör­vénykönyvet. Nem követek el sem­miféle bűncselekményt. Nincs fegy­verem, igaz, a fiúk tudnak bánni a ná­luk lévő hangtompítós pisztollyal... Jól konspirált a szerkezeti felépíté­sünk is: ötös csoportokban dolgoz­nak az embereink, s ha valaki lebuk­na, akkor is csak a saját csoportját leplezhetné le, mert a többieket nem is ismeri. Mindenhorvannak embere­ink, a legfelsőbb hatalmi szerveket beleértve. Nagyon sokba kerül, de megéri. —Külkereskedelmi tevékenységet is folytatnak? — Természetesen. Kereskedelmi kapcsolatban vagyunk több ország­gal. Gyakran vesszük igénybe a had­sereget. Katonai járműveken például bármi átszállítható a határokon. Amikor zajlott az afganisztáni hábo­rú, vodkát, háztartási gépeket, villa­mos készülékeket vittünk és szőnye­geket, ruhaféléket és ékszereket hoz­tunk ... Egy liter vodkáért kaptunk egy amerikai farmernadrágot. Nem véletlenül utalom át jövedelmem egy részét a közös kasszába, hiszen fenn kell tartam a saját felderítésünket, bankunkat és bíróságunkat, azaz ezektől kapunk információkat, sőt, megrendeléseket. — Azt állítja tehát, hogy a maffia minden állam erejének alapja, felvi­rágzásának záloga? — Csak azt akarom mondani, hogy nekem, mint embernek személy szerint nincsenek nagy igényeim. Képtelen lennék milliókat költeni, de sokak számára lehetővé teszem a pénzkeresést, és a most kialakuló új körülmények között üzletbe, köz­szükségleti cikkek gyártásába, válla­latok szervezésébe, földvásárlásba akarok tőkét befektetni. Ez pedig elő­nyös mind a lakosság, mind pedig az állam számára, hiszen jövedelmem után adót fogok fizetni, persze, csak akkor, ha ez nem rablóadó lesz... — Csak hiszen ön külföldre viszi ki az aranyat... — De egy kis részt, hogy úgy mondjam, a vésztartalékomat. Jöve­delmem nagy része az országban ma­rad és itt működik. Mi nem rombo­lók, hanem alkotók vagyunk, csak a belőlünk tollasodó állami és pártve­zetés festett rólunk ilyen torz képet a nép számára. Szergej Ivanovics elkísért a kocsi­ig, kezet nyújtott és a következőket mondta: —írja meg, s ha megjelenik, telefo­náljon. Ha megnyeri a tetszésemet, szó lehet a további együttműködés­ről. Látva kétkedő pillantásomat, hozzátette: — Ne féljen, csak az élet­rajzomat szeretném meghatni, és le­het, hogy tud nekem segíteni ebben. Meg kellene örökíteni az utókor szá­mára a szovjet maffia keletkezésének és működésének történetét. Beültem az autóba, ahol utoljára bekötötték a szememet, és a fekete Volga elindult Moszkva irányába. Kétmilliós személy- forgalom a herceg- szántói határátkelőn Alvilágjárás vidékén is? Napjainkban két súlyos te­hertétellel is küzd a társada­lom: a munka- nélküliséggel és a bűnözéssel. A kettő aligha­nem összefügg egymással, ám vidéken na­gyobb arányú a munkanélküli­ek tábora, mint a fővárosban. Fenyegeti-e a növekvő bűnö­zési hullám a falvakat, vidéki településeket? — erről beszél­gettünk Kaczi- ba Antal vezér­őrnagy, bűn­ügyi főigazga­tóval. — Igaz, a munkanélküli­ség nem rend­őrségi „ügy” — annyiban azonban mégis az, hogy kimutathatóan szerepe van a bűnelkövetők számának ala­kulásában. Meggyőződésem sze­rint a munkanélküliséget különféle eszközökkel partok között lehet tartani, és ugyanez áll a bűnözésre is. Az persze illúzió, hogy a bűnö­zés eltűnik, egyszer s mindenkorra kihal, mert bűnözők voltak, van­nak és lesznek. Együtt kell velük élnünk — persze, nem békésen, he- nem szüntelen küzdelemben. Milyen tendenciák tapasztalha­tók? — A bűnözés hazánkban hagyo­mányosan városi „műfaj”, s első­sorban a fővárosra összpontosul. Az utóbbi időben azonban a vidéki városokban is megfigyelhető efféle koncentráció. Az elmúlt tíz évet figyelembe véve: az ismertté vált bűncselekmények 45 százalékának színhelye vidéki városaink voltak, köztük elsősorban Miskolc, Nyír­egyháza, Debrecen, Kecskemét, _Eécs és Szeged. Eszerint a falvakba még nem ha­tolt be az alvilág? — Falun csak látszólag alacso­nyabb a bűnözés, noha a statiszti­kákból csökkenő tendencia olvas­ható ki. De régi tapasztalat, hogy a színhely és a lakhely az esetek nagy részében nem esik egybe. Is­meretes az is, hogy mivel falusi környezetben nehezebb rejtve ma­radni, a bűnözők jelentős része in­nen orientálódik a városok felé. — Mindent egybevetve: krimi- nalisztikailag veszélyes tendenciák kezdenek kialakulni vidéki telepü­léseinken, többek között azért, mert a föld privatizációja, a téeszek átalakulása átmeneti mun­kanélküliséget, gazdasági problé­mákat okoz. Ennek következtében megjelent a falvakban az úgyneve­zett megélhetési bűnözés. Annak idején a közös dézsmálása nemigen számított főbenjáró bűnnek. A magántulajdon előtérbe kerülé­sével, a tulajdonos megszemélye- sülésével mindez személyes sére­lemmé vált. A lopások, egyéb bűn- cselekmények nyomán könnyen lábra kap a gyűlölködés, ami akár véres konfliktusokba is átcsaphat. Ezért a falvak közbiztonságára a jövőben mind nagyobb figyelmet kell fordítani, a rendőri jelenlétet fokozni kell. — Ismeretes, hogy a megyei fő­kapitányi posztokat mindenütt pá­lyázat útján töltötték be. Hogy azonban egyes főkapitányok med­dig maradnak a helyükön, az nagymértékben attól függ, milyen színvonalú és eredményes a főka­pitányság területén a bűnözés elle­ni harc! Végül is számíthatunk-e a bűnö­zési hullám apadására? ges lehet. A bűncselekmények va­lamikori évi 100-120 000-es szintje nem fog visszaállni — ez a szám 300-400 000 körül fog stabilizálód­ni. Egyebek közt azért, mert de­mokratikus államrendben a polgár szabadabb, kevésbé ellenőrzött. Úgy is fogalmazhatok, hogy a de­mokráciának, a szabadságnak ára van. — Az nem várható, hogy a bű­nözés súlypontja a falvakba tevő­dik át, de a megélhetési és szociális problémák nyomán ott is számolni kell a helyzet rosszabbodásával. Hozzáteszem: megvannak az el­gondolásaink e folyamat föltartóz- tatására, de a kivitelezés nemcsak rajtunk, hanem a költségvetésen is múlik. B. Szabó László Emberkereskedelem Kínában • Simon István parancsnok. (Fotó: Tölgyesi) Sághy Vilmos pénzügyőr őr­nagy személyében új vezető van a Vám- és Pénzügyőrség Bács- Kiskun és Jász-Nagykun-Szol- nok Megyei Parancsnokságának élén. Kinevezésével egy időben a hercegszántói vámhivatalhoz is új parancsnokot neveztek ki: Simon István főhadnagy urat. Őt kérdeztük az elmúlt esztendő tapasztalatairól. — A hercegszántói vámhiva­tal fennállása óta az utas- és járműforgalmat tekintve csúcs­évet zárt. Az átkelő megnyitás óta — 26 éve —, most először érte el a személyforgalom (a ki- és belépő utasok együttvéve) a kétmilliót. Ha ehhez hozzávesz- szük a 265 ezer személygépjár­mű, és a megközelítőleg 13 ezer autóbusz forgalmát, elképzelhe­tő: milyen komoly feladatot je­lentett az okmányok és a vám ellenőrzése az átkelőn szolgála­tot teljesítők számára. Hercegszántó polgárai több esetben szenvedő alanyai voltak egy-egy, a török vendégmunká­sok okozta forgalomfelfutásnak. Ugyanis, 48—72 órán keresztül a község egy fontos útszakaszán több kilométeres hosszúságban várakozott a kilépni szándéko­zók hada. Ez megismétlődött egy-egy hét végi napon — sze­rencsébe többnyire az éjszakai órákban —, amikor a volt ju­goszláviai vendégmunkásokat hazaszállító autóbuszok vára­koztak hasonló nagyságrend­ben. Ilyenkor a forgalom zök­kenőmentes lebonyolítása érde­kében a vámőrség és a határőr­ség állománya mellett a bajai rendőrkapitányság járőrei is közreműködtek. Hathatós és ál­dozatkész segítségük nélkül el­képzelhetetlen lett volna a rend fenntartása úgy, hogy a kilépés­re várakozók sora mellett a be­lépőforgalom akadálytalanul le­bonyolódhasson. Úgy érzem, számunkra — a forgalom szempontjából — megnyugtató megoldást jelente­ne, ha anyagi lehetőség biztosí­tása esetén az átkelőtől, megkö­zelítőleg a benzinkútig, egy úgy­nevezett leállósávval kibővülne a határra vezető útszakasz. Ez lenne alkalmas arra, hogy a hét végi forgalom napjain az átke­lőt személygépkocsival megkö­zelíteni kívánók minden különö­sebb akadály nélkül odajussa­nak. A leállósáv bővítése lehe­tővé tenné, nagyban segítené későbbi munkánkat, ha az átke­lő a nemzetközi áruforgalom számára is megnyílik. Idei terveinkben szerepel az, hogy szerény anyagi lehetősége­ink függvényében az átkelőépü­let és az előtető festési, vala­mint felújítási munkálatait elvé­gezzük. Szeretnénk minden le­hetséges eszközzel az átkelő környékét rendbehozni, hogy a rendezett, ápolt — a mindenki által megszokott — arculatát visszakapja. Ehhez a helyi ön- kormányzat, a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság és á bajai Ganz Ansalo Rt. is felajánlotta segítségét. Tölgyesi Gábor Megható, különös találkozás­ról adott hírt nemrégiben a kínai sajtó: Honan tartományban egy 54 éves asszonyt, bizonyos Sao Mej-linget a véletlen összehozta az utcán egy 78 éves, magányos, elesett nénivel. Sao Mej-lingnek megesett rajta a szíve, s szána­lomból rendszeresen gondozni kezdte. Már egy éve ápolta, ami­kor beszélgetéseik felszínre hoz­ták, hogy a néninek volt valaha egy leánya, akit hatévesen elsza­kítottak tőle. Férje rokonsága eladta a kislányt emberkereske­dőknek, amíg ő, az anya egyszer távol volt otthonától. Sao Mej- lingnek szeget ütött a fejébe ez az elbeszélés, mert számos rész­lete emlékeztette tulajdon sorsá­ra. Tudta, hogy nem édes szülei voltak, akik felnevelték. Tudta, hogy hatévesen került nevelőszü­leihez, de nem tudta, hogyan. Amikor férjhez menvén elhagyta a (nevelő)szülői házat, nevelő­anyja egy fiatalasszony fényké­pét adta a kezébe, s minden to­vábbi magyarázat nélkül lelkére kötötte: „ha ezzel az asszonnyal találkoznál az életben, légy na­gyon jó hozzá”. Nem nehéz kita­lálni a történet csattanóját: a ré- i fénykép előkerült, s kiderült, ogy az idős néni személyében Sao Mej-ling — nem tudva — saját édesanyját gondozta. Az ilyen véletlen bizony párját ritkítja, ám az alapját képező különös bűncselekmény, az em­berkereskedelem egyáltalán nem egyedülálló eset.' Kínában: a rendőrség mintegy 18 700 ilyen bűnesetről szerzett tudomást 1990-ben. (1991-es adatot még nem közölt a kínai sajtó.) Az emberkereskedők nőket és gyermekeket adnak el. Bár a fenti történetben éppen leány szerepelt, a fiúgyermek az igazán „kelendő portéka”. Mint a Chi­na Daily című, angol nyelvű kí­nai lap megírta, a vevők általá­ban városoktól távol élő falvak tanulatlan, de dolgos parasztjai, akik a megvásárolt nőt feleségül veszik. A pénzen szerzett házas­ság mélyen gyökerezik a kínai hagyományban, s falun még ma is közkeletű, bár a törvény tiltja. Saját faluból .nősülni csak vi­szonylag jómódú parasztember tud, mert csinos summát kell fi­zetni a menyasszony családjának vételárként. Emberkereskedőktől sem olcsó dolog feleséget venni, de még mindig jutányosabb, mint a falu­beli családoktól. A kínai rendőrségnek roppant nehéz fellépnie az emberkereske­delem ellen, mert az nem ütkö­zik a falusi társadalom erkölcsei­be. A Kínai Országos Népi Gyű­lés (parlament) állandó bizottsá­ga szigorítást vezetett be: az új szabályozás értelmében a vevő is büntetendő, az emberkereskedő börtönbüntetése pedig életfogy­tiglani is lehet. Az orosz maffia szállítója a hadsereg? • Amikor a rend őrei győznek: rendőr kaszálja a megtalált mákiiltetvcnvt. (Fotó: AN) A magántulajdon nem Csáki szalmája. (Fotó: PN-archív)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom