Petőfi Népe, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-11 / 35. szám

I 8. oldal, 1993. február 11. Folt RáS VENDEGOLDAL Á í • • v - ' f y>: "vV-L SZÉPIRODALOM \\ •, ­SZOCIOGRÁFIA- ? % • • ’ MŰVÉSZET FALUDY GYÖRGY Róma, 1992 Rómát az életben először látni: kaland, varázslat, döbbent élvezet, — de utoljára, az évmilliónyi sötét előtt még sokkal édesebb. A Tiberis mellett nagyivű, lombos platánok közt a hold még könnyű köd; a Ponte Sistón két fiatal koldus zené! most is, mint hatvan év előtt; a száradt borostyánszárak a sárga házfalakon, akár démonkezek; az utcakő lábfájós simasága, mint végigtapostak az ezredek; a kapuk mögött, ha hirtelen nyílnak, a bűvös szobrok meg a sok virág, de kín nem enyhül tőlük s nincsen illat ; fényesebb nap, sötétebb éjszakák; a Santa Sabinában szívest laknék középkori, nem barokk bolt alatt; az újra festett Sistina olyan szép mintha 1520 volna csak; a taxis éjjel háromkor lerobbant kocsiját rúgja, aztán felnevet; az őst iái tenger fölött roppant tű varr ja össze a szakadt eget; Giordano Bruno szobrán rock-koncertet hirdet a reklám: én is ott leszek; az utcán motorbiciklik lebegnek lábuk között, mint a kisgyermekek; a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz ülnék, ha nem volnék szörnyű öreg; a szerelmesektől éjjel a bokrok meghajolnak s remegni kezdenek; vasárnapon kiülnék az utcára a vendéglői asztalhoz, ahol esznek, isznak és mulatnak, hiába van államcsőd, kormányválság, nyomor, csalás, hazugság, maffia — mert élnek, ahogy lehet, míg világ a világ. Szörnyen irigylem őket. Nem tűzték fel bal mellükre országuk bánatát, nem érdekli őket, hogy ki a lombárd, a görög, a germán, a római, a zsidó vagy a gót, és nem gondolják, hogy kihaló nemzetség fiai, nem szomorkodnak elvesztett csatákon, a jövendőtől nem várnak csodát, a valóság nékik más, mint az álom, de pontosan tudják, hogy kicsodák. Jégmadár (Szeinadám t.>drg\ festményei) A múzeum 1918-tól huszonnégy éven át gazdátlan volt. Ottmaradt ugyan a vármegye- háza második emeletének egy eldugott zugá­ban, a keskeny csigalépcsőnél, ahol korábban is helyet kapott, de mivel megszűnt a Történel- mi Társulat működése, erre a helyiségre is rá­csukták az ajtót. Kegyelettel és tisztelettel, de rácsukták. És két évtized elég volt, hogy a szta- pári torbákból és csodálatos tyilimekből ne maradjon semmi, s a gombosi legény zekéjét is megegye a moly, csupán a makk formájú pity; kegombok ragyogjanak még a szétmállott ró­zsás selyemmellényen. A rokkákba és guzsa- lyokba bevette magát a szú, s egy sarokban va­gonra való cserépdarabok voltak összesöpör­ve, ahogy valaki, isten JSSSEíffi, bált „rendet csinálni”. Semmi sem hiányzott, csak rengeteg anyag tönkrement, s a saroJ^iíj hordott régészeti törmeléknek csupán egy-egy darabjáról lehetett sejteni, hogy vázából vagy amforából való. De kort és kultúrát megálla­pítani, lelőhelyről nem is szólva, szakember dolga lett volna. És ki lett volna az? A monostorszegi tanító, Gubitza Kálmán 1916-ban meghalt. Igaz, akkor már nem falusi tanító voltv hanem a ZOMBORI ÁLLAMI ELEMI NÉPISKOLA igazgatója. Mert eny- nyit mégis sikerült elérnie negyedszázados ré­gészeti munkájával, amelyet a magyar muzeo­lógusok színe-java tiszteletben tartott. Igaz, „csak" az államiban, mert az elemi oktatásban a felekezeti iskolák óriási fölényben voltak. Gubitza Kálmán iskolájában két összevont osztályban folyt a tanítás, koedukációban és különféle vallású gyerekekkel, úgyhogy azon a lucskos, hideg őszi napon, amikor temették, az egész hat osztály csak maroknyi sereg volt. — Tisztelt gyászoló közönség ... — kezdte a szónok a sárgaföldből hányt domb tetején, a lélekharang kongása közben, és zsakettje egyik szárnyát többször is hátrahajtva előhúz­ta a zsebkendőjét, hogy megtörölje bepáráso­dott csíptetőjét és kifújja az orrát. Igen, ő volt: ifjú dr. Frey Imre. Az idősebb Frey Imre ékszerész volt, és min­dennapi munkája során ébredt fel benne az ér- . iiSÜ^ÁW^rigcs^jrimt. Hmtófc j} szállási emberek beolvasztani a dukatokat, vagy kari- - “&?ji hogy ott lóghasson aztán a többi mellett a lányok nyakában, ha végigsé­táltak vasárnap délelőtt a zombori főutcán, s a mester néha izgatottan felugrott:- Ezt megveszem! Becserélem! Adok érte szebbet, fényesebbet, nehezebbet! — kiáltotta és így gyűlt össze évtizedek során tekintélyes gyűjteménye. Mikor már többször be-beláto- gatott a Stebler-féle vendéglőbe, ahol egy fur­csa kis asztaltársaság dugta össze a fejét heten­ként egyszer este, ahol „Gozsdu Elek igazgató- sági tag Frey Imre és Húsvéth István urakat a társulat működő tagjai sorába felvételre aján­lotta". BORBÁNDI GYULA Fogalomzavar a popul izmus körül Legenda Tersánszky Józsi Jenőró'l Amióta Magyarországon is­mét lehet szabadon beszélni és írni, némely fogalmak és szavak árvízként öntenek el mindent. És, hogy még feltűnőbbeknek és tudományosabbaknak látszódja- nak, mindjárt idegen formáik­ban jelennek meg a magyar köznyelvben. Konszenzustól, to- larenciától, modernizációtól hangos az ország, mintha az egyetértés, a türelem és a kor­szerűsítés nem lennének illő és megfelelő szavak. E fogalom- és szóinfláció ter­méke a populizmus és a popu­lista is, majd’ teljesen kiszorítva a népiséget és a népit. . . Vásárhelyi Miklós 1991 végén „populista, autoritativ, rendet ígérő politikai irányzatok”-ról beszél egy interjújában (Beszélő, 1991. dec. 7.). Molnár Tamás a Hitelben azért nyugtalankodik 1992 ele­jén, mert „Magyarországon is felüti fejét a populizmus, annak ellenére, hogy a Nyugat mást támogat”. Felvethető a kérdés, mi köze a kettőnek egymáshoz. Hogyan képzelhető el, hogy Magyarországon csak olyan áramlatok és irányzatok üssék fel fejüket, amelyeket a Nyugat támogat? A Nyugat eszmeileg és politikailag nem egységes. A de­mokráciának ellentmondana, ha azt kívánnók, hogy Magyaror­szágon csak olyan irányok és csoportok születhessenek, ame­lyeket Nyugatról támogatnak. Lehetséges, hogy Molnár Tamás nem azt akarta mondani, amit leírt (1992/2.). Pomogáts Béla „populista és demagóg stílus”-t észlelt, „po­pulista es demagóg szcénák” ta­núja volt, és közölte olvasóival, hogy „aki látványos populista jelenetekre volt kíváncsi, annak nem kellett többé kies Jurtába zarándokolnia, megtalálta eze­ket a Testnevelési Főiskola nagytermében, netán az Or­szággyűlés ülésein. Az erősen megemelt hang, a melldöngető előadásmód, a fenyegetőzés, a bosszúszomjtól lihegő politika új és országosabb fórumot ka­pott" (Magyar Hírlap. 1992. jan. 18.). Ugyanabban az idő­ben Tamás Gáspár Miklós „po­pulista, demagóg lépések”-et észlelt (168 óra, 1992. jan. 21.) és a ÉIVG-nek feltűnt, hogy „napjainkban errefelé sokkal jobban tenyészik a nacionaliz­mus és a populizmus, mint a szabadelvű gondolkodás” (1992. febr. 8.). ♦ A7 első előfordulások idején populistának csak azokat a mozgalmakat nevezték, amelyek ilyen néven indultak el az Egye­sült Államokban és irodalmi irányzatként Franciaországban, valamint a kelet- és közép-euró­pai népi irányzatokat, amelyek­nek minden országban más és más nevük volt, de nem utasí­tották el a mind általánosabbá váló populizmus elnevezést. Iga­za van a kérdés legavatottabb ismerői egyikének, Gyurácz Fe­rencnek, amikor a folyóirattá tett Hitel első számában közölt kitűnő tanulmányában megjegy­zi, hogy a népi írók következe­tesen ragaszkodtak a népi meg­jelöléshez, és mind a népi esz­mét, mind a népi mozgalmat egészen a legutóbbi időkig nem volt szokásos populizmusnak vagy populistának nevezni. A populizmusként való emlí­tés a népi mozgalom nyugatra került tagjai köréből indult el. Mégpedig annak folyomodvá- nyaként, hogy a népi gondola­tot, a népi írói és politikai moz­galmat idegen nyelveken is meg kellett jelölni. E nyelvekben pe­dig — némely kivételtől elte­kintve — a populista és a popu- lizmus elnevezés volt a haszná­latos. így tehát, elsősorban ide­gen nyelvű írásaikban, de lassan a magyarokban is populizmus­nak nevezték a népiséget. Szabó Zoltán már „A populizmus kér­déseiről” címmel közölt esszét a magyar népiségről 1958 novem­berében. Kovács Imre angol dolgozataiban „Hungarian po­pulism”-! emlegetett, amikor a népiekről írt. Ezt tették mások is, akik a kérdéssel foglalkoz­tak. Összeállítás folyóiratunk februári számából. Szerkesztette: Szekér Endre Cseres Tibor: Nekem régóta volt ismerősöm, talán mondjuk barátom is Tersánszky Józsi Je­nő, egy autóbuszon jártunk, a 2- es buszon, amelyre én a végállo­más tájékán szálltam: mindig fel, abban az időben, amikor hátul kellett felszállni és elöl kellett le- szállni. Ez kötelező rítus volt az autóbuszoknál. Én felszállva előbb már, a leszálló ajtónál szo­rongtam, ő felszállt az Avar utca tájékán hátul, meglátván engem, harsányan megkérdezte, hogy hallottad? Mondom, mit? Be- monda az angol rádió, hogy ezek mind lógni fognak. Majd amikor előrefurakodött, akkor súgva mondta, hogy: Te — kö- nyékbehajlítással mutatta —, egy ilyen ikersípot találtam. Avar sípot. Súgva mondta, ne­hogy valaki meghallja. Domokos Mátyás: Nem tudom megmondani, mikor ismertem meg őt, egyszer csak létezett. Ez valószínűleg abból is ered, hogy az olvasmányélmények és emlé­kek egybefolytak a személyiségé­nek az élményével. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy ő Kakuk Marci, bár az élete ese­ményei és történetei alapján le­hetett volna erre is gondolni, ha­nem azért, mert alig ismertem olyan írót, akinek a személyisége ilyen fokú azonosságot mutatott volna műveinek a világával. Va­lószínűleg a Válasz körében is­merhettem meg Sárközi Márta körül, mert őrzök róla egy emlé­ket, amit szintén nem tudok idő­höz kötni, valószínűleg 1950- ben, vagy 51-ben történhetett, hogy Sárközi Mártát kísértem, aki a zugligeti Csiga úti kertjé­ből egy nagy kosár almát vitt a Fény utcai piacra, és ott a fasor­ban, ahol a Fasor elnevezésű cukrászda is található, jött Jenő bácsi s meglátta Mártát, akivel a peronon álltam a nagy kosár al­mával, és akkor a járdáról oda­kiáltott: — Mártuska, már nem tart soká! Mármint a rendszer. Életveszélyes akusztikája volt akkor ennek a kiáltásnak. Sár­közi Mártát nagyon szerette, kedvelte, ő is a Válaszban jelent meg, azonkívül nagyon jó vi­szony fűzte őt Sárközi György­höz. Az Athenaeum kiírt a 30-as években egy regénypályázatot, a reggeli lapokban megjelentek a feltételek, és kora délelőtt Jenő bácsi bekopogott Sárközihez, akinél nagy értekezlet volt ép­pen. Bedugta a fejét az ajtón, az egyébként kedves szokása volt, hogy hosszú alakjából egy dara­bot betolt a másik helyiségbe, és odaszólt: — Gyuri! Tessék! — Megvan? Sárközi nem értette, hogy miről van szó. — Jenőkém, most nem jó, itt egy fontos meg­beszélés folyik. — Csak azt mondd meg, hogy megvan? — Micsoda van meg? — Hát a nyertes! Erre Sárközi elnevette magát: — Megvan. — Jó, akkor nem gépeltetek, mondta Ter­sánszky és elment. A vicc az, hogy valóban megvolt a nyertes, gróf Bethlen István felesége, Bethlen Margit kedvéért írták ki ezt a pályázatot, aki mit sem sejtve, a Nagy valami című regé­nyével meg is nyerte az első dí­jat. Azt hittem, hogy ez kitalá- ció, de a Nagy árnyakról bizal­masan kötetben van egy-két cél­zás ezzel kapcsolatban, s azok­ból kiderül, hgoy csakugyan így volt, csakugyan így történt. Ezért gondolom én, s így értem ezt az azonosságot. Nekem ka­masz koromtól fogva, főleg a Kakuk Marci miatt, amit Püski jelentetett meg a Magyar Élet­nél, egyik legkedvesebb íróm volt, és soha nem éreztem azt, hogy az irodalom ennyire képes a létezésnek, az életnek elemi szabadságélményét megőrizni és visszaidézni, mint az ő könyvei, ezeket a legnagyobb szellemi él­ményeim közé sorolom. Domokos M.: A fogpaszta rek­lámra pontosan emlékszem, mert ezt annak idején — ekkor már Eötvös- kollégista voltam —az akkori Sza­bad Nép meg is glosszázta. Tudniil­lik ő ezt elmondta egy író-olvasó ta­lálkozón is, közönség előtt, amikor azt akarta megvilágitani, mi is az a szocialista realizmus voltaképpen, és akkor egy kis történetet rögtön­zött, hogy képzeljék el, kedve% hall­gatóim—most ezt élénk taglejtések- kél kísérte, aki ismerte Tersánszky t, maga elé tudja idézni ezeket az össze­vissza szeles és nagyon kifejező moz­dulatokat— előadta, hogy képzel­jék el, hogy valaki, egy fess fiatalem­ber, aki egyébként foglalkozására nézve fogpasztaügynök, udvarol Ju- cikának, főzi, szépeket mond neki, azt mondja: Jucika! Használjon Odol fogkrémet! — Ez a szocialista realizmus. Ezt megglosszázták, va­lami olyan fogalmazásban, hogy: A kitűnő, nagytehetségű író sajnála­tos eltévelyedése ez, és hát ennél ko­molyabb esztétikai problémáról van itten szó, mint ahogy ő ezt megvilágí­totta. KABDEBÓ TAMÁS Minden út (még a hatvanas években is a Dunába visz) Bükösd nagyközség a Duná­val párhuzamos, de attól távol eső műút két oldalán fekszik, célszerű magyar szegényembe­rek lakják, kiknek egyharmada dolgozni az Állami Gazdaságba jár, valamint túlélő sváb parasz­tok, kik kétszeres szorgalmuk­kal megkapaszkodnak a homoki szőlőbe és a bajai ládagyár bé­rébe, melyért biciklivel járnak be; továbbá bunyevác ivadékok, kik mindennemű tüsténkedéssel, cigányok, kik muzsikás vagy napszámos kényelmességgel, és messziről jöttmentek, kik a párt indáiba csimpaszkodva élnek, szopva a szipka végét és szlo- pálva a szőlő levét. A Dunáig kilométereket kell gyalogolni, biciklizni vagy kocsizni, Bükös- dön nincs is hajóállomás, de van egy dízel komp, amit mű­ködtetni kell, egy stég, rajta bó­déval, egy iszapos strand és egy iszamos árterület, hova nagyvíz­kor betüremkedik a Duna, és sáros vizével megjelöli a tocso­gó nyárfák, fűzek, mocsári tölgyfák derekát. Bükösdön van egy csodálatos templom, nem olyan öreg. mint a falu múltja, mi visszafelé a tö­rök idők előttig ér, de olyan káprázatosán szép freskót mu­tat fel szentélyében, melynek merő megtekintése maga megér megannyi búcsúval, melytől an­nak a mennyországnak a szegé­lyébe juthat az ember, melyet a szentkép ábrázol. A freskót a káplán, Prokop Péter festette, és csodájára jártak a műítészek. Nemúgy Vártavi Tibor, aki fő feladatának tartotta, hogy a bü- kösdi fiatalságot távoltartsa a templomtól, és a tanácsháza, azaz a kultúrterem irányába igazgassa, hovatovább a Nép- szabadság mezőgazdasági rova­tát velük elolvastássa, s olykor közülük hajlókat válogasson a pártvezetöség évi három gemen- ci vadászatára, megvegye tőlük a legolcsóbb jóbort, melyet majd felárral adhat el a vadőr, érdész és fővadászmester mes­terhármasának, mely bor benn­fentes butykosokba, fonatos de- mizsonokba, külföldieknek mért kulacsokba és faragott vadász­asztalokon kért butéliákba ke- rüiend. (A fővadászmester — Mikszáth így mondaná — nagy selyma vala; görgő kocáit kiver­te a makkosba, hozómra búgat- ta be a vadkanokkal. A kanok odaszoktak, s midőn megjöttek a fejesek a kocavadászat szó új jelentéssel bővült.) Vártavi Tibor Nimródot nem kedvelő titkár volt, szép tohonya, bodrosfejű fiatalember, lekonyuló magyar bajusszal és mézédes orgá­nummal felszerelve. Kinevezését saját tündöklő tehetségén túl a du- nahalmi nagybátyjának, Veigel Ig- nácnak köszönhette, ki magától értetődően úgy vélte, hogy saját regionális pozícióját erősíti az — namost az MSZMP-ről nem is beszélve —, aki unokaöccsének környékbeli bizalmi állást bizto­sít. # C sus/armadar nagyapám emlékére. HERCEG JÁNOS Bácskai múzeum

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom