Petőfi Népe, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-25 / 20. szám

PETŐFI NÉPE 1993. január 25., 7. oldal EGYESÜLETEK FÓRUMA A népfőiskola életforma Az utolsó néptanító Portrévázlat Iván Lászlóról A keceli téglagyári iskola I—IV. osztályos tanulói 1955—1956-ban. Középen Iván László. Immár gazdag tapasztalati anyag bizonyítja, külföldön épp­úgy, mint nálunk, hogy ha nagy bajba kerül a társadalom, köze­lebbről a gazdaság, az oktatás, a nevelés, a kultúra ügye, akkor a kilábalás, a túlélés igen hasznos eszközéül kínálkoznak a különbö­ző ún. szabad művelődési formák. Alulról jövő szervezhetőségük, mozgékonyságuk, tartalmi-formai rugalmasságuk a lényegi elemük. Hazánkban a rendszerváltás után új közművelődési formák bontogatják szárnyaikat, részint a művelődési házak keretein belül, részint azokon kívül. Ilyen régi-új formák például az egyesületek, egyletek, társaságok, az alapítvá­nyok köré csoportosult egyének, szövetségek; általában egyszerű ál­lampolgárok önszerveződő körei egy meghatározott, közös érdeke­ken alapuló cél érdekében. Időse­ink sokat tudnának, tudnak mesél­ni a 20-as, 30-as évek sokszínű fa­lusi, városi közösségi életéről. Pedig akkoriban nem voltak kü­lön kulturális intézmények (pláne intézményrendszer): eleinte kocs­mákban, később ipartestületek­ben, gazdakörökben, vallási egyle­tekben, egyesületekben gyűltek össze az emberek, nem másért, mint hogy jól érezzék magukat, megbeszeljék ügyes-bajos dolgai­kat, elolvassák az újságot, szó es­sék politikáról, családról, szántás­vetésről, vagy éppen egy kötésmin­táról. Ez ma már nosztalgiázásnak számít, talán sokan meg is moso­lyogják. Pedig . . . Költői a kérdés, hogy szükség van-e a jelenlegi kusza helyzetet átlátó, korszerű napi ismeretekkel rendelkező, önmagát menedzselni képes, egészséges, öntudatos pol­gárra? A mai magyar közművelődés el­indult azon az úton, hogy — új alapokra helyezkedve, de megtart­va a régi értékeket — falusi, városi polgárokat képezzen. A célhoz ve­zető út többféle lehet. Egyesületi oldalainkon szeretnénk néhány hasznosnak ígérkező formát be­mutatni. Olyanokat, amelyeknek egyrészt hazánkban voltak hagyo­mányai, másrészt, mint az előzőek­ben, külföldön hosszú távon is eredményesnek bizonyultak. Ezek: a népfőiskolák, a közös­ségfejlesztési formák, nyitott kép­zések, a falufejlesztés, településfej­lesztés. Először a népfőiskoláról szó­lunk. A népfőiskola szülőhazája Dánia, programjának megfogal­mazója egy GRUNDTVIG nevű evangélikus lelkész, aki a vesztett háborúval is sújtott, szinte re­ménytelen dániai helyzetben vala­miféle hatékony nemzetnevelő in­tézmény létrehozását tervezte. 1844 őszén indult el az első dán népfőiskola megszervezése, egy­idejűleg a népfőiskolái vezetők képzése. A népfőiskolák Dániából fokozatosan átterjedtek Svédor­szágba, Finnországba, majd sike­reik nyomán a távolabbi országok­ban — Hollandia, Németország, Franciaország, USA stb. — is ke­letkeztek dán minta alapján szer­vezett, de sajátos nemzeti színeket hordozó népfőiskolák. Az 1989-es adat szerint 101 nép­főiskolája van az országnak, s an­nak, hogy Dánia saját erejéből pél­daszerűen talpra állt, s az 1930-as évek után már világszerte a „gaz­dag parasztok” országának nevez­ték, a népfőiskolák céltudatos ta­nító-nevelő munkájának döntő szerepe van. A népfőiskola a szó megszokott értelmében sem nem iskola, sem nem főiskola. Itt nem a tanárok­nak kell kérdezgetniük és feleltet­niük a tanulókat. Éppen ellenke­zőleg: a tanulóknak kell kérdése­ket föltenniük, s jaj nekik, ha nem tudnak válaszolni. A népfőiskola olyan terep, amelyen a tanulók ér­deklődése találkozik a tanárok te­hetségével. A népfőiskola életfor­ma, vagyis az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi és egyéb vi­szonyok által meghatározott — ki­hívásainak megfelelő — életvitel és értékrend. A népfőiskola az a kö­zösség, amelyben a hallgatók nem csupán passzív hallgatok, hanem aktiv munkatársként vesznek részt a közös munkában. Célja nem pusztán a tanulás, hanem az élet­nek tanulás, kiindulópont mindig a jelenlegi megtapasztalható élet, es annak lehetőségei — magyarul a hasznosság. A népfőiskola szabad, bátor, öntudatos állampolgárokat nevel. Benne a beszélgetés, a megbeszé­lés, a vita központi helyre kerül. „Tantárgyai” között szerepelt pél­dául a kenyérsütés, szövés, kosár­fonás, gazdasszonyképzés, ének­lés, az adott ország története, me­séi, mondái, az adott falu vagy vá­ros története stb. Nálunk az 1920-as évek próbál­kozásai után 1936-ban Sárospata­kon, 1938-ban Nagytarcsán szer­vezték meg az első népfőiskolákat. E vázlatos, bevezetőnek szánt, rövid ismertetés után néhány rövid információ a megyebeli helyzetről. Magyarországon a nem bentlaká­sos népfőiskolák vannak jelenleg többségben, illetve alakulóban. Már az 1970-es, 80-as években a megyében is számos helyen talál­kozhattunk a TIT keretein belül vagy művelődési házakban szerve­zett olyan előadás-sorozatokkal, amelyek ilyen jellegűek voltak. Személyes tapasztalatom: a Kiss Márta inditotta, szervezte keceli „Téli falusi esték” sorozat, amely­ben a helyi értelmiség (mezőgazdá­szok, orvosok, jogászok stb.) jöt­tek össze a falu lakosaival eszme­cserére. Bizonyára a megye más településein is voltak hasonló al­kalmak. Jelenleg Bács-Kiskun me­gyében az alábbi településeken tu­dunk alakuló vagy már működő nem bentlakásos népfőiskoláról: Baja, Csátalja, Hercegszántó, Hel­vécia, Kecskemét, Kunszentmik- lós, Lakitelek, Tiszaalpár. * 1991 novemberében indult a Kunszentmiklósi Általános Műve­lődési Központ szervezésében. Szakmai gondozását Zám Mária szociológus vállalta. A programra 40 fő jelentkezett, s a két szakasz­ban megrendezett alkalmakon 37 fő vett rendszeresen részt. A találkozások hétvégeken zaj­lottak. A hallgatók köre igen széles mind földrajzi, mind intézményi értelemben. Jöttek a szomszédos Tassról, Dunavecséről, de volt debreceni, veszprémi, sarkadi, sőt, mosonma­gyaróvári résztvevő is. Szociális otthoni dolgozók, pol­gármesteri hivatalok munkatársai, alapítvány és egyesület képviselő­je, szakorvosi rendelő dolgozója ' együtt beszélgetett, vitatkozott, hallgatott előadást a megadott té­makörben: — az önkormányzatok szociális feladatai; — a népfőiskolák szerepe és he- lye; — beszélgetés a szociális tör­vényről; — mit kell tudni a lakástörvény­ről; — a szociálismunkás-képzés; — alapítványok, egyesületek szerepe a szociális szférában. Az előadásokat, vitákat, beszél­getéseket csoporttréningek egészí­tették ki. Az első szakasz 1991. november 21—24-éig tartott. A második szakasz 1992-ben május 28—31-éig tartott, mottója: Egészség és közösség. A programból: — a család mentálhigiénés funk­ciója; — a közösségfejlesztés módsze­rei; — a munkanélküliség pszichés következményei; — egyházak a közösség védel­mében; — társas est a népfőiskola részt­vevőivel. A sikeres két kurzus után ta­vasszal, nyáron és ősszel folytató­dik a kunszentmiklósi Kiskunsági Szociális Népfőiskola. Új terveik témakörei: — kultúra és társadalom, termé­szetgyógyászat, népzene; — szociálpolitika ma, helyi stra­tégiák kidolgozása önkormányza­toknak; — 10 napos szociológiai tábor. Örvendetes, hogy az utóbbi idő­ben egyre több cikk és könyv jele­nik meg a népfőiskolákról. Ezek egyike a Harsányi István által szer­kesztett Népfőiskolák tegnap, ma, holnap című tanulmánygyűjte­mény, mely e rövid írás bevezetőjé­nek megírásához is adott segítsé­get. Nekünk, Bács megyeieknek talán az is előnyünkre lesz a népfő­iskolák újraindításánál, hogy itt, a megyeszékhelyen, Kecskeméten nyílt meg az elmúlt év végén a Dán Kulturális Intézet. . Imre Károly Iván László nyugdíjas tanító Kece­lem Az idén ment nyugdíjba, több mint negyven év szolgálat után. 1951 szeptemberében került Kecelre, a tég­lagyári ún. „üzemi” iskolába, s 1992- ben fejezte be a tanítást néhány kilo­méterrel odébb, s szintén külterületi szilosi iskola I—III. összevont osztá­lyában. A negyven év szinte minden perce tanyasi vagy faluszéli, külterü­leti iskolában telt el, és nem csak a szi­gorú értelemben vett tanító-nevelő munkával. A tanító úr gyűjtő-kutató munkáját faluszerte és tudományos körökben is ismerték, elismerték. Kovásza volt közösségének, szelle­misége, egyénisége mindig példaként állt a diákok és szüleik előtt. — Honnan a vonzalom a nevelői pálya iránt? — Kalocsán voltam kisiskolás a képző gyakorlóiskolájában. Szeren­csés embernek mondhatom magam, mert amíg iskolába jártam, mindig kitűnő tanáraim voltak. Mindegyi­kük igazi egyéniség, akire csak felnéz­hetett a magamfajta kisdiák. Az órák érdekesek, izgalmasak voltak, mert — gyakorlóiskola lévén — a kistaní­tó bácsiknak, akik az utolsó padsor mögött ültek — folyton magyaráz­ták, mi történik az órán. Hamar meg­tanultuk, mit jelent a „célkitűzés”, az „áthajlás”, meg a többi módszertani fogás. Előfordult, hogy kisdiákként — amikor kérdezték a kistanító bá­csit — én súgtam meg, hogy milyen része következik a órának. így aztán szinte észrevétlenül szívtuk magunk­ba a nevelői pálya szere tétét, s volt eb­ben valami eleve elrendelés, hogy ilyen iskolába kerültem. Persze, az sem mellékes körülmény, hogy csalá­dunkban hetedíziglen visszamenőleg mindenki tanító volt, könyvekkel pa­pírokkal voltunk körülvéve, s ez a szellemiség nagyban hatott a gyere­kekre. ElsőS'gimrtáiista'lehéttéhv/ahil­Zugiskolák, zugtanítók ... Ilyen fogalmakkal egyik értelme­zőszótárban sem találkozunk. Én is csak itt, Kecelen hallottam elő­ször. írásban pedig Iván Ferenc: Kecel község rövid története című munkájában találkoztam. Az ok­tatás ügyének tárgyalása közben az alábbiakat olvashattam: „A ta­nyák egyre szaporodó népével azonban nem sokat törődtek. A tanyai nép télidőre a nagyszü­lőkhöz történő bekvártélyozással oldotta meg a tanuló gyerekeik is­koláztatását vagy zugiskolák szer­vezésével. A zugiskolában nem ké­pesített tanító tanított.” A két világháború között ha­zánkban a népiskolák nagy része osztatlan, a beiskolázás kb. 80%- os, az Alföldön pedig csak 60-70%- os volt (ez az adat Kecelre is érvé­nyes). Ezen az áldatlan helyzeten a nép öntevékenyen, a maga módján próbált helyi megoldásokkal segí­teni. így jöttek létre a „zugisko­lák”, melyek az egyszerű emberek, főként parasztok műveltség iránti vágyát, sajátos egyszerű eszközök­kel és módszerekkel próbálták ki­elégíteni. Ä zugiskolák Kecel község ta­nyavilágában a 30-as évek közepé­ig működtek. A 20-as évek máso­dik felétől ugyanis a kormány be­hatóan kezdett foglalkozni a nép­oktatás reformjával. Felépült jó néhány tanyai iskola és ezzel Kecel határában is megszűnt (a tehetsé­ges parasztemberekből lett) „zug­tanítók” működése. Miután Szvetnyik Mihály volt a legtovább zugtanító és a legtöbb elismerést is ő szerezte munkájá­val, néhány sorban ismertetem éle­tét és munkásságát. Szvetnyik Mihály 1893. január 6-án született Kecelen. (Meghalt 1972 novemberében.) Az elemi 6 osztályát itt végezte. A vigyázói teendőket is ő látta el. Ha valami miatt távol kellett maradnia az is­kolától a tanítónak, foglalkozott tanulótársaival. Leckét adott fel és kérdezett ki. Mindig szeretett a ki­sebbekkel foglalkozni. Amikor az iskolából kimaradt, kérték, hogy foglalkozzon a tanyai gyerekek tanításával. így került ki Flaisz János tanyájára, 13 évesen, 1906-ban. Ott először a gazda gye­kor egyszer páter Hegedűs tanár úr szólt nekem, nem lenne-e kedvem se­gíteni neki a szertár takarításában. Cserébe kimehetek Szelídre két hét­re a diáktanyára. Persze, hogy volt kedvem, hiszen a diáknyaralora sok pénzért lehetett csak bekerülni, más­részt meg az a szertár most a kalocsai múzeum anyagát adja, és ott renge­teg csoda várt, oda nem juthatott be akárki a diáktársaim közül. Ott ta­lálkoztam először testközelben az ásványokkal, amelyeknek zöméhez hozzá sem nyúlhattam. Mivel a töb­bi tanár is íátta, hogy milyen ügyesen törölgetek, így kerültem be tehát a termeszetrajzi szertárba, ahol saját kezemmel tisztogathattam az akkor 26 ezer darabot számláló rovargyűj­temény dobozait. Páter Nagyfalussy, aki két ajtóval odébb lakott Hegedűs páternél, a ré­gészet és a numizmatika bolondja volt. Két napra az ő „szentélyébe” is beléphettem, és sóvárogva láttam a sok gyönyörű érmét. En azokat a pénzeket, amelyek ma a múzeum­ban vannak, suttyókoromban lát­hattam, érinthettem, tátva maradt a szám, és arra gondoltam: „ó, ha egy­szer nekem is lehetne ilyen?!” Hát ta­lán innen indult el az én érdeklődé­sem, és itt alapozódott meg a gyűjtő­szenvedélyem is. A képző elvégzése után Tabdira kerültem, innen érkeztem Kecelre, az úgynevezett „téglagyári üzemi” iskolába, amely igazából nem volt se üzemi, se iskola. Csak annak hívták. A tökmagos Herczegnek a vegyes­boltjából meg a kocsmájából volt az az iskola. A pultok a gyerekeknek az írólapjai, a lócák, amin ültek az ivó­ban azok az ülőkék. A lábukat a ta­nulók berakták a fiókba. Próbáltam tájékozódni a kollégától, aki kikísért új munkahelyemre: — Hát szek­rény? — Nincsen itten szekrény! — Kályha? Az van. ^-Mi van még? rekeivel foglalkozott. Bére 3 mázsa rozs volt egy hónapra. A gyereke­ket úgy tanította olvasni, mint az iskolában a tanító. Hála az össze­vont osztályokban való tanítás­nak, nem felejtette el a betűk taní­tásának módját. 1906-tól egészen az utolsó ta­nyai iskola felépítéséig minden év­ben tanított, a frontszolgálat és a fogság időszakát kivéve. Végigjár­ta Kecel határát a felső tanyáktól az alsókig. Volt, hogy egy helyen több évig oktatta a kicsiket és na­gyokat. 1912—13-ban a Halasi út mel­letti, ún. Szőke-tanyában egy lakó­szobában egyszerre 60-65 gyereke­ket tanított. A padokat a szülők készítették és az „iskolát” táblával is ellátták. Ide és a többi nagyobb létszámú iskolájába a papok is ki­jártak hetente kétszer hittant taní­tani. A gazdák és az egyházi elöljárók a tanításával nagyon elégedettek voltak, és ezért, amikor 1920-ban újból behívták katonának, felmen­téséért folyamodtak. A leszerelés sikerült. Ettől kezdve a téli időszakban csak a tanítással foglalkozott. A kalocsai főkáptalan szőlőjében dolgozó béresek, kocsisok, mun­kások gyermekeit egy évig tanítot­ta. (Kb. 20 gyerek.) Itt a káptalan egyik épülete volt a tanterem. Debiákban a szülők fogadták meg kb. 3 évre. 20-22 gyereket bíz­tak rá az 1—3. osztályban. Itt sor- koszton volt, míg nagyobb létszám esetén saját koszton. 40-50-es lét­számkor a bére 25 kg rozs gyere­kenként. Beíratási díj 2 tojás. A háború után a húszas években a kétévesekkel együtt jártak a ser­kenő bajuszú legények is. Amikor Közel 220 egyéni jelentkező és 30 csoport, táncos, énekkar, versmondás, zenekar nevezett a televízió által meg­hirdetett Ki mit tud? vetélkedőre Bács- Kiskun megyéből. A verseny január végén kezdődik, és a körzeti döntők­nek öt város lesz a helyszíne, Kiskőrös január 29-én, Baja február 5-én, Kecs­kemét február 7-én, Kunszentmiklós február 26-án, Kiskunhalas március 13-án rendezi az I. fordulót. A legjobb produkciókat bemutatók a megyei — Van neked egy fejőszék. — Táb­la? — Nincsen.—Tejó Isten!—hát micsoda iskola ez?! Az idő folyamán szépen lassan kezdett alakulni az iskola, úgyhogy rövidesen külsőleg is iskolának lehe­tett mondani. Ehhez kellett, hogy a tökmagos Herczeg odaadja a stelá- zsit — ebből lett a polc —, a tégla­gyár igazgatójától elkunyeráltam a versenytáblát, és így tovább. Nagyon jó szívvel emlékszem vissza ezekre az időkre. Jó volt fog­lalkozni ezekkel a gyerekekkel és a szüleikkel. Nemcsak a tanórákon, hanem azon túl is. —Egy idő után, amikor már átke­rültünk a „Bíró-iskolá”-ba jobb kö­rülmények közé, igazán fellendült a tanyasi kulturális élet. A szülőkkel rövid, általában humoros jelenete­ket tanultunk be, s ezeket elő is ad­tuk: és például emlékszem, hogy az akkori Tőzegtelepen is szerepel­tünk, de más helyeken is felléptünk. Ekkor jelentkeztek az idősek: — Hát mi nem énekelhetünk? — De­hogynem! Mit? — Hát amit a szülé­inktől tanultunk. így jöttek létre a pávakörök elődjei. Aztán az „Aranykálá'szos” gaz­a káplán kint járt ellenőrizni, azt hitte, hogy a gyerekeik után érdek­lődnek. Ugyanis a háborús időben a faluban sem volt tanítás. A tanítást általában november­ben kezdte és április elsején hagyta abba. Csütörtökön a piac miatt pihenőnap volt. A foglalkozások reggel 8-tól délután 1/2 4-ig tartot­tak. Délben megebédeltek a ma­gukkal hozott ennivalóból. A kö­zeliek hazamentek, és evés után rögtön jöttek vissza. Reggel a ki­csinyekkel kezdett, addig a nagyok példákat oldottak meg. Az elsősök karácsonykor már olvastak. A be­tűkhöz kézjeleket tanultak. (A fo- nomimika módszerét alkalmazta.) A gyerekek először palatáblára írtak, majd ceruzával füzetbe. Csak a 2. osztályban írtak tintával. (Néha.) A gazdáknál a béresek gyerekeit nem tanította. Amelyik gyerek tovább akart tanulni inas­nak, az néhány napra elment a fa­lusi iskolába, levizsgázott és mehe­tett inasiskolába vagy Kiskőrösre a polgáriba. Az utolsó tanítási napon ünnep­séget rendeztek. A kis „vizsga” után előadást tartottak a gyere­kekkel. A hosszú téli estéket, a gyere­kekkel való foglalkozás után, az analfabéták tanításával töltötte. Sokan köszönhetik Szvetnyik Mi­hálynak, hogy felnőttkorban is­merkedhettek meg a betűk csodá­latos világával. Közel harmincéves tanítóskodá­sa alatt több mint ezer gyermek és felnőtt kezevonására, olvasására vigyázott nem eredménytelenül. Rokonságából pedagógusok ke­rültek ki, és követik a nagypapa, nagybácsi útját immár „hivatalo­san ' Iván László döntőn, Kecskeméten találkoznak április 17-én. Május 10. és 30. között országos szakmai válogatók lesznek és júliustól a TV 1-es programja is közvetíti a legjobbnak ítélt 120 pro­dukciót. Nem sokáig kell tehát vár­nunk, hogy kiderüljön, az ismert műkedvelők közül kinek sikerül or­szágos nyilvánosság elé kerülni, vagy ki lesz, kik lesznek azok a még most ismeretlen tehetségek, akiket néhány hónapon belül megcsodálhatunk. datanfolyamok ugyan bent voltak a faluban, de a tanyasi tanító volt a „postás”, a hírharang, az újság egy- személyben. Velünk üzentek a „kin­ti” emberek és általuk kapták a híre­ket. Nem véletlen ám, hogy eltöröl­ték a tanyasi iskolákat! A faluban nagyon gyorsan fel tudták számolni az értelmiség vezető szerepét, a ta­nyákon nem tudták, mert az isko­lákhoz tapadt. — Egyszer jött egy olyan rendel­kezés, hogy lehet vályogból is épí­teni iskolát. Ez már a hatvanas években volt, s a mi gyerekeink közül bizony többen is több kilo­méterről jártak iskolába. Nagyon jó lett volna egy iskolát építeni ki­csit közelebb, a szilosi részen. Ez volt a téglagyári és a szülők kérése is. A válasz mindig az volt: „nincs pénz, nincs pénz!” — Akkoriban a kézi vályogvetés még nagyban folyt, sokan a cigányok közül is bérben vályogot vetettek. — És ha a szülők a falhoz szükséges anya­got előteremtik? — Akkor lehetsé­ges! Megkezdődött a tervezés. Az is­kola elkészült s a mai napig áll és működik.'« » j K. Együttesvezetők találkozói Néhány év óta először adódott alkalom arra, hogy a megyében működő amatőr mű­vészeti csoportok vezetői összeüljenek, meg­beszéljék a közös gondokat és azokra együtt keressenek megoldásokat. A Pedagógiai és Közművelődési Intézet elmúlt évben feltér­képezte, hogy melyik településen milyen cso­portok dolgoznak, hol található olyan szak­ember, aki segítséget tud részünkre adni és melyek azok az országos, regionális intézmé­nyek, szövetségek, akikre a munka során támaszkodni lehet. Pávakörök, citerazenekarok Január 9-én a pávakörök és citeraegyütte- sek vezetői találkoztak Kecskeméten. Régen látott ismerősök ölelhették egymást s nosz­talgiával emlegették a közel 20 éve történte­ket. Felidézték a szép pillanatokat a Röpülj páva-mozgalomról és annak vezetőjéről, Vass Lajos karnagy úrról. Egyöntetű volt a vélemény — akik még megmaradtak — tart­sanak össze. Három település is jelentkezett arra, hogy szívesen adna helyet népzenei ta­lálkozónak, májusban valószínűleg Lajosmi- zsén és Kecelen vagy Szánkon lesz a pávakö­rök és citerazenekarok idei megyei minősitő hangversenye. Néptánccsoportok Január 16-án a megye néptáncegyüttesei­nek vezetői szakmai megbeszélésre jöttek össze. Nagy Dezső problémafelvető előadá­sát hozzászólások, javaslatok követték, majd Héra Éva, a Magyar Művelődési Inté­zet munkatársa ismertette az általa képviselt intézet működését, terveit. A jelenlévők me­gyei egyesület létrehozásának szükségességé­ről döntöttek. Az egyesület létrehozásának előkészítésére szervezőbizottság jött létre, amely január 30-án, 14 órakor ül össze Kece­len. A társaság nyitott, bárki jelentkezhet soraiba. Tel.: 76/327-719, 327-488. Kórusok A kórusok vezetőinek tanácskozása febru­ár 6-án, szombaton 10 órakor lesz Kecske­méten, a Katona J. tér 8. szám alatt. Talán nincs még másik olyan területe az amatőr művészeti mozgalomnak, amely ekkora ha­gyományokkal bírna. Néhány megyei kórus most is kiemelkedik az átlagból felkészültsé­gével. Ők már fesztiválokra járnak, rangos hangversenyeken szerepelnek. Mellettük ott vannak azok az együttesek, akik több ok miatt nemigen jutnak fellépésekhez, többnyi­re maguk örömére dalolnak, s töltenek el baráti közösségben kellemes órákat. És az iskolai kórusok? Néhány csoportról tudnak, de ha visszagondolunk a korábbi évek sike­res rendezvényeire — az éneklő ifjúság hang­versenyeire. kórustalálkozókra, megállapít­hatjuk, lehetne mit tenni az elkövetkező években. De hogy mit és hogyan ezt kelle­ne megbeszélni február 6-án. Várjuk tehát a „kis” és „nagy” kórusok vezetőit a beszélge­tésre és egyben kérjük a fenntartó intézmé­nyeket, tegyék lehetővé, sőt. segítsék a ta­nácskozásra jövő szakemberek utaztatását. HELYTÖRTÉNET ÉS PEDAGÓGIA Keceli zugtanítók, zugiskolák KI MIT TUD? 1993.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom