Petőfi Népe, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-28 / 23. szám

8. oldal, 1993. január 28. MEGYEI KORKÉP Egyetemi kar lesz a bajai vízügyi főiskola Kétnapos tanácskozásra hívta össze Kistelegdi István főigazgató Bajára a pécsi Pollack Mihály Mű­szaki Főiskola és az intézmény főis­kolai karaként működő Vízgazdál­kodási Intézet pedagógiai és gazda­sági vezetőit. A feszitett program szünetében kértem rövid interjút a most kinevezett főigazgatótól. — Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy miért Baja ad otthont a tanácskozásnak. — Ha arra gondol, hogy a pécsi intézményben hatszáz és a bajaiban százötven munkatársam van, való­ban kell magyarázatot adnom: sze­rettem volna érzékeltetni, hogy a bajai vízgazdálkodási intézet nem kevésbé fontos számomra. Ami azt illeti, kollégáim is, jómagam is nem először jöttünk Bajára, ahova min­dig szívesen visszatérünk. — Most egy személyes jellegű kérdést engedjen meg. Ón sikeres építész, műemlékvédelmi szakmér­nök, akinek jelentős eredményei vannak a népi építészet és a hagyo­mány mai alkalmazási lehetősegei­nek kimunkálásában vagy a pécsi történelmi belváros Európa-szerte elismert színvonalú rekonstrukció­jában. Ezt a tevékenységét Janus Pannonius-, egész munkásságát pe­dig az Ybl Miklós-díjjal ismerték el. Mi indította, hogy egy lényegében adminisztratív jellegű munkakört elvállaljon? — Óriási kihívást érzek abban, hogy a kormányprogram által meg­hirdetett egységes pécsi egyetem megvalósításában a PMMF intéz­ményeivel közreműködhetek. A határidő 1996 vége, addig — az átmeneti időszakban — ki kell dol­gozni a kapcsolódási pontokat, azokat az együttműködési formá­kat, melyekből az egységes egyetem kialakulhat. Ennek lenne szerves része, „műszaki kara” a Pollack Mihály Műszaki Főiskola, amely kétszintű képzéssel az üzemmérnö­kire alapozó egyetemit is végez. • Kistelegdi István lelkes híve az egysé­ges egyetem gondolatának. — Milyen közelebbi céljai van­nak a főiskolát illetően? — Az alapfeladat az oktatás fej­lesztése. Emellett fontosnak tartom a nemzetközi kapcsolatok átértéke­lését, hogy minél több hallgatónk­nak módja legyen külföldi diákcse­rék útján bővíteni elméleti és gya­korlati ismereteit, minél több, nyelv­tudással bíró oktatónk szerezzen kint tudományos fokozatot. A jelen tanácskozás is azt szolgálja egyebek között, hogy egyeztessük a színvo­nal emelésére teendő intézkedéseket. — Úgy hallottam, hogy a főiskola gazdasági helyzete nem éppen ró­zsás. Van-e módjuk javítani a pénz­ügyi feltételeket? — Minden lehetőséget megraga­dunk erre, mert a központi támoga­tás jószerével csak a működési költ­ségekre elegendő, fejlesztésre alig jut valami. Külső kapcsolatokból, ala­pítványokból, pályázatokból remé­lünk bevételhez jutni, és szakmai vállalkozásokból pótolni a hiányo­kat. Gál Zoltán MÉGIS KINEK AZ ERDEKE? Utazás az utazás körül • Oromdísz egy kunszentmiklósi épületen. A vitéz harciassá­ga nem kétséges. A polgárok felháborodása sem. Még tavaly októberben két­százhetven kun­szentmiklósi polgár panasz- szal fordult dr. Bórák Ákos polgármester­hez. Korábban a buszt is térí­tette a társada­lombiztosítás a szakrendelésre Kecskemétre utazóknak, újabban azon­ban csak a vo­natot. Ám az itt élők jól tudják, mennyire nem mindegy vonat­tal vagy busszal utazni a megye- székhelyre. Jól tudta ezt a polgármester is, aki támogató kí­sérőlevéllel továbbította a bead­ványt az illetékeshez. A tb. megyei igazgatóságának példás gyorsaságú intézkedése nyomán a panasztevok szűk három hét alatt megkapták az — elutasító választ. Azazhogy ... a dr. Lapp Jenő igazgató aláírta le­vélből kiderül, hogy utazhat busz- szal az, akinek az allapota indokol­ja. Ezt pedig eldöntheti a körzeti orvos. Betegbiztosításikártya-csaták- ban edzett (orvosnak) tanult bará­tom mondja erre legyintve: — me­gint mi visszük el a balhét! „Bezzeg a másik doki busszal küldte a szom­szédot!” — morog a betegem, a tisz­telt tb. meg így dörög ránk: „Az indokolatlanul kiadott utalvány alapján felmerülő jogalap nélküli (!) utazási költség kifizetése az igazo­lást kiadó orvosnak róható fel.” De ha már a pénznél tartunk: pénz az idő is. Amiből elmegy vagy tizenkét óra attól fogva, hogy a „tb.-hü” miklósi polgár hajnali fél ötkor kilép a kapuján, kibuszozik a három kilométerre lévő állomásra, föl a vonatra, Fülöpszálláson át­száll, majd a kecskeméti állomásról elvergődik a szakrendelőig, aztán délután ugyanez vissza, és fél öt kö­rül haza is érhet. Ja, közben kicseré­lik a sebén a kötést, vagy megigazít­ják, a fogszabályzóját. És távolsági busszal? Reggel hét­től délután kettőig megjárható. Au­tóval meg egy szűk délelőtt. Pénz beszél? Nézzük innen is! Vonattal — a helyi buszokkal együtt — négyszázhatvan forint. Távolsági busszal plusz a kecske­méti helyi járattal, négyszáz. Autó­val kábé nyolcszáz. Majdnem a dup­lája. Igen ám, de sokszor kell kísérőt is beutalni (gyerek, öreg, nehezen mozgó beteg stb.). Akkor viszont a vonat, busz lesz kétszer annyi, az autó meg nem. Egyáltalán — kinek spórol a tb.? Az igazgató nemleges válaszát egy tavaly júniusi kormány- rendelettel támogatja meg. Ez, per­sze, súlyos érv, bar kissé furcsa, hogy mi fizetjük a járulékot, a kormány a pénzünkről rendelkezik, a járulék­ból működtetett tb.-hivatal meg védi a ... kinek az érdekét is? Rút plety­kák szerint az „állami” MÁV tarto­zik a tb.-nek, aki ezt a tartozást le­utaztatja velünk. Az ember, persze, nem ül föl akármilyen szóbeszédnek, csak azt nem akarja megérteni az istennek se, hogy kinek takarékos hát a tb., ha a retúr buszköltség tő­lünk Kecskemétre háromszázhat­van, a retúr vonatköltség meg éppen háromszázhetvenhat forint. Ezen már akár kacagni is lehetne. Csak éppen kedv kéne hozzá. Mivel elégednének meg ezek a tel­hetetlen kunszentmiklósiak? Ha nagykorú állampolgárokként meg­választhatnák, hogy adott esetben éppen mivel előnyösebb az utazá­suk, a tb. pedig egy orvosi igazolásra kifizetné a mindenkori legolcsóbb tömegközlekedési eszköz viteldíját. Lehet, hogy túl egyszerű, de vala­hogy mégis ez tűnik a legcélszerűbb­nek. Addig is, míg föláll az új sziszté­ma, a társadalombiztosítási önkor­mányzat. Amikor a fejükre állított dolgok is tán talpra állnak. Balogh Mihály Üzenet a XXI. századból Amióta ember él a Földön, mindig szerette volna megtudni a sorsát, ám a jövő rejtélyes titok maradt. Napjaink­ban azonban új és megbízható lehető­ségek vannak a jövő megismerésére; ez a tudományos jövőkutatás. E tudo­mány világszerte ismert hazai művelője Simái Mihály akadémikus, tanszékve­zető egyetemi tanár, a tokiói ENSZ Egyetem Tanácsának elnöke. Vele be­szélgetünk azokról a nyugtalanító és az emberiség létét fenyegető veszélyekről, amelyeket a tudomány segítségével ér­telmezni és prognosztizálni lehet. — Az ezredfordulóhoz közeledve is­mét szárnyra kaptak a világvégével kap­csolatos jövendölések. Komolyan veszi őket a tudomány? A végveszély nem kívülről fenyeget! — A katasztrófaérzet, sőt a világvé­gétől való félelem nem újkeletű. Az ez­red és a századfordulók idején vissza­visszatér az emberiség történetében e tömeges és pánikszerű rettegés. Ezek a szorongások és félelmek, amelyek a nagy dátumhoz fűződnek, alaptalanok — válaszol Simái professzor. — Elő­ször is tudomásul kell venni, hogy eb­ben az időszámításban, amiben mi élünk, nem az egész emberiség gondol­kozik: a mohamedán világ időszámítá­sa egészen más, csakúgy, mint a zsidó­ságé. — A tudományos kutatások alapján mire lehet számítani? — Rengetek olyan gond van már ma is, amelyek az emberiség jövőjét veszé­lyeztetik. Ezekkel számolni kell, mert ha nem cselekszünk időben, súlyos vál­ságok, katasztrófák következhetnek be. Például annak következtében, hogy az ember gátlástalanul folytatja a Föld többi élőlényének a kiirtását, s ennek hatására bolygónk biológiai egyensú­lya vészesen kezd megbomlani. Ez beláthatatlan gondokat okozhat csakúgy, mint azok, amik az egész vilá­got érintik: a demográfiai helyzet ala­kulása, a nyomor és a népek létfeltétele közti egyenlőtlenségek tragikus növe­kedése. A kelet-nyugati konfrontáció megszűnt és előtérbe kerültek az észak —déli konfrontációhoz vezető feszült­ségek. — Mivel fenyeget az így kialakult helyzet ? A-.Azt.senki neip tudja megmonda­ni, hogy tíz, húsz vagy harminc év múl­va •hfW^fS-íüh'MfSk fogfiaK bélcöVdí* kezni. Ez a jóslás birodalma. Ám az egyértelműen megfogalmazható és a jövőkutatás ilyen kérdésekkel foglal­kozik, hogy hat-, hét-, vagy nyolcmilli- árd embernek mennyi élelemre lesz szüksége, és ahhoz, hogy ezt előteremt­se az emberiség, mit kell tennie, mert ha nem teszi, éhínség lesz. Népvándorlás délről? » — Milyen konfliktusok rejtőznek eb­ben a folyamatban ? — Országok és térségek válhatnak kormányozhatatlanná, s ez destabilizál­ná a nemzetközi rendszert. Ezen túlme­nően vannak azonban más típusú kon­fliktusveszélyek is. A túlnépesedés, az éhség és a munkanélküliség következté­ben óriási tömegek vándorolhatnak a fejlődő világból a délieknél kisebb nép­sűrűségű országok felé. Ezek az orszá­gok azonban nem rendelkeznek semmi . olyan érdemi eszközzel, amivel megál­líthatnák a déli részekről beáramló tíz-, vagy százmilliós tömeget. Ha ez bekövetkezne, olyan tömeges elégedetlenséggel kellene számolni, amely rendszerek összeomlásával, a kormányok egész sorának bukásával járhat együtt. A tudománynak segíte­nie kell e veszélyek elhárításában. A ci­vilizációt fenyegető veszélyek globáli­sak, a megoldásuk is csak ilyen alapo­kon lehetséges. Erre kpll minden dön­téshozót rádöbbenteni és cselekvésre késztetni. Az ember hosszú távon reális — Mindezek után ön milyennek látja a jövő képét? — A hidegháború befejeztével azok a problémák, amelyek az emberiség jö­vőjét beárnyékolhatják, nem szűnnek meg automatikusan. A nemzetközi vi­szonyokban egyidejűleg jelennek meg pozitív és negatív tendenciák. Ma azonban a feltételek megfelelnek a kö­zös cselekvés és az összefogás kialaku­lásához. Én ezért vagyok a jövőt illető­en — a világ tudósainak nagy többsé­gével együtt — optimista! Joggal bízom abban, hogy az emberiség meg fogja találni az utat a közös cselekvéshez. A történelem azt igazolja, hogy az em­ber hosszú távon mindig reálisan csele­kedett, elkerülvén a megsemmisülését, pusztulását. Az emberiség most is meg­találja ezt az utat, amely nemcsak a fennmaradáshoz vezet el, hanem egy 'jobb,“ effogadhatóbbélethez is: ma— ja— A fütyörésző kécskei postás Utcánkba dél körül érkezik meg a postás. Amikor meg­szólal a harang­szó, ki-kiné- zünk az abla­kon, látjuk-e már kerítésünk­höz támaszko­dó csomagtar­tós biciklijét. Olyan már, mint egy család­tag. Ha nem jön, hiányoljuk, egymástól kér­dezgetjük, va­jon mi történt vele. Ha más csönget be he­lyette, még a le­vél érkezése, a pénz átvétele is más. Valahogy így éreznek azok is, akiknek a tisza- kécskei Bagi Gyula kézbesíti nap mint nap a küldeményeket. Gyula bácsi 1968 ősze óta postás. Hogyan kezdődött? Akkoriban vonzó volt ez a szak­ma — meséli. A postásnak sokkal nagyobb tekintélye volt, mint ma­napság. Tanyai postásként kezdett, négy és fél évig járta a tanyákat, 50 kilo­méteres körzetben. Ennek ellenére könnyebb volt a postás munkája. Mára megváltozott, sokrétűbb lett, s nehezebbé tette a rengeteg pénzkifizetés. A postás viszi a nyugdíjat, a családi pótlékot, a munkanélküli-segélyt. S bizony, az emberek, amikor üres a pénztárcá­juk, nagyon türelmetlenek. Tisztelik-e a postást? Az biztos, hogy az idős asszonyok nagyon várják. Van, aki már a kapuban ácsorog, leskelödik, mikor tűnik fel a postás alakja. Különösen a magányos öregek sóvárognak egy­két emberi szóra. Gyula bácsi tü­relmes, bár sietnie kellene, mégis engedi, hogy embere kipanaszkod- hassa magát. Sokszor tréfálkozik; szól néhány kedves szót akkor is, ha nem kérik. így jobban elfogad­ják, állapítja meg a sokat tapasz­talt postások bölcsességével. Talán azért is bíznak benne, s ha idegen megy a levéllel és az újsággal, mert ő éppen szabadságát tölti, meg­ijednek, hogy nem kapják meg idő­ben a küldeményt. Előfordult, nem is egyszer, hogy Gyula bácsi életet mentett. Több esetben talált rá be­teg, ájult emberre az udvaron, aki­hez ő hívott orvosi segítséget. Bagi Gyula még a legkemé­nyebb hidegben sem hord téli ka­bátot, mindig kis zubbonyban jár. — megedződtem már — mondja —, semmi bajom nincs, ha a kezem nem fázik. De nemcsak erről isme­rik fel. Gyula bácsi többnyire jó­kedvű, fütyörészve járja az utcá­kat. így is lehet csinálni? A vála­sza: sok tapasztalat, hosszú idő kell ahhoz, hogy a postás, fikyö^. részve vigye az újságot.-‘»xi'ivrin '»men M A Benke Márta • Bagi Gyula a leghidegebb időben is kis zubbonyában jár. Angolkisasszonyok Kecskeméten 1606-ban borús, csillagtalan estén egy viruló szép leány szállt hajóra a La Manche csatornán. A titokban hajóra szálló hölgy egyike Anglia legelőke­lőbb és katolikus érzületű leányainak. Azzal a szándékkal jött a kontinensre, hogy itt szerzetesi életet folytasson. A 21 éves angol nemes leány — Ward Mária — egy kolostor koldulótestvére lett, durva darócruhában, tarisznyával a vállán járta be a flandriai parasztok házait, alamizsnát gyűjtve szerzetes- társainak. Idegen nyelvét alig értették. Huszonnégy éves korában Ward Má­ria elhatározta, hogy hazája katolikus lányaiból új rendet alapít. Olyan szerze­tesrendet, mely nem zárja tagjait imád- ságos cellákba, hanem az eddig figyel- meh kívül hagyott leányifjúság nevelésé­nek szenteli erejét, hogy Krisztusnak és az egyháznak lelkeket mentsenek meg. Mindezek abban a korban forradalmi tervek voltak, mert be kellett bizonyíta­ni, hogy a lányok tanítása szükséges, helyes és hasznos. A nagy akaraterejű fiatal nő hét, hozzá hasonló korú és rangú angol hölggyel St. Omerben, 1609-ben megalapította az angolkisasz- szonyok rendházát. Az apácákat szár­mazásuk miatt nevezték angolkisasszo­nyoknak. — Ward Máriának egész éle­tén át küzdenie kellett a tömérdek intri­kával, gyanúsításokkal, betegségekkel. A szent életű apáca 1645-ben lehelte ki tiszta lelkét. A rend már annak idején modem szemléletű szabályok szerint vé­gezte tevékenységét, ezért támadtak ne­hézségei a hatóságokkal. XI. Kelemen pápa azonban 1703-ban jóváhagyta sza­bályaikat, jogaikat pedig később X. Pi­us megerősítette. Azóta az angolkisasszonyok intézmé­nyei elterjedtek szerte a a világon. Van­nak közöttük lelkigyakorlatos házak, óvodák, elemi iskolák, középiskolák, árvaházak, hitoktatóképzők, missziós iskolák. Ezeket az intézeteket mindvé­gig — napjainkban is — a szellemi moz­gékonyság és a korszerű pedagógia módszertani vívmányainak eredményes alkalmazása jellemzi. — A szerzetesren­det hazánkba Pázmány Péter telepítette 1770-ben. Intézetük létesült a főváros­ban, Egerben, Veszprémben és még többfelé Magyarországon, így Kecske­méten is. Kecskeméti kezdet Az Angolkisasszonyok Boldogságos Szűz Mária Társaságát a kecskeméti ró­mai katolikus hitközség, illetve Révész István prelátus plébános 1917-ben hívta meg a leánygimnázium szervezésére. Schuszter Konstantin váci megyéspüs­pök alapítványa a kecskeméti hívek ado­mányaival és az egyházközség hozzá csa­tolt évi járadékaival biztosította az isko­lalétesítés anyagi alapját. Az angolkis­asszonyok első kecskeméti látogatása pedig igazolta a hírt, hogy tanuló bőven jelentkezik. A Szent Erzsébet-templom melletti szerény lelkészlak és a templom északi szárnyán két iskolaterem apró ja­vításokon esett át. Nyolcán kezdték 1917 nyarán az angolkisasszonyok nyolc tagból álló társasága megérkezett Kecskemétre. Az első behatásokat Fitt- ler M. Róza intézeti főnöknő vezette szerzetes munkatársaival: Beleznay Etel­kával és Lengyel Júliával. Augusztus 25- én ünnepélyes Veni Sancte-val celebrálta Révész István prelátusplébános a szent­misét és elvégezte a rend beiktatását. Kecskemét közönsége örömmel fogadta az új intézmény létesítését. Lépésről lé­pésre fejlődött a gimnázium, melyhez ta­nítónőképző is csatlakozott. A rendi fő­hatóság Mater Nagy Anna dr. középis­kolai tanárt bízta meg az igazgatói mun­kával. Az iskola eredetileg gabonamag- támak használt földszintes épületére Klebelsberg Kunó kultuszminiszter köz­benjárására 1924 őszén emeletet húztak. Ettől kezdve itt tanult a leánygimnázium nyolc osztálya; fizikai előadó, énekterem és könyvtár is rendelkezésre állt. A tor­natermet a gimnázium és a tanítóképző közösen használta. 1932 óta a leánygimnázium a rend hőslelkű alapítónőjének. Ward Máriá­nak nevét viseli. Ez a név figyelmeztette a növendékeket, hogy megalkuvás nél­kül hívek maradjanak az iskola szelle­méhez. A katolikus leány-középiskola mindig fontos feladatának tartotta, hogy az ifjúságot megtanítsa, miként gyűjtse össze lelki erőit, miként gazda­gítsa azokat a kereszténység életforrá­saiból, s hogy a szellemi erők ezt a vég­céh mindig elérni törekedjenek. Az intézet nagy gondot fordított arra, hogy a tanulók tapasztalati úton is fej­lesszék történelmi, földrajzi, természet­rajzi ismereteiket. Üzemeket, gyárakat látogattak Kecskeméten és környékén, de a fővárosban is. Időnként elutaztak Franciaországba, Olaszországba. Az is­kolai belső munkának jelentős kiegészí­tő részei a kegyesrendiek jól felszerelt szertáraiban végzett bemutató és kísér­letező előadások. így sikerült pótolnia az intézetnek a szertárak hiányosságait és segíteni a tanulókat, hogy az elméleti munka után érdekes kísérletekkel szilár­dítsák meg az ismereteket. Tanítás és nevelés A tanárok az oktatás folyamatában többnyire az egész osztályt foglalkoztat­ták, de nem feledkeztek meg az egyéni bánásmódról sem. Megmagyarázták a gyermekeknek és gyakorlati példákkal is illusztrálták, hogy a munka edzi az akaratot, a rendszeres tevékenység lekö­ti a figyelmet, nem hagy időt a rosszra. Idézték Tompa Mihály szavait: „ ... a munkásság az élet sója, romlástól, mely megóvja”. Az oktatómunka nemcsak ismeret­közlést jelentett, hanem az erkölcsi ne­velést is szolgálta. A növendékek a taná­rokat nagy tiszteletben tartották; udva­rias magatartásukkal fejezték ki háláju­kat a kapott sok tudásért, jóságért. A tanulók egymás közt szinte úgy érint­keztek, mint a testvérek, ellenséges ma­gatartásra, fegyelmetlenségre csak rit­kán került sor. A szülők figyelme kiter­jedt lányuk otthoni és iskolai magatar­tására egyaránt. A tanúik fegyelmét a tanári következetesség és jóakarat biz­tosította: ritkán kellett szigort alkalmaz­ni. Az intézmény életének minden jelen­tős megmozdulása a valláserkölcsi és hazafias nevelés célkitűzéseit szolgálta. Az intézet tanárai jól tudták, hogy csak az iskola és a család együttműkö­dése biztosíthatja a kitűzött oktatási és nevelési célok megvalósítását. Ezért a tanulók szüleivel főleg ilyen témákat vi­tattak meg: kötelességteljesítés, felelős­ség, önuralom, áldozatkészség. Az in­ternátusbán is családias környezetben éltek a növendékek. Imádság, tanulás, munka, mozgás, játék, pihenés minden napnak a rendje. Az ifjúsági egyesületek közül gazdag programmal, folyamato­san működött a Mária Kongregáció, az Élő Rózsafüzér Társaság és az Árpád­házi Boldog Margit Önképzőkör. Szegénysége ellenére is vonzóvá tette az angolkisasszonyok intézetét a csalá­dias szellem. A növendékek elsajátítot­ták a kellemes, barátságos modort, egy­más öröme és bánata iránti érdeklődést. A rendet pedig annyira megszokták, hogy nem az iskola kényszere, hanem jobb belátásuk irányította magatartásu­kat. Dr. Krajnyák Nándor Az angolkisasszonyok kecskeméti nyolcosztályos leánygimnáziumukat és tanítóképzőjüket, 1917-ben, a rend le- költözésének esztendejében alapították. A leányok tanításával, nevelésével fog­lalkozó angolkisasszonyok 1948-ig tar­tották fenn gimnáziumukat a „hírős” városban. Több évtizedes szünet után, 1992 őszén újraindult Kecskeméten a Ward Mária Leánygimnázium. Jelenleg két — egy első és egy második osz­tályban folyik a tanítás. A 73 leányt tizenhét óraadó tanár és három nővér tanítja. A rend több gimnáziumot is tart fenn Magyarországon, az ugyancsak nyolcosztályos egri gimnáziumot 1990- ben indították újra. A napokban Veszp­rémben adnak át egy általános iskolát, amelyben az angolkisasszonyok rend­jük tradícióinak megfelelően oktatják, nevelik a diákokat. Mozgalmas tanóra az angolkisasszonyok kecskeméti újraindított iskolájában (Fotó: PN-archív)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom