Petőfi Népe, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-01 / 232. szám
PETŐFI NÉPE 8. oldal, 1992. október lóit ItaS VENDÉGOLDAL lolt ItaS SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET Székely János emlékezete Marosvásárhelyen meghalt egy író; meghalt Székely János . . . Nem tudom, hányán figyeltek fel a halálhírét közlő újságközleményre, hányán kapcsolták össze nevét egy-egy könyv címével, mindez azonban most talán nem is érdekes. Az író a művekben mutatkozik meg, s Székely Jánosért a művei helyt állnak mindaddig, amíg a magyar irodalom létezik. Azok közül az írók közül való volt, akik naponta leültek-leülnek az íróasztalukhoz, s keresték-keresik a műveiknek, gondolkodásuknak leginkább megfelelő mondatokat. Székely János is naponta leült íróasztala elé, így élte a műveknek alárendelt életét... Nagy, jelentős műveket hagyott maga után: A nyugati hadtest című regényt, a Caligula helytartója című drámát, A másik torony című esszéregényt, s így tovább ... A nyugati hadtest című regényét sűrűn újraolvasom: irodalmunk humánummal talán leginkább telített műve ez. Kétszer találkoztam Székely Jánossal. Először 1978-ban, egyetemistaként, könyvküldeményt adtam át neki Marosvásárhelyen, az Igaz Szó szerkesztőségében. Egy tucatnyi esztendő múltán a lakásán kerestem fel, a Justitia utcában. Mutatta, lakásával szemben a börtön, ott őrizték az apját az ötvenes évek végén, egy telefonon lehallgatott mondat miatt, s naponta kiállították az udvar sarkába, hogy fia a lakás ablakából lássa. Székely János ekkor írta a „rendszerhű” műveit, ám ezt senki nem rótta fel neki, ezekkel a versekkel sikerült apját kimentenie a börtönből... Aztán Kecskeméten élő orvos barátjáról beszélgettünk, aki a nyugati hadtest történetének részese volt... Végül szellemi, politikai kérdésekről esett szó. Erre emlékezve küldtem el Székely Jánosnak azt a körkérdést, melyet a Tanú megjelenésének 60. évfordulója alkalmából fogalmaztunk meg Sándor Ivánnal. „Milyen a századvég szellemierkölcsi klímája?; merre tartunk?” — kérdeztük. Postafordultával, elsőként érkezett a válasz a szerkesztőségbe: „Nos, úgy gondolom, meg tudom mondani, merre tartunk. A szellemi-erkölcsi kultúra teljes leépülése felé ... Erkölcsi köztudat híján atomizálódik a társadalom, a hajdani kulturális szabályozás helyét a természeti törvény, a dominanciaelv, a politikai manipuláció veszi át..." Tanácskozásunkra a meghívót elküldtem neki, válaszolni azonban már nem tudott rá, más, a Marosvásárhelyről Kecskemétre vezetőnél hosszabb útra indult. Idézett szavain érdemes eltűnődnünk: egy nagy író utolsó „ítélete” ez korunkról... Fűzi László • Kopjafás temető a szovátai Árpád-kori református templom udvarán. (Fotó: Szász) K orunk krónikása, a „kórosan optimista” Lengyel László töprengéseit a Magyarország felfedezése sorozat egyik darabjaként Té- pelődés címén fűzte kötetbe. Lengyel makacs szorgalommal rögzíti a rendszerváltozás eseményeit és ezzel egyszerre alakítója a közvélekedésnek, illetve bizonyos mértékkel részese a politikai döntések befolyásolásának, másrészt pedig a gyorsan változó kor történéseinek szubjektív lenyomatát tárja olvasói elé. Mert vitathatatlan, hogy a tegnap, a tavaly és az előtte történtek már történelemnek számítanak. Szerzőnk nem azzal a szándékkal ir, hogy helyettesítse a történettudományt, hanem annak a korszaknak szűrőjén át nézi a történelmet, amelyben neki kell élnie. Az ilyen magatartás egyébként törvényszerű, de nem mindenki szereti ezt bevallani, mert a póz gyakran kifizetődőbb, mint az őszinteség. Olyan korban élünk, amikor „a politikai pályán hiú lökdösődés. Az üzleti életben állandó készenlét és gyanú a becsapókkal szemben. Még magunkban sem bízhatunk. A szellemi életben távolságtartó védekezés az általános sirámokkal szemben, vagy a »meneküljön, aki tud« futása. És fiunkra nézünk, akinek megígértük, hogy biztosítjuk a sorsát — most ezt aligha tehetjük, tehát hallgatunk. Ezer szövedék. Szívesen fognánk valakire vagy valakikre, hogy ö vagy ők a csábítók, a félrevezetők. Csakhogy mi is ott voltunk a félrevezetők között.” Súlyos szavak. Biztosan lesznek, akik haraggal olvassák, de ne dobják félre Lengyel könyvét, mert írásainak higgadt, humanista hangvétele a nagy indulatúakat is meggyőzheti. A hatvan írás többsége tavaly született, kisebbik része pedig ez év elején. Akkor, amikor már a lakiteleki sátorban levők egy része ellenfél vagy ellenség lett. Lengyel két írásban is emlékezik a sátor alatti órákra. Nyolcvanhétben még hitt a szétesett kapcsolatok összeférce- lésében. Most azt állítja, hogy Lakitelek vissza- hozhatatlan. Új sátrak kellenek, új helyeken, ahol a „szellemhez” ismét hozzátartozik a más véleményen lévők meghallgatása. Az emlékezést egyébként is fontos emberi tulajdonságnak tartja; szívszorítóan szép írással emlékezik nemzedéke tehetségeire, elviselhetetlenjeire: Vági Gáborra és Csengey Dénesre. (Halottak beszélgetnek) Külön fejezetet szentel a politikusok arcképeinek. Plasztikus képet rajzol a miniszterelnökről, a köztársasági elnökről és a leváltott tisztségviselőről, akiben a miniszter meghalt, de az ember él. Figyelemre méltóan elemzi a pártok tevékenységét is. írásainak egy része Ady publicisztikájának hangvételét és színvonalát idézi, máskor Németh László-minőséget sürgető gondolatai jutnak eszünkbe. Érezhetően közel áll hozzá Eötvös József és Bibó István, de szívesen kölcsönzi a magyar költők gondolatait is. A könyvben ölelkezik a múlt és jelen. Lengyel úgy tud európai lenni, hogy a nemzeti gondolatot soha nem felejti. Önvizsgálata példamutató, hiszen az utószóban így ír: „A történelem úgy nyargal keresztül néhány feltevésemen, hogy még arra sem jutott időm, hogy utána menjek. De valamennyien csak futunk a történelmi gyors után.” Reményünk csak akkor lehet utolérni, ha odafigyelünk a felelős írástudókra. Komáromi Attila • Középkori kápolna a székelyföldi Sárvárad központjában. (Fotó: Szász) PINTÉR LAJOS A Meredek út egy példányára Az utcán béke leng s valami borzalom, hajnal van, mikor ébredek: ím, itt előttem — s mégis távoli álomkép a domb. Előtűnik gyerekkorom, hajnalban ha fölébredek, kiskakas hozza csőrében — elém leejti — a gyémánt új napot. Ne írd tovább, ne írd tovább — úgyis csak töredék, minden csak tört edény: a bronz harangban holt harangöntök szava kong, szava bong. Az újszülött is fölsírt már, körme nőtt, s karma, mancsa, aki majd fiakat hadba hív, oly örök a parancsa. Pedig az utcán béke leng, s csak valami borzalom. Nem délkör ez, nem Délsziget: hol rád süthet a nap. Hanem a légkör, amelyben a márvány megrothad. Légkör, amelyben a vers oly nehezen üti át, át sem üti végül lásd — a hallgatás falát. SIGMOND ISTVÁN Az utolsó vacsora Amikor az öregember majszolni kezdte az első szem szőlőt, a lány még messze volt. Az öregember azon tűnődött, hogy ezt az egy szem szőlőt tekintse előételnek, s csak utána rágcsálja el a kiflit, vagy egye meg mind a tíz szem szőlőt, amit aznap estére kikészített magának, s akkor a szőlő lenne az első fogás, a kifli a második, vagy fordítsa meg a sorrendet. Az ajtó zárva volt, mert náluk az volt a szokás, hogy éjjel-nappal zárva tartottéik a lakást, még az ötvenéves házassági évforduló napja sem volt kivétel, nem mintha attól tartottak volna, hogy kopogtatás nélkül benyit valaki, de bezárt ajtó mögött nagyobb biztonságban érezték a boldogságukat. Az öregembert arra szoktatták, hogy a fehér damasztabroszhoz ne üljön le sem utcai ruhában, sem a foszladozó ujjú házikabátban, most is felöltözött a vacsorához, s miközben megterített .feltálalta a tíz szem szőlőt egy porcelán kistányérban, a kiflit maga elé tette és félhangosan elmondta az asztali áldást, a lány nyugodt léptekkel közeledett az öregember háza Jelé. Amikor az öregember kinyúlt a második szem szőlő után, a lány elérkezett a ház közvetlen közelébe. Az öregember senkit sem várt, a lány jövetelére sem számított, eszébe sem juthatott tehát, hogy fogadnia kellene valakit, inkább azon morfondírozott, hogy vajon nem tekint he tö-e valamiféle önzésnek a tíz szem szőlőben megtestesült mérték- telenség. Noha a kérdésre még nem tudott kielégítő választ adni, ujjai megindultak a szőlőszemek felé, ötöt kiválasztottak az immár nyolcra szűkült csoportból, és áttolták a tányér másik oldalára. Miközben ugyanazok az ujjak a tányért is elindították az asztal szemben levő oldala felé, hogy amaz végül az asztal közepén állapodjék meg, a lány is megérkezett az öregember házának utcára néző ablakához. Az öregember kinyúlt a harmadik szem szőlő után, a kiválasztott szemet kiemelte a tányérból, és már kinyitotta a száját, hogy az édes bogyót a nyelvére helyezze, amikor meglátta az ablak előtt álldogáló lányt. Az öregember visszatette a szőlőszemet a tányérba, két kezét elhelyezte az asztalon, hátradőlt a fatámlás széken, és meglepődve nézte az ablakéinál megjelenő ismeretlen tüneményt. A lány nem intett, nem szólt, nem mosolygott, egyáltalán nem csinált semmit, csak állt az ablak előtt és nézte az asztalnál ülő öregembert. Teltek a percek. Az öregember azon vette észre magát, hogy nyitva felejtette a száját, ezen elrestellte magát, gyorsan összeszorította ajkait, így azonban olyan kellemetlen szorítást érzett a torkában, hogy kénytelen volt köhécselni néhányszor. Valahogy illetlennek érezte most a köhécselést, de nem történt semmi, a lány még mindig ott állt az ablak előtt, s egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha valaha is szándékában volna elmenni onnan. Az öregembert elfogta a remegés, a kezét leemelte az asztalról, s elhelyezte az ölében, nehogy meglássák kezének furcsa reszketését a fehér damasztabroszon. Egy idő után terhesnek érezte a mozdulatlanságot, nem mintha elzsibbadtak volna a végtagjai, éppen ellenkezőleg, valami olyanszerű áramlat indult meg az ereiben, amit kezdetben érdeklődéssel figyelt, később szégyellte magát érte. Úgy döntött, hogy feláll, kinyitja az ajtót és kimegy az ablak elé, hogy közelebbről is szemügyre vegye a lányt. Lassan indult meg, el kellett döntenie menet közben, hogy mit fog mondani, fogalma sem volt róla, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni egy ilyen lánnyal, aki olyan mozdulatlanul áll az ablaka előtt, mintha odaültették volna. Amikor az öregember kilépett az utcára, a lány nem állt az ablak előtt. Az utcán senki sem volt, sem jobbra, sem balra, sem a túlsó oldalon. A lány nem tűnhetett el semmiképpen, az utcának ez a része teljesen egyenes volt, kar vastagságú facsemetékkel végigültetve, amelyek nem nyújthattak védelmet az esetleg elrejtőzni szándékozónak. Az öregember egy ideig nézte a semmit, nem csodálkozott, nem bosszankodott, megállapította, hogy igencsak eljárt az idő a feje fölött, aztán visz- szament a szobába, bezárta maga után az ajtót, visszaült az asztalhoz, s mielőtt nekifogott volna a harmadik szem szőlőnek, ismét felnézett az ablakra. A lány ott állt az ablak előtt. A harmadik szem szőlő már nem tűnt olyan édesnek, mint az első kettő, de azért elmajszolta azt is. Aztán megigazította a fehér da- masztabroszt, az volt az érzése, hogy a szélei nem csüngenek le egyformán az asztal lapjáról. Hogy mást nem volt mit csináljon, újra felnézett az ablakra. A lány változatlanul ott állt, mintha még mozdulatlanabb lett volna, mint első megjelenésekor. Az öregember odalépett az ablakhoz, közel, egészen közel hajolt az ablaküveghez, egy arasznyi távolságra lehetett a lánytól, aki farkasszemet nézett vele, anélkül, hogy egyszer is megrebbent volna a szempillája. Az öregember nem mert megszólalni, nehogy ismét eltűnjön a lány, aztán már nem bírta elviselni a szobormerev lány közelségét-, visszamenekült az asztalhoz, érezte, hogy a halántékán egyre gyorsabb ritmusban lüktetnek a vérerek, majd egy hirtelen ötlettel kiemelte a tányérból azt az öt szem szőlőt, amiről nemrég lemondott, elhelyezte őket a tenyerében, és megindult az ajtó felé. Mielőtt ismét megfordította volna a kulcsot a zárban, rápillantott az ablakra. A lány ott állt az ablak előtt, és nézte az öregembert. A szőlőszemek jól elfértek az öregember tenyerében, de félthette őket, mert igen óvatosan nyitotta ki az ajtót, először a kezét nyújtotta előre, s csak azután lépett ki ő maga is az utcára. Mielőtt odafordult volna a lányhoz, megpróbált mosolyogni, de ez nem nagyon sikerült, egyre jobban érezte a lüktetést a halántéka mögött, egy kicsit mintha a szeme előtt is elhományosult volna a világ, nem a rosszullét, hanem a szemébe tódult könnycseppek miatt látta fátyolosnak a környezetét, kinyújtott kezét, benne a szőlőszemeket, az egyenetlenre taposott járdarészt, az ablakrámát, a lemenő nap sugarában csillogó ablaküveget, és az utcát, a teljesen kihalt utcát, amelyen nemhogy emberek, de még árnyékok sem suhantak semerről semerre, a lánynak is nyoma veszett, mintha sosem lett volna az ablak előtt. Az öregember ökölbe szorította előrenyújtott kezét, a szétnyomott szőlőszemekből kifröccsent a ragacsos lé, s végigprec- kelte az öltönyét. De ez most egyáltalán nem érdekelte, észre sem vette, arca kivörösödött, mozdulatai felgyorsultak, berobogott a szobába és becsapta maga után az ajtót. Az első szemébe ötlött látvány a két megmaradt szőlőszem volt, az egyiket felragadta a kistányérból, és egy hirtelen mozdulattal belökte a szájába. Egy ideges harapás, és a szőlőszem sercegve fröccsent szanaszét. Az öregember fáradtnak érezte magát, az ablaknak háttal állva rátámaszkodott az asztal lapjára, de képtelen volt sokáig így maradni, pedig nagyon erőlködött, próbálta rávenni magát, hogy ne nézzen még egyszer az ablakra, nem neki való ez a látvány, ami minden bizonnyal újra ott lesz, de hátha mégsem, hátha végleg eltűnt az életéből, egy idő után azonban már nem tudta elviselni a bizonytalanságot, egy gyors mozdulattal hátrafordította fejét, és rámeredt a szoba ablakára. A lány ott állt az ablak előtt, s nézte az asztalba kapaszkodó, görnyedten álló öregembert. Az öregember nem mozdult el az asztal mellől, úgy maradt, kicsavart testtel, feje az ablak felé fordítva, keze az asztalba kapaszkodott, nézte, nézte a lányt, aztán kinyílt a szája, olyan nagyra nyitotta a száját, hogy az onnan kizuhanó ordítás megremegtette az ablakszemeket. Az öregember ordított, egyre csak ordított, de a lány nem mozdult el az ablak elöl, szobormereven nézte az öregembert. A vadászfegyver egy rozsdás szegen lógott a falon, időtlen idők óta nem lőttek vele, de az öregember még jól emlékezett a kezelésére, pillanatok alatt sikerült csőre töltenie. Nem reszketett a keze, amikor cél- bavette a lányt és meghúzta a ravaszt. Aztán visszaakasztotta a fegyvert a szegre, majd odalépett az ablakhoz. Most már senki sem állt az ablak előtt. Az öregember egy ideig csendben nézte a szétlőtt ablaküveget, a törmelékek egy része befelé zuhant, a másik része az utca kövezetén csörömpölt, de most már elcsendesedett minden, a halántéka mögött sem érezte a lüktetést, a szeme előtt is kitisztult a világ, s valami nagy-nagy békesség költözött a leikébe. Megfordult, a kalapját leakasztotta a fogasról, feltette a fejére, körülnézett, hogy ne hagyjon rendetlenséget a szobában, nem szerette volna, ha utólag kibeszélik az emberek. A kifli és egyetlenegy szem szőlő ottmaradt az asztalon. Az öregember kilépett az utcára, s mielőtt átvágott volna a túlsó oldalra, még egyszer, utoljára látni akarta a lányt. Odanézett hát az ablak alá, a járdára, de semmit sem látott, az utca kövezetén csak az üvegcserepek csillogtak, üres, kihalt volt az egész utca, ebben az órában nem nagyon jártak errefelé az emberek. A lány mintha nem is létezett volna soha, nem volt ott sem élve, sem holtan. Az öregember visszament a szobába, magára zárta az ajtót, leemelte a vadászfegyvert a szegről, csőre töltötte, és a cső végét jó mélyen benyomta a szájába. * Amikor az emberek kihozták az öregembert a házból, s a hordéigyat elhelyezték a halottaskocsiban, a ház előtt, közvetlenül az ablaknál egy lány állt az utcán, egyik kezében egy szem szőlő volt, a másikban egy kíflit szorongatott, s mozdulatlanul, szobormereven nézgtt az öregemberrel elzotyögö halottaskocsi után. Az oldalt összeállította: Komáromi Attila LENGYEL LÁSZLÓ KÖNYVÉRŐL Tépelődés
