Petőfi Népe, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-13 / 164. szám

PETŐFI NÉPE I 1 Minden eladó • Higgye el, megéri! Pont az ön mérete! A „lengyelpiacra” — bármilyen körülmények uralkodjanak itt kint — szüksége van az embereknek: két éve, amikor megpróbálták be­zárni, sokan minden követ hajlan­dók voltak megmozgatni azért, hogy tovább működhessen. Azóta a feltételek sok szempontból jobb­nak tűnnek, állandó rendőri fel­ügyelet mellett folyik a nagy üzle­telés. Falatnyi hurka Zajlik az élet a piacon, a bejárat­nál és hátul sorokban állnak az emberek egy-egy falat sült kolbá­szért és némi sörért a falatozók előtt. — Egy darab hurkát kérek, mustárral és egy szelet kenyérrel! Meg egy fél deci Unicumot, a ba­rátomnak pedig . .. egy fél deci al­malevet lesz szíves! — mondja egy férfi. Az eladó bólint, kiszolgál, majd szemügyre veszi az eléje tartott iga­zolványt. — Próbavásárlás! A Fogyasz­tásvédelmi Főfelügyelőség megyei hivatalából vagyok, legyen szíves megmutatni a papírokat! Előkerül a mérőedény, pillana­tokon belül kiderül, hogy fél deci-e a fél deci, jól mérték-e a kolbászt, és egyáltalán, rendben vannak-e a vállalkozói engedélyek? — Szerencsére, az itteni állapo­tok sokat javultak — mondja Bar- kóczi Endre, a felügyelőség ellen­őre. — Kisebb hiányosságok szin­te mindig akadnak, de kirívó visszaéléssel ritkán találkozunk. Ez köszönhető a gyakori ellenőr­zésnek, és a konkurenciaharcnak! ;— Az itteni árusok, valóban, szinte versenyeznek: nem mellékes számukra, hogy melyikkel van a kevesebb gond — folytatja dr. Nyúl-Tóth Tibor, a Megyei Állat­gondozási és Élelmiszerellenőrző Állomás képviselője. Szavait alátá­masztandó, egy eladó siet oda hoz­za: Doktor úr, jöjjön már, nézze meg, mi van itt, mert ezek a piaci moszkítók már nagyon elszemtele- nedtek! (Rövidesen megtudom, hogy az engedély nélkül italt kimérő, élel­met árusító konkurenciáról van szó.) ~ Egyébként jó dolog, hogy ki­alakult egy stabil áruskör — foly- t-tja dr. Nyúl-Tóth Tibor —, ré­gebben többnyire csak külföldiek hoztak ide portékájukat, a mosta­ni maszekoknak pedig nem érdeke, hogy túl sok legyen a panasz rájuk. Lenyomtam a fickót Az egyik maszek bódéjánál ál­lunk éppen, az ellenőrzés folytató­dik. A tulajdonos közben elmeséli, hogyan zajlott a legutóbbi piaci balhé. Mint kiderül, egy orosz ál­lampolgárt kísért be a rendőr a piac irodájába. Krajnyák Ferenc, a kecskeméti „Piedone” levette egy pillanatra a tolvajlással vádolt fér­firól a bilincset, mire az nekiugrott az ajtóban álló díjbeszedőnek — el is törte a lábát a szerencsétlennek —, s rohant kifelé. — Itt futott a kerítésen túl mutatja a bódé tulajdonosa. Én láttam, ahogy rugdossa szét maga előtt az embereket, de hát a rend­őrnek is nekimenni...?! Átugrot­tam a kerítésen és lenyomtam a fickót! — Gyakoriak az ilyen és ehhez hasonló esetek? — kérdezem a pi­acfelügyelőtől. — Szerencsére, inkább csak ki­sebb bűncselekmények jellemzik a piac mindennapjait. A lopások, zsebmetsz,ések. bizony gyakoriak. — Nincsenek bandák, vagy vala­milyen maffiák? — Nem nagyon találkozni ilye­nekkel, a magyarokat legalábbis nem piszkálják. Az ukrán és len­gyel árusokat, valutázókat viszont gyakran szorongatják a csecsének. Rövidre nyírt hajú, kisportolt ala­kok ezek, gyakran látni őket a piac környékén. De amit csinálnak, azt is csöndben, maguk között intézik el többnyire. Lassan dél lesz, az ellenőrzés még tart. Ma a felső sort vizsgál­Olcsón adom a babát. Végtagok zacskóból, jutányos áron! ják. legutóbb ugyanis az alsón nézelődtek az ellenőrök. Közben rengeteg gyanús alakot látunk: bőröndből kvarcórát árulnak koreaiak, amott műszaki boltos kínálja portékáját. Meglepetésre egyiket sem ellenőrzik a felügyelőség és az állomás emberei. Nincs jogunk hozzá mondja Barkóczi Endre —, csak a hivatalos papírral rendelkező vállalkozókat nézhetjük meg, a többi a vám- és pénzügyőrségre tartozik. Pontosan — veszi át a szót a piacfelügyelő — és már sorolja is, hogy mikor szokták hívni őket. Ha gyanús árut látunk: fegyvert, lőszert, vagy bármilyen más szempontból feltűnő dolgot, mondjuk nagy mennyiségű alko­holt. Van egy szint, ami alatt szabadon tevékenykedhetnek az eladók. Ha netán betéved egy külföldi társaság, akik még nem ismerik az itteni játékszabályo­kat, azokat a piac automatiku­san kiveti magából. Senki sem akar balhét! Mióta a rendőr ál­landóan járőrözik, még az „itt a piros, hol a piros” is eltűnt a környékről. De legalább olcsó A tarka ruhás cigányasszo­nyok — papucsot és kendőt árulva — tiszteletteljesen kitér­nek a közeledő két rendőr elől. Persze, egyenruhában sem lehet könnyű a szolgálat a júniusi port nyelve. Megkérem őket, meséljenek a „lengyelpiaci” szol­gálatról. Téti Tibor és Nyúl Tibor őr­mesterek azonban még egy üdí­tőt sem hajthatnak le, arra sincs idejük, hogy belekezdjenek a vá­laszba, mert ájuldozva, levegő után kapkodva egy külföldi nő rohan oda hozzánk Messziről kiszúrta a kék egyenruhákat, nem is nagyon magyaráz, megra­gadja az egyik rendőr karját, és a tömeg felé mutogat. Pillanatok alatt a sorok között állunk, kö­rülöttünk gyékényeken minden­féle kétes eredetű és tisztaságú holmi. A nő sírással küszködve magyaráz valamit, mutogatja hogy amíg elment a WC-re. va­• Csendélet: az előteret hanyag eleganciával, de gondos figyelemmel állították össze. • Mitől jön lázba egy gyerek? Gumikacsától, Batmobiltól, biciklialkat­résztől? Esetleg egy sajtreszelőtői? T alán mindenki járt már „lengyelpiacon”. Ismerősek a főidre leterített gyékények, a Közép-Európa talán összes nyelvén hallható kínálga- tás, az alkuk hangjai. — Még szerencse, hogy nincs időjárási front! — mondja Lampé Tamás kecskeméti piacfelügyelő, körbemutatva a júniusi hőségben őgyelgő töme­gen. — Olyankor mintha mindenki megőrülne, nem lehet bírni az emberek­kel! Lépten-nyomon veszekedések robbannak ki, képesek azon hajba kapni, ha pár centivel kisebb hely jut az egyiknek. Reggel hatkor nyitjuk ki a kaput, akkor aztán megindul az áradat: az árusok rohannak helyet foglalni maguknak. Később, nyolc-kilenc körül lecsillapodnak a kedélyek, folytató­dik a szokásos piaci nap. 1992. július 13., 5. oldal • A hintapolitika idekint semmit sem ér! Csak a vevő érdeke számít. laki kilopta a kistáskáját bő­röndjéből. Passport! Fünf hundert márk, forint, lei! Pereg a nyelve, jajong, s közben vádlón mutogat a közelben álló tarka kgndős cigány­lányra. A tömeg érdeklődve szorul közelebb, nem akar lemaradni semmi érdekesről. Maga látott valamit? kér­dezi a rendőr a cigánylányt. — Én? Én ugyan semmit! Itt se vótam. hogy láttam vóna? Milyen állampolgár maga? Román vagyok. Erdélyi ci- gán! Itt az egész család, kérdezze csak meg, láttak-e valamit? - egy kalapos férfi jön oda a rend­őrökhöz, feltehetően a lány férje: karján csupasz lurkó. Biztos úr!? Mi erdélyiek va­gyunk. Cigánok, a cigán meg nem lop! Nem lop az! — No, úgy tűnik, a táska már nem lesz meg: a két rendőr átnézi a közeiben árusítók holmiját, mindhiába. Felveszik az adatokat, többet egyelőre nem te­hetnek. Ez a leghétköznapibb eset mondja egyikük. — A tolvajok­kal csak akkor kezdhetünk vala­mit, ha rajtakapjuk őket, egyéb­ként majdnem reménytelen az eset Visszafelé menet a bóvlikat mustrálgatjuk. Elképesztően rossz minőségű holmik: porosak, hasz­náltnak tűnnek, de ... — De legalább olcsóak' mondja egy öreg bácsika. Nincs nekem pénzem áruházban vásárol­ni. Itt, kinn meg jönnek-mennek a népek, válogatnak, valami hasz­nálhatót mindig találnak! Igaz, itt nincs garancia, nincs reklamáció. Mégis, úgy tűnik, egy­re többen jönnek ki a „lengyelpiac­ra” vásárolni. Erre futja .. . Bán János (Fotó: Straszer András) • Zavarba ejtő árubőség, de kevés a vevő.

Next

/
Oldalképek
Tartalom