Petőfi Népe, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-22 / 146. szám

MEGYEI KORKÉP 1992. június 22., 5. oldal Borzák Tibor riportja • Ezerkétszáz darabból áll az a terítő, melyet az élősírban készített eérnából a bujdosó. filmen Még rágondolni is szörnyű! Hat évet eltölteni egy élősírban. Szinte mozdulatlanul, hangtalanul. Márpedig megtörtént esetről szól az alábbi riport. A Kecelen élő Somogyi Lajos szomorú életsorsa akkor is meghök­kentő, ha tudjuk, az ötvenes évek hajtóvadászatai elől sokan menekültek. Volt aki disszidált, mások holt vidékekre bujdostak el. És akadtak olya­nok, akik vállalták az önkéntes száműzetést, úgy mint Somogyi bácsi. A kacsaól alatt ásott bunkerban húzódott meg hosszú éveken át. TF ti linóvá rrnl te ma8a előtt és lerajzolta. A rajzo­JY<tpU9 v al I Ul kon magához szorítva ábrázolta a Kecelre kisfiút­helyett ő csinálta meg a leckét. Hát ez meg hogyan történhetett? Egy ismerős elmagyarázta az asszony­nak az éppen soros házi feladat megoldását. A skiccel a kacsaól­hoz tartott, majd átnyújtotta a fér­jének, aki már várta, hogy bemá­solhassa a kis diák füzetébe. Lám, micsoda leleményesség! Már négy év is eltelt, amikor Lajos bácsi értelmesebb napokat kívánt magának. Nem mert feljön­ni rejtekhelyéről, mert hiszen hiá­ba ritkultak a hivatalos látogatók érdeklődései, azért nem ártott óva­tosnak lenni. Csak attól tartott, mit tesznek, ha elkapja egy beteg­ség. Ez is bekövetkezett. Epeköve lett. Nagy fájdalmakat élt át, de nyelt, nyelt, majd akkor megy or­voshoz, ha kikerül a napfényre. Az olvasáson túl lefoglalta magát terí­tőkészítéssel is. A feleségétől cér­nákat kért és ügyesen formázott apró mintákat, szög köré kifeszít­ve. Több mint ezer darab csilla- gocskát alkotott, majd ezeket ösz- szevarrta teritőnek. A házhoz gyakran betért egy fess finánc. Azt gondolta az asz- szony, talán érdemes lenne vele megbarátkozni. Akkor a faluban is elterjedne, tényleg nincs sehol a Somogyiamért az „özvegye” szere­tőt tart. Természetesen ezt is meg­beszélték, lenn, a kacsaól alatt. Néha lecsábította Lajos bácsi a fe­leségét, csak azért, hogy összebúj­janak egy kicsit, meg együtt sírja­nak. Igaz, ezt egy kézen megszá­molhatnák, hányszor fordult elő. Hat év után ismét a napfényen A huszonhét éves fiatalember hat esztendővel idősebben jött fel a kacsaól alól. Hetvenkét kilót nyomott, amikor elbújt és kilenc- venhárom kilósán került fel. Bioló­giai csoda, hogy megmenekült. Az is, hogy túlélte a mozdulatlan rab­ságot. Amikor az első lépéseket akarta megtenni, összeroskadt. Nem sikerült egymagának elindul­Somogyi Lajos huszonöt eszten­dős volt, amikor főhadnagyként a kaposvári munkástanács katonai szekciójának egyik vezetőjévé vá­lasztották 1956 októberében. A forradalom elfojtása után vala- mennyiüket letartóztatták. Senkit nem kíméltek. A forradalmi tanács elnökét, vezetőit halálra ítélték, de később tizenöt év börtönre „enyhí­tették” a büntetést. Ha neveket is sorolnánk, feltétlenül meg kellene említeni Kubinyi Ferenc, Losonczi Pál nevét is. Somogyi főhadnagy fogta magát és búcsút intett Ka­posvárnak. Kecelig meg sem állt. Akik pedig keresték, nem gondol­tak arra, hogy a Dunán innen akadjanak a nyomára. Lajos bácsi egyszer valamiért visszatért Ka­posvárra, ahol egy tiszt társa fi­gyelmeztette, azonnal tűnjön el a városból, mert ha elkapják, kímé­letlenül felakasztják. Jobb volt te­hát Kecelen letelepedni, ahol idő­közben feleséget is választott ma­gának a főhadnagy. Igen ám, de akármennyire messze esik Kapos­vár, jobb lesz eltűnni a színről. — Csak rövid időre számítot­tam — sóhajt Somogyi Lajos. Ám hat év lett a bujdosásból. A család elhatározta, a kacsaól alatt alakít ki egy 140 centiméter hosszú, 80 centiméter széles és 90 centiméter mély, földbe vájt lyu­kat, pontosabban egy fekvő ko­porsót. Ide „tüntetik el” a keresett embert. A család hallgatott, mint a sír. A feleség időnként kiborult, mert hát nem volt könnyű úgy élni, beszélni a falubeliekkel, hpgy efng szólja magát. Azt nem is említve, amikor a hatóságok menetrend szerint érdeklődtek a férje felől. Tagadni, hallgatni kellett. Azt re­mélték, egyszer vége lesz a zakla­tásnak, netán más szelek fújnak a hazai politikában és akkor végre kijöhet a napfényre a fiatal kato­natiszt. Aki egyébként gyermekét sem látta éveken át. Egyszer azon­ban úgy döntött a,család, mégis­csak meg kellene mutatni a kisfiú­nak az édesapját. De mit szól majd mindehhez egy hároméves gyerek? Megérti-e, miről van szó? Elkoty- tyintja-e magát, vagy mélyen hall­gat az általa tapasztaltakról? Vé­gül megmutatták a kacsaól alatt rejtőzködő apát. A kisgyerek a csodálkozástól majdnem sírógör­csöt kapott, mert azt hitte, úgy néz ki a halál, ahogyan a bunkerban meghúzódó apja. Egy hajtincse ab­ban a pillanatban megószült. Ér­dekes, megdöbbentő találkozás volt ez apa és fia között. Azt hi­szem, ilyet ritkán produkál az élet. Szembesülni egy elképzelt gyer­mekkel! Mert Somogyi Lajos éve­ken át nem látta fiát, csak elképzel­Don Quijotét olvasott Hogy milyen volt az élet a sötét sírban? Borzasztó. És hátborzon­gató. Reggelente egy kis fény beszű­rődött a felnyitott tetőn. Ám jobb volt letakarni a szűk bejáratot, mert felette hápogtak a kacsák. Máskor pedig a kismalacok, illetlenül oda végezték a kis- és nagydolgukat is. Nem volt hát könnyen elviselhető a levegő. Akkor sem. persze, ha a cel­latulajdonosnak kellett a szükségét végezni. Előfordult, hogy nagydol­ga végeztével türelmesen kellett várnia arra, míg a feleség megérke­zik-. Meghatározót t időn kén t keres­te fel az asszony a kacsaólat, hogy egy vödörben vigyen ezt-azt, élel­met, italt. A vödör természetesen álcázásként volt a kezében. Nem a kacsák voltak a fontosak, hanem a férj. A váltás megtörtént, megkapta az ebédet, a széklettel teli edénykét pedig elvitte a gondviselő feleség. Az élősirban legtöbbször sötét uralkodott. Egy idő elteltével kez­dett „komfortossá” válni a gödör. Újságpapirral „kitapétázta” a lakó a falakat, ágyként pedig puha ron­gyok szolgálták. Újságokat olva­sott, rajzokat készített, könyveket lapozgatott. A Don Quijotét tizen­ötször olvasta el. Mintha rátalált volna sorstársában a konok re­gényhős személyében. Csak hát Lajos bácsi másfajta küzdelmet folytatott. Harcolt, küzdött az idő ellen. Talán így hívta ki maga ellen a sorsot? Vagy így menekült meg? Az eltpnt évekkel s^ipben mégis ő került ki győztesen! Az is előfordult, hogy a gyerek Az eltűnt idő nyomában. Ez a címe Erdélyi János és Zsigmond Dezső dokumentumfilmjének, me­lyet Somogyi Lajos kacsaól alatti életéről forgatott. A hetven perc a félelemről szól. Arról, hogyan vi­selhető el a kin, a bezártság. Arról, megtalálható-e az eltűnt idő. Az a hat esztendő, melyet föld alatt élt át/meg a keceli férfi. És arról is gondolkodhatunk, a negyven év alatti csöndben, hallgatásban meg­maradhat-e embernek az ember. Kell-e félni? Kellett-e félni? Vajon a kimaradt hat évre van-e kárpót­lás? Elszámolhat-e valaki a termé­ketlen esztendőkkel? Somogyi Lajos ma küzd az igazá­ért. Pontosabban az elveszett hat évéért. Valójában a film bemutatá­sa után sem történt semmi. Hiába írt levelet Göncz Árpád köztársasá­gi elnöknek is. Hiába voltak az új­ságcikkek. — A kárpótlási hivataltól azt • A sokat megélt házaspár. (Fotó: Straszer András) • Somogyi Lajos katonafotói 1950-ből és 1956-ból. Drámai sors — nia. Gyenge volt, csontjai nem haj­lottak, eldeformálódtak. És amint gondolható, erős szaga volt a hat éven át nem sokat mosakodó em­bernek. Amikor elvitték az orvos­hoz, nem Lajos bácsi lett rosszul, hanem a doktor. Elájult a rettene­tes bűztől és az asszisztensnek kel­lett injekcióval „feltámasztania” az orvost. Hogyan is döntöttek a család­ban a feljövetelt illetően? 1963-at írtak akkor. Az amnesztia ideje jött el. Az asszony a nappaliban olvasta, hogy nem kell félni a meg­torlástól. Ezt az újságot adta oda a férjének. Persze nem véletle­nül .. . Lajos bácsi tágra nyílt sze­mekkel fürkészte a számára kedve­ző hírt és maga döntötte el, befejezi remeteéletét. Kecelen futótűzként terjedt el a hír: megvan Somogyi Lajos, hat év után egyik napról a másikra előke­rült! Nagy szenzáció volt ez akko­riban. Amint lenni szokott, min­den csoda három napig tart. A hős megpróbálta élni egyszerű életét. Ám azt sem volt könnyű neki. Örökre megbélyegződött. Segéd­munkásként dolgozott. Igaz, nem zaklatták, nem háborgatták. Hagyták csendben éldegélni, csak nemigen jutott ötről a hatra. Épít­kezett. Tanulni akart, de valakik jóvoltából kihagyták az osztály­névsorból. wk­• Háztáji feljegyzések — a föld alól. Számtalan kérdés tolulfel az emberben és marad megválaszolatla­nul. Mit követett el a férfi, elkövetett e egyáltalán valamit, amiért megtorlás járt? Miért nem szökött külföldre, hisz akkor még lehe­tett? Nem lett volna-e mégis jobb börtönben? (Feltéve persze, hogy nem végzik ki.) Hat év alatt nem tudott volna-e tágasabb ódul vájni magának, mint amiben mindvégig úgy szorongott, hogy az ízületei szinte szétmállottak ? Riporteri kérdések nem hangzanak el a film­ben, amely semmi másból nem áll, mint az érintett négy szereplő, elsősorban a férfi premierplánban elmondott beszámolójából. Lehet, hogy mást is elmondtak, mint ami elhangzik, de ahogy a beszámoló­kat kizárólag a vakondlét és a biztonsági rendszabályok részletezé­sére korlátozták a film szerzői, úgy a képi megjelenítésben is tartóz­kodtak minden anekdotikus részlettől, a szó szoros értelmében min­den „kitekintés"-tői Ahogy hősünknek sem állt módjában hat évig kitekinteni, úgy a film is magáévá teszi ezt a végsőkig korlátozott szemszöget. Még a helyszínt sem mulatja meg, a kacsaólat, vagy ami ma a helyén áll. íme, egy dokumentumfilm, amelyben a beszélő arc kizárólagossága tartalmi-funkcionális jelentőségű. Matkócsik And­rás operatőr úgy világítja meg az élőhalottkorára visszaemlékező férfi arcát, hogy az halottsápadtan emelkedik ki a koromsötét hát­térből. ( Részlet egy filmkritikából) • Féltve őrzött rajzok — ugyancsak a föld alatt készültek. o-a Ju &JU, • Egy hajdani bajtárs tanúskodó levele. írták — kezd új történetébe a hajlott hátú, szemüveges, 64 éves bácsi —, hogy két tanút sorakoztassak fel, akkor elis­merik a hat évet. Hát hon­nan kerítsek elő valakit is? Próbálkoztam hirdetésekkel, még Kaposvá­ron is. Egy tiszttársam már jelentke­zett Bajáról. Eljönne tanús­kodni, hogy mit csináltam én 56-ban, de még kellene valaki. Ami­kor legutóbb nyilatkoztam a Vasárnapi Új­ságban, nem­hogy segítséget kaptam volna, hanem megfenye­gettek. Igen. Somogyi Lajos története vegyes érzelmeket kelt. A kecske­méti fi lm vetítésen is elhagyták a ter­met néhányan. Máshol bekiabál­ták: „mocskos ellenforradalmár”, „megérdemli a sorsát!” Megint má­sok pedig meghatódva, együttérez- ve hagytak el a mozi termet. Harminc év után kapott nyilvá­nosságot az ügy. A dokumentum­filmben csak a főszereplő és család­tagjai láthatók. A történetet leszű­kítették a kacsaólra. Még az azóta felnőtt gyermek sem látható. A kör­nyezet sem, tehát azt a bizonyos bunkert nem lehet megszemlélni a filmen. A filmrendezők mindent a nézők fantáziájára bíznak. Az ól­ban időtlen küzdelem zajlott le. Az eltelt hat év nyomtalanul tűnt el, már nem található meg sohasem. A tépelődő Lajos bácsit akartuk bemutatni — mondja Er­délyi János filmrendező. A győztest, aki kikerült a kacsaól alól, legyőzve az időt, önmagát, a kort. Kecelen sokan megnézték a fil­met. Mert amint 1963-ban, most is futótűzként terjedt el a hír: Somo­gyi bácsiról filmet forgattak! Igaz, ismét csak három napig tartott a csoda. Mindent a néző belső mozi­jára bíztak az alkotók. Ami kima­radt a filmből, bepótolható. A fan­tázia révén. Folytatás nem lesz. A film alkotói csak annyit tehettek, hogy elénk tárják Somogyi Lajos drámai sor­sát. Minek is folytatás? Hiszen az életet a mindennapok formálják. Ami megmarad, az már kitörölhe­tetlen. Es általunk is ismert. De azért felmerül a kérdés: egyáltalán felfogható-e mindaz, amit a keceli főhős választott. Azt, hogy önkén­tesen vonul hat évre a föld alá. A fé­lelem gödrébe. gödrében /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom