Petőfi Népe, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
6. oldal, 1992. március 28. Folt RáS PETŐFI NÉPE VENDÉGOLDAL FoR ItaS SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET Vallomás a versről Az írástudók hivatásáról és felelősségéről gyakran esik szó. A két világháború közötti magyar irodalomban Babits Mihály azt fejtegette, hogy az igazi írástudó a különböző szorító körülményeken, szükségszerűségeken túllépve, a tiszta erkölcs és logika ébrentartására törekszik. Azóta csaknem minden évtizedben válságok és választások között gyötrődött a költő: Mit tehet, mit tud kimondani, menynyire képes érzékeltetni verseiben — mint Eötvös József mondta — korának érzeményeit? Mennyit kell elhallgatnia, vagy egyáltalán kimondhatja-e az igazságot versében? „A világ gyújtópontjában", szívünkben lobban-e fel a lírai vers, mint Komlós Aladár írja, vagy sokkal távolabb húzódik attól? Vállalja- e a magyar költészet újra a Fáb- ry Zoltán által megkövetelt őrszerepet? Megváltozott a szó, a költői szó ereje: a hitelét vesztett ál-szavak halottá váltak, néhány elkoptatott, igazi jelentésében meghamisított szó elvesztette aranyfedezetét. _ Cs. Gyimesi Éva vallott erről a kolozsvári Utunkban (majd a budapesti Hitelben), a Hitel című írásában, hogy a szónak igazi tettértéke van, s ezért félelmes a terhe. Nemes Nagy Ágnes versét idézi: „Mesterségem, te gyönyörű, I ki elhiteted: fontos élnem. / Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben’’. A mai magyar költészet sajátos egységét jelzi az is, hogy kölDOBOZI ESZTER Akvarell Van Gogh sárgái sem szórták aranyukat, se mályvaszínei — melyeket Napnyugat ezer árnya jár át — nem hamv azt ák be így a rögöt, az erdőt; ily lepett nem terít ránk semelyik „dajka", mint amilyen lengett, s ereszkedett alá az égből kerengve. Mentünk a kék alatt, s testünk, mint szögekkel, alkonyi sugárral által volt már verve, merre lábunk lépett, azt hittük, erőnk visz, ahogy a kar lendült, mintha csak egy kőris bólintna, intene, halkan felszállt a hold, s függeszkedve rajt': mi, fehérlő szálakon. MURAKÖZY GYULA* Forgácsok SZENT ÜGY Szent ügy! — kiáltod; arcod lángra gyúl, Hangod remeg, szent, forró hevülésbe. Szent ügy?... Érte égsz olthatatlanul?... ... Mutasd a — nyugtát! Mit — áldoztál érte? LÉGY JÓ Légy jó! Gondold meg, sebet ejtni máson, Egy szó, egy pillanat elég. S a sajgó szív halálig hordja fájón S elviszi sírba is sebét. * A 100 eve született költő, író, református lelkész évekig élt Kecskeméten. KISS BENEDEK Anyám galambot áldozott Anyám galambot áldozott, kapnék erőre, szárnyra. Hiába, pogány az áldozat, hívő bár ő. hiába. Szőlővel rétest is sütött, levele pillék szárnya — hiába, én pogányuí nyögök, hívő bár ő, hiába. tőink — bárhol élnek — hasonlóképpen, azonos felelősséggel gondolkoznak és írnak. A Kárpátalján élő Horváth Sándornak a vers az igazsághoz vezető legrövidebb út. Romániából, Erdélyből Kenéz Ferenc az írógépekben levő fekete dobozról ír, mely mindent rögzít. A kassai Gál Sándor a kihunyó metaforafényeket, a széteső ritmusok félelmetes perceit vetíti elénk. A Jugoszláviában élő Acs Károly „hangos Áment” kér a Londonban lévő „világ-őrző” Határ Győzőtől. S Pomogáts Béla az Idő számvetésre című tanulmányában, melyben a nyolcvanas évek végén rajzolja meg irodalmunk képét, Csorba Győző, A legszebb hang című versére hivatkozik: „Most fontosabb a vers, mint bármikor, / Most fontosabb, mint életem, halálom, / s nem-írni többé — többé nem bíSzekér Endre BUDA FERENC Sújtok tavaszi ággal Rügy-csöcseikel az eleven ágak kidugják, varasodik a kéreg, a nyúlrágta, harapott sebek fakón beszáradnak, mint a tegnapi fájdalom, a víz-hideg, a vas-hideg, a friss hideg éjszakák fölött ropogós csillag-máglya izzik, szétrugdalt fehér parázs. Elejti ragyogó üvegfogait az eresz, a pléhcsatorna csordít sótalan könnyet, cinegék teli torkából a nikkel-csipogás kiperdül. Éled a tél-tarka mező, e penészes Jézus-arc, hórongyai alól ütköznek zöld szakálltüskék: végtelen vetés-sorok. Tél, tél! Nyomhatod már ónos dühödet mellünknek, mint süket az ajtót, erőd szétfoszlik, megereszkedik, mint a szigorúságukba belepusztuló vének kóckötél-inai, emeli fejét ellened virágok, füvek felkelő serege, csak te veszíthetsz e fegyvertelen néma-hitűek ellen, repedezett rög-arcodat sújtom én is aranysebhelyes tavaszi ággal! pintér Lajos Gyertyaszentelő 1986. február 2., vasárnap, ülök, szemben a lángnak, világnak, gyertyát gyújtok: mint lenge lány, mint megtisztult Mária, ugrál, táncol a láng. Megolvad, csöppen a viasz. Kint a rügyeknek már int a tavasz, egy pásztorugrással hosszabb a nap. De terroristáit küldi a tél: jeges esőt, leomló hó-falakat, hogy ne reméljen, hogy féljen, aki él, motyogja halkan: nincs vigasz. Ballag az úton egy kicsi mama: lakótelepi boldog Mária, ha megsimítod, fölizgul, reszket, följénylik, remeg, mint gyertyán a láng. Gyönyörűn értetek égeti magát. Reszket, de nem törik, nem fél, ráküldheted, tél, a hordáidat. 1986. február 2., vasárnap, gyertyát keresek, meggyújtom: örülök, ember a lángnak. Asztalomon fénylik a vendégszöveg: urat és agarat, unom a rabkenyeret. Eg a gyertya, ég a lenge gyertya, megolvad, csöppen a viasz, hollófekete kupola a láng. Este lesz lassan, csillag nem ragyog, hollófekete kupola az ég. Gyertyát gyújtok: mint lenge lány, mint megtisztult Mária, ugrál, táncol a láng, megolvad, folyik, csöppen a viasz. Kint a rügyeknek már int a tavasz. • Sárosi Csaba: Bánk bán IV. SZÉCSI GÁBOR Azon a téli reggelen... Azon a téli reggelen vérző falevelekkel takarództak a sárba fröccsent szavak, összesimultak, egymást melengették, mint a fázó gyermekek, hószin ruhájuk eközben felszakadt. Es azon a téli reggelen csillagokból metszett lüktetés csordult ki a madárszem-éjű réseken; egymásra karcolt arcok, harangszóval bujdosó imák, bőrhöz tapadt hús-vér keresztek, feltépett nyári éjszakák teremtőn és teremtve szöktek az öreg házak vízfoltos falán. Azon a téli reggelen bűntelen fagytak meg a szavak, és amíg az idő köréjük zajból tapasztott falat, a feltámadást síró litániát kéken simította dallá a csend. Kiváló katona volt Bem József „ ... Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ előtt, de ahhoz több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét ösz- szeszedhessem...” — e szavakat Petőfi vetette papírra, 1849 februárjának közepén, pontosan öt és fél hónappal halála előtt. Mintha egy poéma prózai bevezetőjét olvasnánk, pedig harctéri beszámolót zárnak le az idézett sorok, amelyek így folytatódnak: „Bármily hősi e sereg, az, hogy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme." E kijelentés nem költői túlzás. Petőfi küzdő katonája és szemtanúja volt a Vízakna és Déva közti híres visszavonulásnak, amelynek négy napja során az egyre fogyatkozó erdélyi hadsereg öt csatát vívott üldözőivel. Bem kímélte őt, paranccsal távolította el a harcok színhelyéről. Petőfi mégis nemegyszer az első vonalban küzdött. Hányszor megjelenhetett előtte a „kis szürke ember", amikor Debrecenben „riportját” fogalmazta a kormány lapja, a Közlöny számára. Látta Bemet a hajnali parancskiadáskor, és amint a legnagyobb golyózáporban megszemléli a magyar állásokat. Szinte megriadt annak felidézésétől, ahogy az ellenséges könnyűlovasok körbeveszik és kis híján lekaszabolják. Nem felejthette, hogy Szászvárosnál roncsolt kézzel is kitartott ágyúi mellett, és szeme se rebbent, amikor ujját amputálták. Újra és újra megkísérelte átélni az örömöt, amit akkor érzett, amikor a véres visz- szavonulás eredményeként a magyarországi segélyhad február 8-án egyesülhetett a megfogyatkozott, de dicsőséges erdélyi hadsereggel. Hamis képet kapnánk azonban Bemről, ha életét csupán a magyar szabadságharcban szerzett érdemeivel jellemeznénk. Különbséget kell tennünk a katona és a forradalmár között. Bemről elmondható, hogy született katona, de hogy született forradalmár lett volna, az túlzás. Ő csak élete utolsó éveiben, a történelmi csalódások, tapasztalatok és események kényszerítő hatására vallott magáénak bizonyos forradalmi ideákat, hirdetett társadalomfelszabadító célokat, követelve ezeknek is a legfontosabbikát: a jobbágyfelszabadítást. Bemre inkább az a megállapítás érvényesebb, hogy kiváló katona és jó hazafi volt. Kovács István Nem jön velünk, tanító úr ? Jut még magának is egy kapa!* Romsics Imre beszélgetése a 60 éves Fehér Zoltánnal Fehér Zoltánnak nincs néprajzi végzettsége, s önkéntes gyűjtőnek nevezi önmagát. Az általa folgyűjtött es publikált adathalmaz mindezek ellenére mást mutat számunkra. Ismerve munkáit, s ismerve személyiségét, csak a legnagyobb tisztelettel szólhatok róla. — A Magyar néprajzi lexikonban nincs benne a Fehér Zoltán címszó, pedig több helyi jelentőségű kutató nevét is fölvették. Hogy érinti ez az embert? — Hát, önbírálatra sarkall. Nem tettem én any- nyit, mint Timaffy Laci, vagy hol vagyok én egy Barsi Ernőhöz. Persze, nekik a környezetük is olyan volt, hogy több segítséget kaphattak. Egy városi környezetben csak jobban fölfigyelnek, mint ebben. (R. I.: Bátya.) Tudod, nekem az általános iskolában olyan fölöttesekkel kellett, vagy fölöttesekkel szemben kellett dolgoznom, akik megkérdőjelezték, van-e haszna az ^iskolának abból, ha én néprajzzal foglalkozom. Úgy fogták föl, * Részlet a Forrás 1992. márciusi számában megjelent interjúból. ez a tevékenység egy elvonó foglalkozás, ami miatt rosszabbul végzem a munkámat. Igaz, a többi kollégám paprikatermesztéssel vagy más mezőgazdasági munkával foglalkozott, ami legalább annyira elvonta őket az iskolai munkától. Ráadásul ezt sokkal kevésbé tudták kamatoztatni az iskolai nevelőmunkában. Én legalább olyan tevékenységet folytattam, amelyet egy énekórán vagy egy magyarórán vissza tudtam adni. Amikor a népköltészetről volt szó, akkor nemcsak a székely vagy a dunántúli népköltészeti alkotásokkal is- merkedtettem meg a gyerekeket, hanem a helybéli gyűjtéssel is. Mégis azt kaptam, hogy az iskolának nincs haszna ebből a tevékenységemből. Mintha egy pedagógusnak, egy tanítónak nem volna kötelessége saját falujának megismerése. — Végig megmaradt ez a felfogás? — Nemcsak hogy megmaradt, hanem amikor a főiskolára kerültem, ott is úgy tekintették az én tevékenységemet, mint valamiféle hobbit. Bocsánatos bűnnek tartották, de jobb szerették volna, ha pedagógiai publikációkkal lépek elő ... Az oldalt összeállította: Szekér Endre MÁRCIUSI FORRÁS Egy kapcsolat dokumentumai A Forrás márciusi száma indító írásának szerzője az újvidéki Végei László, aki épp egy esztendeje arra a kérdésre keresi a választ, mi történik Jugoszláviában, Jugoszláviával? Milyen lehetőségei voltak, maradtak a hatvanas évek baloldali ifjúságának, és milyen lehetőségei maradtak fiaiknak, akik ellen a rohamrendőrök tavaly márciusban bevetették a gumibotot, a vízágyút és a könnygázbombát. Nem hagyja ki a képből a magukat írástudónak hívő, megalkuvó, köpönyegforgatásban nagy gyakorlatot szerzett kortársakat, akik az elmúlt évtizedekben ki sem léptek „rózsalugasaikból”. Mindössze annyi változás történt életükben, „hogy most nem Titóról írják verseiket, hanem nemzetük tragédiájáról". A Doroszlón élő, a folyóiratban rendszeresen publikáló Herceg János három rövid elbeszélése az a kivételes üdítő blokk, amely nem a félmúlt kínos vagy véres tényeivel, hanem az irodalom ízeivel, színeivel, hangulataival örvendezteti meg az olvasót. Sárándi József a kilencvenegy éve született Féja Gézáról publikál árnyalt, személyes portrét Arcaid című írásában. A képet — áttételek nélkül - Féja gazdagítja Oblomov című elemzésével, melyből majdnem annyi információt kapunk a szerzőről, mint az írásmü főszereplőiről. Újabb részletekkel egészítik ki Féja személyiségét Kós Károly, Kolozsvárott élt író levelei, melyeknek válogatását Egy kapcsolat dokumentumai címmel olvashatjuk. Utolsó fejezetéhez érkezett Sándor Iván részleteiben közölt, izgalmas esszéfüzete. A Karnevál harmadik napjának végp, faj,str9fnba veszi (egyebek között) mindazt, ami ma is nyitott. A rendhagyó „korszakregény” végiggondolandó kérdése például: „a személyiség szerepe a modern történelemben . . . Az is bizonyos, hogy a posztszovjet államalakulásokkal a vértéiért erózió még nincs végigjátszva. Nyitott továbbá, hogy mi lesz Európával .. . A történelmi világkorszakok változására nem lehet felkészülni. Azok egyszerűen: tesznek. Aki benne él, legfeljebb a változás sebességét és ritmusát érzékeli. Az irány: rejtett." A folyóirat legfrissebb számában is folytatódik a szellemidézés. A legendárium legújabb főszereplője: Berda József költő. A szellemidézők, „asztaltáncoltatók”: Tatay Sándor, Domokos Mátyás, Hován László és felesége, Kovalovszky Miklós, László Gyula és az összeállítás szerkesztője: Albert Zsuzsa. Tizedik születésnapját ünnepli a népszerű, kecskeméti művészeti műhely: a Szórakaténusz. Az ünnepi összeállitás egyik szerzője az épitész Kerényi József, aki feleleveníti a játékmúzeum létrehozásának legelső, izgalmas fázisait. Néhány megszívlelendő jótanáccsal is szolgál arra vonatkozóan, hogy mit kellene és mit nem lehetne tenni. Nagy Mari és Vidák István írásának témája a játszóház élete, a művészetre nevelés indítékai, módszerei. Bereznai Zsuzsanna a Szórakaténusz kiadványait foglalja össze, melyeket haszonnal forgathatnak a gyerekek, szülők és pedagógusok. K. J. • Petri Ildikó: Ablak
