Petőfi Népe, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
CSOÓRI SÁNDOR: A VÁROS HARANGJAINAK ZÚGÁSA KÖZEPETTE ÉRKEZETT A márciusi ünnep kálváriája • Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetsége elnökeként részt vett néhány nappal ezelőtt Arany János nagyszalontai szobrának felavatásán. Ellenzéki koszorúzás letartóztatásokkal (1988) 1988-ban a márciusi ünnep reggelén a rendőrség őrizetbe vette Demszky Gábort, Rácz Sándort, Solt Ottiliát és más ismert ellenzékieket. Délben ennek ellenére elkezdődött az ellenzék által szervezett megemlékezés a Petőfi-szobor- nál, melynél elhelyezték a Magyar Demokratikus Ellenzék „A szabad és független Magyarországért” feliratú koszorúját. A Kossuth- szobornál már közel tízezres tömeg hallgatta Tamás Gáspár Miklós beszédét, aki kijelentette: „Mi békés átmenetet óhajtunk. Ez csak egyféleképpen lehetséges: szabad választásokkal.” Az örökmécsesnél Hódosán Róza olvasta fel a letartóztatott Demszky Gábor beszédét. Este a Várban 1500-an vettek részt a Honvédemlékműnél tartott megemlékezésen. Ismét szabad márciusi ünnep (1991) 1990-ben a szocialista rendszer leköszönő országgyűlése egy nappal március 15. előtt ülésezett utoljára. Az első igazán szabad márciusi ünnepet — igaz, még a szovjet csapatok jelenlétében — 1991-ben tartották a választások, az új parlament megalakulása után. Ekkor mondhatott először hivatalos ünnepségen beszédet az a Demszky Gábor is, immár Budapest főpolgármestereként, akit 1988-ban még letartóztattak az ünnep hajnalán. Az 1991-es Demszky-beszéd- ből idézünk: — A mai ünnep, ahogyan itt állunk Petőfi szobra körül, és végre együtt ünnepelünk — végre szabad együtt ünnepelnünk —, azt példázza, hogy semmi nem lehetetlen, a valóság néha felülmúlja a képzeletet. A szocialistának nevezett rendszer radikális ellenzékében, ahonnan mi elindultunk és dolgozni kezdtünk tíz évvel ezelőtt, alig volt remélhető, emberi fantáziával elképzelhető, hogy eljöhet a nap, amikor már csakis az őszinte, tiszta szívű ünneplők, a ’48-as tavaszra emlékezők állják körül a szobrot. Én magam hittem ebben, de a titkosrendőrök, a munkásőrök regimentjeit látva, a rendszer csontropogtató és gerinctörő apparátusától félve jogos volt a kételkedés. Tisztelet azoknak és megbecsülés, akik mégis eljöttek, csak azért is eljöttek, mindennel dacolva eljöttek, ünnepelni a ’48-as szabadságeszmét. Az ő álmuk beteljesült. Hetven éve áll Petőfi szobra Félegyházán Meg kell tartanunk erős várainkat A hatalom a szocializmus korában nem törölte a hivatalos ünnepek sorából március 15-ét, ennél rosszabbat tett. Megpróbálta kisajátítani és tartalmát megváltoztatni. A március 21-gyel és április 4-gyel összekapcsolt emlékezés azonban kiüresedett. A hetvenes évektől kezdve a fiatalok, a másként gondolkodók megpróbálták a maguk módján megünnepelni március 15-ét. A szocialista demokráciát hirdető álszent hatalom ezt rendőri akciókkal, olykor gumibotozással próbálta megakadályozni. Voltak ilyen esetek vidéken is, de igazán ismertté a fővárosi események váltak. Ezúttal ezekből készítettünk összeállítást, mely bemutatja, micsoda kálváriát járt végig a márciusi ünnep az elmúlt rendszerben. A vári csata (1972) Az első olyan esztendő 1972, amikor budapesti fiatalok egy csoportja megpróbált kilépni a hivatalos ünneplés keretéből. A rendezők meglepetésére ahelyett, hogy a 15-ei műsor után hazamentek volna, a Batthyány-örökmécseshez kívántak vonulni. A rendőrség ezt megakadályozta. De a fiatalok délután újra gyülekeztek a Múzeumkertben, s onnan a Budai Várba indultak. Több száz fiatalnak sikerült is feljutni a Várba, ám onnan a rendőrök kiszorították őket és a Halászbástya lépcsőin menekülőket lenn gumibotokkal, rohamkocsikkal várták. A nap folyamán félezer fiatalt állítottak elő, s a következő hónapokban százakat zártak ki egyetemekről és középiskolákból. A belvárosi csata (1973) Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját ünnepelte ebben az évben az ország. A Petőfi-szobrot március 15-én kettős rendőrkordon vette körül. Védték a költőt, vajon mitől, kitől? A szobornál rendben le is zajlottak a hivatalos megemlékezések, estefelé azonban kisebb-nagyobb csoportokban ko- kárdás fiatalok jelentek meg a pesti belváros utcáin. A rendőrség ösz- szehangolt akcióval az esti órákban a Váci utcában, a Kossuth Lajos utcában brutálisan rátámadt a tüntetőkre. Ezúttal is több száz fiatalt büntettek elzárással, pénzbírsággal, az iskolákból való kizárással. Ugyanebben az évben történt a Petőfi-évforduló évében, hogy a Fővárosi Tanács egy rendelettel megszüntette a budapesti lakóházak általános március 15-ei zászlódíszítését. A lánchídi csata (1986) 1985-ben már két és fél ezer ember vett részt a budapesti független felvonuláson, melynek során végigjárták az 1848-as emlékhelyeket. Ekkor nem történt rendőri beavatkozás. Annál brutálisabban léptek fel 1986-ban, amikor a Margit hídon közel háromezren vonultak át a Bem-szoborhoz. Az utolsó emlékhelynél, a Batthyány téri Kölcsey-szobornál a fiatalok ülősztrájkba kezdtek. Délután négy óra körül kezdődött az oszla- tás, melynek során néhány embert elvonszoltak a rendőrök. Este azután a Budai Várba igyekvő félezer felvonulót a rendőrség a pesti oldalról a Lánchídra szorította, és a Buda felől is lezárt hídon gumi- botozni kezdték az embereket. Begyűjtötték a személyi igazolványokat, majd szétoszlatták a tömeget. A begyűjtött személyi igazolványokat később a munkahelyekre, iskolákba postázták a megfelelő levél kíséretében. A lánchídi csata után 11 ember ellen indítottak szabálysértési eljárást. • Ellesett pillanat: magányos tiszteletadás a kiskunmajsai emlékhely előtt, 1989-ből. A tízes években egy Köllő Miklós nevű, közismert szobrászművész impozáns Petőfi-szobrot készített — az akkor még Magyarországhoz tartozó, egyben a nagy költő életének utolsó állomásaként nyilvántartott — Segesvár város számára. Közben kitört az első világháború és a közelgő front elől, a segesvári várból a szobrot Budapestre szállították. A trianoni döntés után a Hungária ércöntőbe került, ahol több szobortársával együtt éveken keresztül várta beolvasztását. A sors azonban úgy hozta, hogy egy bizonyos Markó Miklós, neves budapesti újságíró 1921. december 13-án — épp Luca napján — La- votta-hangversenyt rendezett Kiskunfélegyházán. Az előadást követő díszvacsorán — véletlenül — felvetette a város elöljáróinak a kérdést: „Hogy van az, hogy Petőfinek Félegyházán nincs szobra, amikor Budapesten már ötödik éve ott hever elfeledten a segesvári bujdosó szobor?” Ezt hallva a félegyházi vezetők felhatalmazták Markot; hogy szerezze meg a szobrot a város számára. Egy hét múlva Markó felkereste Pékár államtitkárt, a Petőfi Társaság elnökét, és felhatalmazása alapján előadta a félegyháziak kérelmét. Az államtitkár jelezte, hogy csak miniszteri jóváhagyással adhatja ki a szobrot, ám egyetért a kéréssel és alkalomadtán támogatja azt. A dolognak azonban híre ment, és rövid időn belül több helység is beadta kérelmét a szoborra. Megindult a versengés: Pápa, Sopron, Kecskemét, Aszód, Szalkszent- márton, Kiskőrös és Kiskunfélegyháza között. Hosszas huzavona és csatározás után végül is a szoborért folyó harc Félegyháza győzelmével végződött. Vas József vallás- és közoktatásügyi miniszter az alábbi levélben közölte döntését: „Méltányolva Kiskunfélegyháza város közönségének hazafias lelkesedését, úgy határoztam, hogy Petőfi Sándor ércszobra, Köllő Miklós alkotása Kiskunfélegyházán állíttassák fel . . .” A határozatot Félegyházán kitörő örömmel fogadták és kézhezvételét követően úgy döntöttek, hogy a kemény tél és a kitartó havazás ellenére azonnal megkísérlik leszállítását. Február 12-én, vasárnap hajnalban el is indították a városi négyes fogatot, Fekete Antal helybéli becsüs vezetésével. A szobor négy nap múlva meg is érkezett, azonban a felavatásával — különböző anyagi nehézségek miatt — még több hónapig várni kellett. Csupán késő ősszel, 1922. október 29-én kerülhetett erre sor, a centenáriumi Petőfi-ünnepségek keretében. Hetven év óta áll tehát a szobor, emlékeztetve a félegyháziakat a nemrég a város díszpolgárává avatott Petőfi Sándor emlékére. Szász András Nagy nemzeti költőnk, Arany János születésének 175. évfordulóján Nagyszalontán — szülővárosában — szobrot avattak. Néhány gondolatot adunk közre azoktól a személyiségektől, akik megjelentek az avatáson, néhány nappal a romániai helyhatósági választások után. Tőkés László, a Királyhágó melléki Református Egyházkerület püspökének szavai: — Nagy fájdalom tölt el bennünket, amikor Kolozsvár odavan, Maros- vásárhely léket kapott, Szatmár elesett. Mert ezek várak. Ha elesett Buda, odavolt az ország, ha elesett Nagyvárad ez Bihar elestét is jelentette. Ezek várak, jelképes helyek. Ezért mondhatjuk örömmel és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megjelent tagjai elégtétellel, hogy Nagyszalonta állta a csatát, tudott választani és nyerni, felnőtt nagy költő elődjéhez, legalábbis ebben a történelmi E illanatban méltóvá tudott lenni itéhez, múltjához, és egy jobb jövőre érdemesült ezáltal. Most már mindig így kell lennie ennek. Mert nő az ár, s nélkületek, testvéreim mindent elsodor. Meg kell tartanunk erős várainkat, végvárainkat, mindennapi döntéseinkkel, szavazásunkkal, mindennapi folyamatos el- köteleztetésünkkel éppen a hűség jegyében, mert hű a költő ma is hozzánk. Tódor Albert, Nagyszalonta város újonnan megválasztott magyar polgármestere: • Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter Tőkés László társaságában, az Arany-szobor avatásán. — Öröm, és meghatottság vegyes érzelmei között alighogy feleszméltünk a helyi választások sodrásából, ím olyan esemény színhelye lett Nagyszalonta, mely egy demokratikus szellemben működő, nagy múltú várost is nehéz helyzetbe hozna. Mégis vállaltuk, hogy ország-világ előtt kiálljunk magyarságunkért, városunk nagy szülöttéért, Arany Jánosért, kiálljunk a jövőnkért. Csak ki kell nézni az ablakon, s látni: már korán reggel óta emberek tömegei állnak nagy türelemmel a szobor előtt. Felemelő érzés mindenki számára, mindazok számára, akik eljöttek Nagyszalontára, s átélik velünk ezt az eseményt, és felemelő érzés azok számára is, akik itt élnek és itt is szeretnének élni. Sz. P. A kiskunfélegyházi Petőfi-szobor felavatásának hetvenedik évfordulóját ünnepük ebben az évben a város lakói. Kereken hét évtizede, 1922. február 16- án, „szakadó hóesés és a város harangjainak zúgása közepette” érkezett meg az a hat fehér ló vontatta társzekér, mely a helybéliek régi álmát — azóta a főtér díszévé, s március 15-ei kegyhelyükké vált — ércszobrot hozta. Az eseményről Szávai Gyula, a Petőfi Társaság főtitkára a következőket írta: „Tél van. — Ki is utazhat más ilyen időben, niint Petőfi Sándor.” Azt mondják: nemcsak az embereknek, de a szobroknak is megvan a maguk sorsa. E mondás hitelességét látszik igazolni a szobor története is: Régi vágya volt a félegyháziaknak, hogy városuk főterén szobrot állítsanak Petőfinek. E célból már a múlt század végén Petőfi-szobor-bizottságot alakítottak, melynek az ügy fontosságára való tekintettel tagja volt a város két országgyűlési képviselője: Holló Lajos és Szivák Imre is. A kilencszázas évek elején a bizottság nagyszabású gyűjtést kezdeményezett a szobor költségeinek előteremtésére, s mint erről a későbbiekben Sajtos Géza irta: „Nem a kiskun polgárok Petőfi-szeretetén és az adakozók szűkmarkúságán múlott, hogy csak két évtizeddel később kerülhetett sor a szoboravatásra.” No, de ne vágjunk a dolgok elébe. • Ünnepség a félegyházi Petőfi-szobornál, 1990. március 15-én. 1848. március 15. Ünnepi összeállításunk tartalmából Történelmünk legfényesebb napjai 6. oldal Mit kíván a magyar nemzet? 7. oldal Petőfi kecskeméti tanítója 8. oldal Fölemelt fejjel élni A tetszhalott és ócska újságpapírral letakart márciusok után ez a mostani március megint eleven, sürög-forog, vibrál, viliódzik újra és mindenestől a miénk — ezekkel a szavakkal kezdődik Csoóri Sándor 1990. március 15-én elmondott beszéde, melynek szövege a Hitel című folyóiratban jelent meg. A beszéd első részében az ország küszöbön álló függetlenségéről szólt a költő, akit nemrég a Magyarok Világszövetsége elnökévé választottak, majd arról a történelmi feladatról, melyet így jellemez: — Nekünk a negyven év alatt szinte teljesen tönkrevert, megroskasztott magyarságot is újjá kell élesztenünk. Ezúttal a beszéd befejező gondolatait adjuk közre erkölcsről, magyarságról: — Be kell bizonyítanunk, hogy a magyarság nemcsak államvesztő nép tud lenni, mint volt a két világháborúban, de államépítő nemzet is. Ehhez azonban, mint ahogy Széchenyi István vagy Kodály Zoltán mondaná: magyarosítani kell a magyarokat. Megerősíteni őket lélekben, műveltségben, nagyvonalúságban, hagyomány tudatban, összetartozás-érzésben. Mert csakis a személyiségét visszaszerzett nép tud fölemelt fejjel élni és együtt élni más népekkel a hazán belül és a haza határain kívül is. Mindnyájan tudjuk, hogy nem mindegyik nemzetet érdekli saját jelleme. Pontosabban: nem kényes rá mindegyik. Évtizedeken át minket se igen foglalkoztatott ez a kérdés. De ha a megújuló magyarságot nemcsak a mostani, illetve nemcsak a jövőbeli Közös Piacba kívánjuk bekapcsolni, hanem az európai népek társaságába, akkor nekünk a legvonzóbb tulajdonságainkat kell kifejlesztenünk magunkban. Ne felejtsük el, hogy az oly sokszor lebecsült erkölcsiség épp korunkban kezdi visszahódítani fölcserélhetet- len rangját. Elég ha a Szaharovok, a Szolzsenyicinek mellett a hitében nagyra nőtt papra, Tőkés Lászlóra gondolunk: az ő erkölcsi példájával a magyarság, a romániai forradalomban, századokra szóló erőt halmozott föl a térségben. S ez az, ami túlemelkedik minden időleges politikai szándékon. Egy nagylelkű és tartásos kis nép szerepe a holnap Európájában nem akármilyen lehetőség. Érhet annyit, mint a lélek nélküli, uralomra törő nagy népeké! Lehet, hogy az idesereglett sokaságban többen idegenkedve hallgatják ezeket az ábrándosr mondatokat. Megértem őket. És elviselem még a mosolyukat is. De nekik minden március tizenötödike hősével, Petőfi Sándorral üzenek: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú ember valék, ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy „le a királlyal"!, hanem a tiszta erkölcs!". Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem .. A megújuló Magyarország nem felejtheti el ezeket a múltból ideérkező szavakat. Nem felejtheti el, mert már most, a politikai harcok ellenszenves csetepatéiban egyre több állampolgár érzi, hogy nem az a szabad ember, aki elveti a törvényeket, hanem aki újakat teremt és a közössége legjobb tulajdonságaira alapozza őket. Ez a nép az elkövetkezendő időkben nem ügyeskedést, nem puccso- kát, nem gyorsan ellobbanó zsenialitást vár, hanem nyugalmat, megbízható gondolatokat. Es megbízható személyiségeket. Mert a holnapi Magyarország csakis az új vezetői morális nagysága révén lehet és lesz a március tizenötödikéi eszmék megújuló országa.
