Petőfi Népe, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
® VENDÉGOLDAL 6. oldal, 1992. február 29. Folt ItaS SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET Nagy magyar szatíra avagy: mindenkinek van egy egere Elsősorban a határainkon túli magyar költők, írók képviseltetik magukat egy-egy naprakész politikai aktualitásoktól inspirált verssel, regényrészlettel, a Forrás februári számának első fejezetében. A sort a folyóirat egyik állandó szerzőjének számító újvidéki költő: Tolnai Ottó nyitja. Tukacs Kon- rád történelmi csataképfestő című, terjedelmes, szatirikus hangvételű költeményében sajátos perspektívából láttatja a közép-kelet-euró- pai történelem anomáliáit. A ko- lozsvárott élő Lászlóffy Aladár Csorba Győzőnek és Oda a burgonyához című versei is hasonló gondolatkörben mozognak. A marosvásárhelyi Kovács András Ferenc: Széchenyi-sakk című műve ugyancsak a „Nagy Magyar Szatíra” Szent István óta gyarapodó adalékait veszi sorra. Balázs Attila újvidéki író regényrészlete: az egérút egy ámya- latgazdag családi sorsanalízis ugyanerről a tájról, mottója pedig: mindenkinek van egy egere. A folyóirat szépirodalmi blokkját A varsói Ryszard Papuscinski írása: a Hazatérés Etiópiából záija. Hamvas Béla, Bibó István gondolatait idézve próbálja körvonalazni Sándor Iván A karnevál harmadik napja című esszéjében; „milyen tájra is érkezett az ezredvégre a világtalan Európa”. A szerző szerint a régió — „első hallásra, második hallásra, sokadik hallásra is idegenkedik attól, hogy tudomásul vegye saját helyzetét”. Sándor Iván úgy véli, az európai helyzetet ma még a legkitűnőbb elmék is csak a politikai változások felszíni jelenségei felől közelítik meg, ám ez önmagában csalóka nézőpont. A folyóirat legújabb száma izgalmas szellemidézésre is meghívja az olvasókat. A főszereplő: Szerb Antal, akinek magávalragadó legendáriuma Keresztury Dezső, Lengyen Balázs, Szilágyi János György és Vidor Miklós visszaemlékezéseiből rajzolódik ki. A Szerb-legendákat Albert Zsuzsa gyűjtötte. A továbbiakban a huszadik századi irodalom más misztikus személyiségeivel is találkozhatunk. Bodri Ferenc irodalom- történész tanulmányrészletének középpontjában Fenyő Miksa és Márai Sándor, Illyés Gyula körüli vitája áll. A sort Márai folytatja. Naplójának fejezetei (1943—44, 1945—57) inspirálták Porkoláb Tibor tanulmányát. A Forrás februári számának képmellékletében Koczka István fotóit láthatjuk. K. J. Amikor még csak olvasó voltam A szemfényvesztőt övező csodálat vette körül a jól értesült embert akkoriban. Irigységgel vegyes áhítattal hallgattuk őt, közelébe férkőzvén egynek-egynek. A valódi, a nem álinformációnak nagyobb volt az értéke a mindenkorinál. Az idő tájt nem megküzdeni kellett érte — átverekedve magunkat a hírek es koholmányok, a legkülönfélébb irányultságokat sejtető szenzációk ózonén —, hanem csupán kiérdemelni lehetett. Ki-ki társadalmi státuszának megfelelő meny- nyiségben kaphatta meg a neki kimért adagokban, így hát minket mindig az érdekelt a legjobban, ami csak úgy fültől fülig szivároghatott tova. Amit csak úgy suttogva beszéltek. És áramolgattak a hitelesített hírek — jóllehet akadt közöttük mendemonda is — ama informális csatornákon. Tudtuk, melyik tanársegéd írja a hangulatjelentéseket, s azt is, milyen szerencse, hogy csak ő. Tudtuk, ki a tégla. Kit figyelnek. Valakit rendszeresen kihallgatásoknak vetettek alá. Valakiről elterjedt, hogy követik minden lépését. Valakiről úgy hírlett, a március 15-ei megmozdulásokba belekeveredve, kicsapták Magyarország valamennyi középiskolájából. Valakit a muzeum lépcsőjéről vittek el, mikor kiállt a nem hivatalosan ünneplők elé a Nemzeti dallal. Tudatomból máig kitörölhetetlen annak a fojtott légkörnek az emléke, amelyben mi pácolódtunk akkor — alig túl a 18-19. életévünkön. Máig érzem az izzadságos bűzét, a légszomját azoknak az időknek. A hetvenes évek közepén jártunk. S mi épp hogy elkezdtük az egyetemet. A legtöbben, aránytalanul sokan: lányok. Tudatlanok voltunk, és már-már megbocsáthatatlanul és betegesen naivak. Mostani tizenéves tanítványaim aligha érthetik, mit jelentett nekünk azokban az években egy versbéli metafora, egy- egy verssor, egy megvilágosodás erejével ható költemény. Most is erzem a hajdani ráismerésnek áramüté- ses bizsergését, a picike zsibbadást, ahogy a tudatból szétfutnak áramlásai a test járatain — végig az ujjak begyéig. Emlékszem például 1977-ből Kormos István versébe, a Korniss Dezső festményére írott Pásztorokra: „Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik. / Lehajtott fejjel fekete kövön / fehéren ül s nem tudja, hogy megőszült, / nem méri az idő tiktakolását. / Kifosztását tűri hangtalan. / Nyakán kötél, ő tűri hangtalan. / Hazája haza minden veszve van. / Helyette köpünk urak keserűt — / kornissi pásztorok.” És nem tudom felejteni azokat az áhítat-barna, itt-ott a beszűrődő napfénnyel áttört csöndeket: a régi szegedi Somogyi Könyvtár olvasóterméből. Csak a könyvlapok suhogása hallatszott, meg a szolgálatot teljesítő könyvtáros lépései alatt roppant egyet-egyet a galériára vezető lépcső. Ide menekültünk — s nemcsak a kötelező penzumot letudni — a kollégiumi lányszobák szűkösségéből, belterjességéből. Innen emlékszem a régi Forrásra is. A Forrást akkoriban a szociográfiáért forgattuk. Nekünk akkor és ott, üvegházi elzártságunkban úgy tetszett, a valóság ütött at lapjain, az a fajta, amit mi nem érinthettünk, nem ismerhettünk. Ezeknek az írásoknak valóságanyagából mennyi lehet, ami máig, túl a reveláló hatású 1989 —90-es esztendőn is helytálló? A pontos válaszért újra kellene olvasni valamennyit. Dobozi Eszter Az oldalt szerkesztette: Komáromi Attila Vissza nem térő lehetőség „1992 januárjában egyedülálló magyar férfi létminimuma 1162ÖFt”> „A milliomos-állat, röviden milliomos, igen elterjedt állatfaj, bár nem szapora. Föltalálható a föld bármely részein, tehát Budapesten is. Átmenet az ember, röviden szegény ember, és a gorilla közt, habár külső tulajdonságaiban, úgymint testalkat, arckifejezés, öltözködés, túl is szárnyalja a szegény embert, viszont lelki tulajdonságaiban mélyen a gorilla, sőt a hiéna alatt jár.” Nagy Lajos 1918 Budapest Kecskemét, 1992. február havában : Ködös téli reggel volt, fásultan böngésztem a helyi lap apróhirdetéseit, ám egyszer csak hirtelen, mintha csodát látnék, csábitó ajánlatra bukkantam: „Boltomba eladót keresek gépipari szakmai jártassággal" — név, cím. Megdörzsöltem a szemeimet, elolvastam újra, tévedés kizárva, talán most teljesülnek álmaim. Azonnal a kabátom után kaptam, ám az apró figyelmeztetés: „Jelentkezni csak 17 és 18 óra között", még többórás, örökkévalóságnak tűnő kárhozatra kényszerített. Lehetetlenség volna leírni hánykoló- dásomat kétség és remény közt, ólomlábakon vánszorgott az idő, míg végre egyszer alkonyodni kezdett, gyerünk! Öt után tíz perccel értem oda — hogy mégse ajtóstól rontsak a házba —, én voltam a tizenhetedik. Kint. A bejáraton túli világot nem tudtam feltérképezni ugyanis egyenként léphettünk csak be, a többség így az utcán álldogált, s bár hideg volt kint a járdán, azért beláttam, hogy nem építhettek külön várótermet ott a Széchenyiváros kis üzlet- helyisége előtt. Sorba álltam én is, nem sokáig voltam utolsó, és vártunk. Vártunk, legalább híreket, igen, hírekre szomjaztunk, és bizony pillanatok alatt felbomlott a rend, amikor nyílott az ajtó, és azonnal körbefogtuk az első bentről jövőt, ostromolni kezdtük kérdéseinkkel. Aztán észrevettük és elszé- gyelltük magunkat, lazult a gyűrű körülötte, így mesélni tudott végre, és mi lassacskán megtudtunk mindent szép sorjában. Megtudtuk igen, hogy ott bent, ott bent a hirdető van személyesen. Ő nagyon gazdag ember, azt hallottuk, milliomos. Egyenként beszélget el mindenkivel, jegyzeteket készít, és majd maga fogja kiválasztani a legalkalmasabbnak tetsző egyetlen embert. Persze, mielőtt túlzott reményeink ébrednének, megnyugtat állítólag mindekit a milliomos ember, azt mondja: „Uraim, ez még csak az első nap. a hirdetés háromszor fog megjelenni, ennyit fizettem be, a három forduló után továbbjutók gyakorlati próbán vehetnek majd részt, ott bizonyíthatják majd anyagismereti tudásukat, és végső eredményt természetesen majd csak ezek után tudok hirdetni." Persze, bólogattunk a hír hallatán, hisz minden világversenyen így van. Jó! — szinte beleéltük magunkat. — Es mit nyerhet a győztes? — tudakoltuk, igen, ez érdekelt leginkább bennünket, a versenyzőket, a küzdőket, az álmodozókat, ez volt nekünk a kérdések kérdése. Hogy mit? Nos, az állást nyerheti uraim, az lehet az övé. A munka. A megélhetés. És ez mind együtt. A milliomos ott bent ugyanis nem garasoskodik — tudtuk meg —, nem hagy lebegő bizonytalanságban senki emberfiát ; kerek tizenháromezret (így egybe), 13 ezret, 13 000 Ft fizetést ígér a győztesnek, a bajnokok bajnokának! Igen, annyit, és ő állja a szavát, ő ezt mellényzsebből ki bírja fizetni! Sőt mi több: a boldog nyertes előtt tovább képes tárni a lehetőségek kapuit, ha a fizetés túl fix lenne, akkor a győző akár a jutalékos rendszert is választhatja; a leendő forgalom két (2!) százalékát vághatja, ömlesztheti majd zsebre, és viheti haza fizetés gyanánt, ha össze nem roskad útközben, azt tehet vele, amit akar, még a családját is eltarthatja belőle, ha úgy támad kedve — ezt mesélte az ember, aki már megjárta az irodát. Ez igen! — néztek össze az amúgy ötvenes, ám most újra örökifjúnak látszó családapák', rugóként pattantunk vissza a sorba, cövekként álltunk egymás mögött, jeges eső, ólmos hófelleg sem tudott volna szétzavarni bennünket. A tenyerünket lehelgettük, a füleinket dör- zsölgettük, de vártunk, vártunk türelemmel, és reménységgel a sor(s)unkra. Es mert minden várakozás megérleli egyszer a maga gyümölcsét — és aki bírja a tempót, a ziháltató küzdelmet, az befordul egyszer a célegyenesbe, s a lendület akkor már végigrepíti, túl a lecsapódó kockás zászló vonalán, így hát az én kitartásom sem volt hiábavaló, célfotó nélkül bár, de bebotladoztam nagy sokára, beérkeztem az ígéret földjére magam is. Es ott, ott benn: megláthattam én is a milliomos embert. És igen, nem tévedés, higgyék el, ő maga beszélt velem, az ő saját milliomos szájából hallgathattam végig szédítő lehetőségeimet. Es bizony mondom, nem csalódtam benne! Szavatartását mással sem bizonyíthatnám jobban, minthogy közlöm: az egy órával azelőtti tizenháromezer — a romló gazdasági helyzettel mit sem törődve — egy fillérrel sem csökkent, vagy az a két százalék sem lett másfél az eltelt idő alatt. Na és amiről eddig nem is hallottam; bánhatok majd pénzzel, ha én leszek a boldog kiválasztott, sok pénzzel; és anyagi felelősségem is lehetne nekem, nem is akármilyen! Sőt; az átvett selejtes áru_ is a saját tulajdonomba mehetne át, miután kifizettem, sőt; a majdani pénzemből csupáncsak mindösz- sze 8000 Ft-ot lennék kénytelen bejelenteni az adóhatóságnak, ez is az érdekeimet szolgálná egyedül csak — ne is gondoljunk most munkanélküliségre ezzel a lendülettel —, tovább: ott lehetnék a meleg boltban reggel nyolctól egészen este fél hatig, igen! Sőt szombaton is ott lehetnék! Sőt! Évente összesen csak három nap szabadságot kellene eltöltenem egyfolytában, tétlenül, ennyit kapnék egyszerre csupán —, biztosan meglátszik rajtam, milyen ágrólsza- kadt vagyok, hogy úgyse tudnék magammal mit kezdeni hosszan perzselő nyári napokon; fel hát, előttem a világ, nyitva az ajtó! ... Perspektíváimtól szédülten, kissé támolyogva álltam föl. Mielőtt kiléptem volna, megnéztem még egyszer, utoljára a milliomos embert. Semmi külö- set nem láttam rajta. Bajusza volt, barna szeme, erős, kidolgozott kezei... Nem volt visszataszító ... Sőt! Ahogy jobban visszagondolok, az alakja, az arcának vonásai, meg főleg a ruházata ... mintha túl is szárnyalta volna a kívülállókét... K. Szabó Tamás TAVASZI TAMÁS Európa nem segít Mi vállaltuk hajdanában, hogy őrizzük Európa kincseit. Megóvtuk kántól, töröktől s a cártól — s most Európa nem segít. Tegyük hát le a fegyvert? Dózsa, Petőfi, József fiai? S lobogónkra Világos szégyenéi írjuk ? Kacagjanak a cár utódai? Halottaink jeltelen keresztje, a virágok véres illata ; tiltó parancs a jövő messzejébe s átokkal kísért a szégyen csillaga. Mi vállaljuk mindörökkön, az öldöklő csaták kínjait, de testünk elég a lángtengerben s a borzalom megvakít. Tegyük hát le a fegyvert? Európa! Halljuk! — Mit felelsz? Gyászmenet, vagy hadsereg jő’? Európa! Halljuk — Mit felelsz? Halottaink jeltelen keresztje, a virágok véres illata; parancsot küld a messzeségbe s átokkal kísért a szégyen csillaga. Mi vállaltuk meggyötörtén az igazság szent zászlaját. S gyermekkéz szórta szerte-széjjel az acélba öntött moszkvitát. Tegyük hát le a fegyvert? Gerincünk legyen görnyeteg? Vagy némán, okos-türelemmel hallgassanak a fegyverek? Halottaink jeltelen keresztje, a virágok kedves illata; parancsot küldött vérrel írva; Magyar legyen — a magyar hazája! 1956. nov. 12. Szirmai Ottó Iparművészeti Főiskolát végzett, díszlettervező volt a Nemzeti Színházban, majd újabb diplomát szerezve a Rádióban dolgozott dramaturgként. Tavaszi Tamás néven verseket publikált. Idézett versé 1956. november 16. után jelent .ONo/t. meg az Obersovszky Gyula által szerkesztett „Élünk" című . í újságban. 1956. január 22-én kivégezték. LÁSZLÓFFYALADÁR 35 Mert mégis megmaradt, azértis győzve ont löporfüstszagú párát az őszbe, s kik megmaradtunk, mind akik azóta más sortüzek elől elbandukolva egy végső kis tatáiul csöpp jegyével, a zengő nap után harmincöt évvel, nem lázadó s nem reménykedő testtel találkozunk kísérteiként az esttel — megbékülünk már azzal is, hogy végül az igazunk is a közönybe épül; mert mi se tudnánk már úgy énekelve ott hordozni egy feszülő kebelben a tisztaságért felkelő világot, amilyet aznap boldog Budapesten ember először s utoljára látott. A kolozsvári költö verse a Forrás februári számában jelent meg. Páll Lajos vázlatfQzetéból. Páll Lajos: önarckép
