Petőfi Népe, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

HÉT VÉGI MAGAZIN 7. oldal, 1992. január 25. lolt KaS VENDÉGOLDAL lóit ItiuS SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET Egy induló oldal margójára Talán nem meglepő, ha egy iro­dalmi folyóirat szerkesztősége él egy napilap ajánlatával. A Petőfi Népe ajánlata így szólt: a Forrás szerkesztősége havonta állítson ösz- sze, szerkesszen meg egy oldalt, ez vendégoldal, amelyen a folyóirat a maga terveiről, elképzeléseiről, ren­dezvényeiről szólhat, s rövidebb írá­sokkal tájékoztatja az olvasót a szellemi élet történéseiről is. A ma­gunk számára természetes volt az ajánlat elfogadása — igaz, az aján­lat tényén kicsit meglepődtünk, hi­szen a mai, szükségszerűen pénz és nyereség után rohanó világban ha­sonló nagylelkű ajánlattal egyre rit­kábban találkozhatunk. Köszönet érte —, s ezek után hadd szóljak a nagyobb olvasótábor előtt is arról, hogy mit akar tenni a Forrás című folyóirat szerkesztősége az 1992. évben. Pár évvel ezelőtt talán csak arról kellett volna beszélni, hogy milyen­nek képzeljük a lap arculatát. Ma is ezt tartjuk a legfontosabbnak, ugyanakkor érezzük az irodalmi, művészeti rendezvények fontossá­gát is. Talán ezért, mert egyre keve­sebben vállalkoznak hasonló jellegű rendezvények megtartására. Egye­lőre maradjunk azonban a lapnál: a hagyományosan szépirodalmi jelle­gű írások (vers, elbeszélés) mellett egyre fontosabbnak érezzük a te­matikus összeállításokat. Májusra tervezzük a Metaforák helyzetünk­re című összeállítást, amelyben írók, szociológusok, politológusok próbálják megnevezni az elmúlt évek fordulatát, s értelmezni azt a helyzetet, amelybe a társadalom és a gazdaság átalakulása során a ma­gyarság került. A Szorongó tájéko­zatlanság munkacímet adtuk kör­kérdéssorozatunknak: a cím Né­meth László Tanújából ered (első számát 1932 szeptemberében nyomtatták ki Kecskeméten) — er­re emlékezve a szellem emberének kiútkereső törekvéseit igyekszünk összefoglalni. A Katona József Tár­sasággal Helyi rendszerváltás cím­mel szociográfiai pályázatot hirde­tünk: talán mondanom sem kell, hogy ezzel a pályázattal is a mai Magyarország jobb megismerését szeretnénk szolgálni. Mindezek az összeállítások azonban csak csomó­pontok lehetnek az 1992-es évfo­lyamban: a mindennapi munkával ezek köré a csomópontok köré kell megszerkesztenünk az egyes szá­mokat. Elkészült évi rendezvényeink ter­ve is: ezekről az elkövetkező oldala­kon részletesebben is szólunk majd; most csak pár rendezvényre hívom fel az olvasó figyelmét. Február 3- án Matuska Márton vajdasági új­ságírót látjuk vendégül nyilvános irodalmi esten. Könyve a leghitele­sebb összefoglalása a második vi­lágháborút követő magyarellenes vérengzésnek. Ugyancsak február­ban Dobozi Eszter nemrég megje­lent két könyvét („Csak a nap nyugtát níztük”; Látó) és Szekér Endre tanulmánykötetét (Erős vá­runk a vers) mutatjuk be az érdek­lődőknek — ez utóbbi könyv a na­pokban jelent meg a Forrás-köny­vek sorozatában. Márciusban és áprilisban két erdélyi folyóirat, a Helikon és a Korunk mutatkozik be Bács-Kiskun megyében: olyan kie­melkedő írókkal, költőkkel, szer­kesztőkkel, mint Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Király László, Mózes Attila és Kántor Lajos. Jú­niusban, a könyvhét idején Goszto- nyi Péter hadtörténész tart majd előadást frissen megjelenő könyve kapcsán Magyarország II. világhá­borús szerepéről. .. A tervek felsorolásából talán elég is, hiszen ezt követően úgyis havon­ta szólhat szerkesztőségünk a me­gye olvasóihoz. Munkatársaim nevében megbe­csüléssel köszöntőm az Olvasót! Fűzi László a Forrás főszerkesztője Emlékek Vas Istvánról S orra kidőlnek / a nagy fák. / Ez a tölgy is kidőlt” — írta Rónay György Kassák halálakor. Vas István elhunytakor is idézhetjük Rónay versét, hisz a hajdani költőóriások közül már csaknem egyedül volt köztünk. Varázsos költőegyéniség volt, különösen megkö­tött, pöttyös nyakkendőjével, baráti gesztusaival, őszinteségével. Nem tagad­ta le, hogy eltávolodott Kassáktól vagy József Attilától. De mindig nagy szeretet­tel gondolt Radnóti Miklósra, így a Rap­szódia a hűségről címmel. Szívesen val­lott Babitsról, Illyésről, Kálnokyról. Eu­rópai szellem volt, humanista, a magyar nyelv nagy szerelmese. Korától nem zár­kózhatott el: megérte a félelmes gázkam­rák időszakát, a háború éveit. Az ötvenes években nem áll be a Rákosi dicsőitő költők közé. Inkább elhallgat, s mint mű­fordító szólal meg. Lefordítja az angol barokk lírát, Villont, Shakespeare-t. De talán legkedvesebben mindig ódát írt vol­na a tegnapi asszonyokhoz! Mennyi iz­zás, lobogás van szerelmes verseiben! Mennyi szépséget tudott feltárni római utazásakor! És Angliában! És az öregkor anakreoni dalait ki tudná feledni? „Mit akar ez az egy ember?”—kérdezte egyszer önmagától kötete címével. Ő jó­zan polgárként igyekezett megőrizni a maga humanista eszményeit. Szélsőséges eszméktől, pártoktól elzárkózott. Medi­tativ, racionális egyénisége, „csak” a mi­nőségre figyelő alkata — mindig, minden A Forrás januári számában jelentős szerepet kaptak a határainkon túli ma­gyar írók, költők, a vezérmotívum pedig a história. A folyóirat első, városközpon­tú fejezetében Vári Fábián László, Sárán- di József, társaságukban pedig a már- már háziszerzőnek számító Szepesi Attila versei olvashatók. Cselényi Béla nemze­déki, közérzeti problémákra érzékeny ké­pei, versei elsősorban a harmincas gene­ráció antennáival vehetők a legélesebben. A Rita Pavone — 1969 vagy Az utolsó tornaóra nem rendelkeznek különleges grammatikával, többjelentésű nyelvi erő­térrel. Plasztikus leírásaikkal, a ráhango­lás legfinomabb technikáival nem leckét kívánnak feladni, hanem tudatos, felelős érzelmi kalandokba csábítják olvasóikat. A Pozsonyban élő fiatal prózaíró: Grendel Lajos regényrészlete más műfaj­ban és stílusban, de hasonló hívószavak­ra válaszol. A posztmodern minden jel­legzetességét hordozó írásmű egyik fő­szereplője a kiváló fizikus: Einstein, aki­nek, mint tudjuk, a kvantumfizika, a re­lativitáselmélet és a makrorendszerek törvényszerűségei a kisujjában vannak, ám valamilyen titokzatos okból mégis a harangok gyógyítását választotta. Társa a kalandokról egyes szám első személy­ben tudósító szerző, akivel városról vá­rosra vándoroltak, mint hajdan az ipa­roslegények. „Csak nekünk nem volt mesterlevelünk, se segédlevelünk, se sem­mi. Én semmilyen szakmához se értet­tem, így azt hiszem, mi nem vándorol­tunk, hanem csavarogtunk csupán. Igaz, ki előtt tekintélyt parancsolt neki. S mit akart ez az egy ember? Budapesten élni, de egyben úgy, hogy ezt a várost Európa ré­szének tartja. Otthon lenni Rómában és Cambridge-ben. Nem felejteni néhány ba­ráti kézszorítást, így Radnótiét. Maga elé idézni Kosztolányi szavait. Észrevenni a kert rózsáit. Felesége, Szántó Piroska ké­peit, rajzait. A búcsúzás pillanataiban talán indo­kolt néhány személyes emléket, kecske­méti vonatkozást említeni. Vajthó László író életének utolsó éveiben Kecskeméten lakott lányáéknál. Többször elmesélte és le is írta, hogy tanára volt Vas Istvánnak. A nem annyira szigorú tanár egyszer azt írta a diák Vas István dolgozatára: „Sület- len marhaság. Nem osztályozom.” Ezt a kedvességet Vas István sem felejtette el. Összebarátkoztak, köteteiket dedikálva elküldték egymásnak. S a félig elfelejtett Vajthóról írta a költő, hogy bezzeg Angli­ában lord lenne. 1963-ban találkoztunk egyszer Szántó Piroska kiállításán Buda­pesten, ahol feleségével és Kassák Lajos­sal sétáltak a képek előtt. 1967-ben volt Kecskeméten szerzői est­je Vas Istvának — a régi művelődési ház nagytermében. Egyszer kiadói folyosón idéztük Vajthó Laci bácsi emlékét, mász­Einstein fizikus volt, neki mindenütt megbocsátottak a hatóságok. De engem tömlöcbe akartak vetni, és mindenféle tolvajlást akartak a nyakamba varrni.” Grendel Lajos prózájában sajátos rit­musban váltják egymást a frivol, játékos szürrealizmus és a földközeli groteszk. „Két öregember közé raktak be, akik elpanaszolták, hogy már annyi felszaba­dulást értek meg, hogy ez a mostani for­radalom nekik meg sem kottyan. Mind­amellett éjjel-nappal a rádiót hallgatták és az újságokat bújták. Az ablak melletti öregembernek lehetett egy kis vaj a fején, mert azzal ijesztgetett, hogy az oroszok ezt úgysem hagyják annyiban, s akkor vérben fogunk tocsogni még a folyosón is. A középső ágyban fekvő öregem­ber . . . egy este ki akarta kiáltani a szlo­vák államot, majd reggel, amikor lezu­hant a láza, az amerikai hadsereget éltet­te.” A nagyon könnyedén és nagyon logi­kusan gördülő paródia végül is nem ki­sebb célra tör, mint hogy megpróbálja felfedezni „a történelem eszejárását”. Ef­féle nekibuzdulásra e generáció közép­európai képviseletében a legvértezetteb- bek között Békés Pál is vállalkozott, és „a história” becserkészése ügyében tett „érzékeny utazásai” eredményesnek is bi­zonyultak. A dokumentarizmus kíméletlenségé­vel, pontosságával jelennek meg a té­nyek, az ötvenes évek végének részletei Zelei Miklós: Fed című elbeszélésében. Egy kiskamasz mindennapjainak köz- és magánéleti eseményeiből áll össze a lel­szor egy rádiófelvétel kapcsán jött Kecs­kemétre. Később egy Róla szóló írásomra válaszolt dedikált könyvével. AForrás 1991-es júniusi anekdotaszámá­ban közölt írása az egyik legvégsőek közül való. Déryről és Füst Milánról mondott el egy anekdotát. A háború után nagyon meg­nőtt Déry tekintélye. Füst Milán egy vitaes­ten felállt, és azt mondta: az a Déry ne tanítsa a magyar írókat erkölcsre, aki egy feleségé­nek két hozományát kártyázta el. (S a Ma­gyar Rádióban elhangzott Kormos István- anekdoták között is szerepelt Vas István és Szántó Piroska vallomása, mely szintén eb­ben a Forrás-számban jelent meg.) Hogy marad meg a költő? Mely verseit idézik majd? Ki tudja. Rómában járva egy­szer, Vas István verssorai zsongtak bennem. S a híres verse, a Via Appia: „Látta-e Jézust Péter a Via Appián?” Sohasem felejtem a Zászlók című versének sorait, a forradal­mak és szabadságharcok lobogóit. Befejezé­sül Fodor András versét hadd idézzem, melyben az Erzsébet-hídon, a Kossuth La­jos utca felölj ön vele szembe Vas István, vüá- gos, könnyű kalapban, a város kőrengetegé­ben: „Két korszerűtlen alak, / kik lám, e vé­letlen kapott / percben még azt is mutatni merik, / hogy egymásnak örülnek. ” Szekér Endre tár, rajta a leendő Vörös Október Film­színház, alapja alatt az orosznak mon­dott katonákkal, a talált lőszerekkel, a BM-dolgozók cigányfürdetésével, a kombinált szobával, s a családszerető édesapával, aki még nem párttag, s a Kossuth Rádióban Boldizsár Ivánnal. Egészen a tegnapig ér a közelmúlt Sán­dor Iván terjedelmes, kortárs- és magán- irodalom-történetet, a politika aktualitá­sait és „a történelem formaváltozásait” átszűrő esszéfolyamában. Töprengései közben minduntalan visszatér a minden téren érvényesülő dialógushiányra: „A gondolkodás, a mesterségbeli tudás és a mai hivatalos politizálás dialógusa azért nem jöhet létre, mert más a testhelyzetük. Az egyik előrepillantva, a másik hátat fordítva beszél.” A továbbiakban Lengyel András: Gnó­zis és utópia című írásában a naplóíró Sinkó Ervinről olvashatunk. Izgalmas, ismeretlen adalékokat közöl tanulmá­nyában Tusnády László a népdalainkat ért hatásokról, a török népdalok magyar vonatkozásairól. A „peremmagyarság”, a muravidéki „széleken élő magyarok” a főszereplői Be ke György Nyugati csán­gók ? című munkájának. A folyóirat idei első számát a Magyar- országra több mint tíz esztendeje Zentá­rói érkezett, Kecskeméten élő Benes Jó­zsef festő- és grafikusművész lapjai illusz­trálják. (A művész tárlata a közelmúlt­ban a Kecskeméti Képtárban volt látha­tó.) Munkái — Tolnai Ottó újvidéki köl­tő elemző írásának társaságában — külö­nös fénytörést kapnak ma, amikor Ju­goszlávia nincs többé. Károlyi Júlia A történelem eszejárása JZ -nak hívták talán. S miért is ne hívhatták iV' volna K.-nak. Gyanútlanságánál fogva ama regénybelinek egyébként is rokona. Meg más egyébért. A környülállások is affélék. Is­mét csak lehetetlen tudni, ki kivel azonos, ki kinek csupán a hasonmása. Megint csak képte­len vállalkozás volna megkülönböztetni árnyé­kokat a sűrű tömegtől, testtől az árnyképeket. Az őszinte elszánás és a neofita buzgalma kö­zött hol a határ? Hol lakozik a föorganizátor? Ki organizál kicsodát ? J. például epizodista is lehet ebben a történetben éppenséggel, s lehet váratlanul, terven felül, de akár tervszerűen is — az Örökkévaló kitartó nagykövete. — Meghoztam K.-t — kiált a szoba irányába J., még át sem lépve a bejárat küszöbét. J. esti barátkozásra invitálta K.-t. Mond­ta, mennyire örülne a felesége ha megismer­hetné őt. Nem lehetett ellenállni. Es beszél­gettek. Gyes-pszichózisról, gyerekekről. K. egész sokat megtudott a családról, amíg megérkeztek J. kocsijával. J. úgy hajtott a kis fehér, szappantartóforma, csak csikorog­va kormányozható autókájával, mint valami nehézgéppel. Nekiveselkedve, mintha a több­tonnás járművet kellene vezérelnie — súlyos terhekkel megrakottan. K.-nak csak most tűnt fel, hogy mellette ült, ennek az apróka, majd mindig elfogódott hangon beszélő em­bernek mennyi türelmetlen indulat feszül a szögletes mozdulataiban. S mennyi akarnok- ság, ahogyan hol béklyóba próbálja fogni, hol pedig meghajszolni az öregségtől kehes motor erejét. Mennyire ellentmondani látszik a vezetési modorában a fontoskodás a meg­szeppent fiúcskáéra emlékeztető arcvonások­nak. J. megérintette az asszony vállát, röpke csók­félét hintett a tarkója felé, s a hátát is végigsi­mította. A feleség azonban meg sem fordult. A legkisebbet pelenkázta éppen. S csak miután végzett a fiúcska becsomagolásával, intett K.~ nak, hogy üljön le. A kézfogásos bemutatkozás is elmaradt. Az asszony a párálló pelenkacso­magot igyekezett mielőbb eltávolítani. J. közben beterelte a két nagyobb fiút. Kö­szönjenek, mutatkozzanak be, rendelkezett. Ők azonban nem engedtek az unszolásnak, nyelvet öltöttek apjukra, és éktelen zajt csapva dobog­tak, futkostak a szobában. Es nem akartak se verset mondani a bácsinak, se énekelni, se raj­zolni. J. most a legkisebb csemetének nyúlt utána. Lovagollatta, cirókamarókáztatta, gü­gyögött hozzá, mire a kicsi habos nyálcsomókat buborékolva válaszolt. Ez az idill egy cseppecs­két megbillent ugyan, mikor J. — csak úgy félvállról — odaszólt K.-nak: — Most már tudom, miért gyűlölöm annyira Sz. D.-t. Látva, hogy K.-t készületlenül érte megjegy­zése, nyíltan (ámadni kezdte. Hogy mit is akar K. azokkal a gyanús filozófusokkal, poétákkal, művészfélékkel? — S miért is a mottó épp Kier- kegaardtól? Es hiányzik a müvekből az Eszme. Kimaradt belőlük a hit bizonyossága. Mire K. magyarázkodni kezdett. Mintha titkos és uto­lérhetetlen erők férkőztek volna belé, a tudata legmélyére, hogy védekezni kényszerítsék. Az asszony közben behozta a csészéket, áttetsző, gyenge teával, s a félbevágott vajas zsemléket parizerdarabkákkal ékesítve. Majd elhelyezkedett K.-val szemközt a feke­te bőrfotelban. Szótlanságától külön súlya lett a levegőnek. Arca se rezzent, szeme se rebbent. Hűvös múmiatekintettel hosszan meredt K.-ra K. feszengett, mint egy kényes, mindenre érzékeny műszer előtt. Mindenre válaszolt. A megbabonázottak könnyedségé­vel, könnyelműségével. Sőt beszédessé vált. Mintha lírai vallomásait fogalmazná. Egyet­len egyszer érzett csupán valamiféle nyilal- lást a gyomortájékon. Mint mikor valaki épp apját, anyját, szerelmét adja föl. Hogy van- e, nincs-e számára út? Oda. Túlra. Erre fe­lelt. S miként vagyon ö az ö Urával? „Agyamba nézett" — gondolta K. már kint szédelegve az utcán. Z.-né jutott eszébe, az egykori pártladyk közül egy. Hogy még ő sem, Z.-né sem merészkedett ilyen messze. Engem megint kádereznek — állapította meg magá­nak, félhangosan. S mint aki egy labirintus alig tapintható járataiban tévelyeg, elindult ugyan­ezen az úton visszafelé, amelyen jött. VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ* Összefoglalás Bátorítsd nyelvem, Istenem, rázd meg az eget felettem, merthogy kegyelmedből talán én is költőnek születtem, akár azok, kik „széllel szemben" megkísérlik, megpróbálják, bőrükbe sütve felmutatják, mi mindent kell kibírnia — s rettentse bár Szibéria, emelt fővel indul az ember, foga közt hordva elveit járja a titkok termeit, hogy vértet szerezzen magának, mert elviszik lánctalpas huszárnak Európába — messzire. Hogy repedne meg a föld szíve, s azon túl is hadd essék bármi! Szóval és betűvel protestálni itt miért, kik miatt érdemes? Csak duruzsolnak, csak mondogatják : nem lesz itt soha más szabadság, mint amit annak mondanak. Bólint sok jámbor, helybenhagyja, pedig hát hazugság volt az anyja, s még micsoda vádak hangzanak! Tollaink önnön vérükbe fúltak, múzsáink elkurvultanak. Szitkozódni vagy sírni könnyebb ? Eszi már rég a radai rossebb, mint II. Ulászló idején egykor. Azóta sincs a földön aranykor, és csak a holdról hull a hó ott, ahol zúg az az egy folyó. * A kárpátaljai költő verse a Forrás 1992\l-es számában jelenik meg. • Benes József grafikája. Tájékoztatásul A Forrás Bács-Kiskun megye szépirodalmi, szoci­ográfiai és művészeti folyóirata, szerkesztőségének és kiadójának postacime: 6001 Kecskemét, Pf. 69. A Forrás egyes számai megrendelhetőek a szerkesz­tőség címén, a teljes évfolyam előfizethető a postahi­vataloknál és a szerkesztőségnél. Legújabb Forrás-könyveink közül ajánlunk kettőt. Szekér Endre: Erős várunk a vers című tanulmánykö­tete az egyik. A kecskeméti irodalomtörténész kortárs költőkről írott tanulmány- és esszékötete a napokban hagyta el a nyomdát. Másik kötetünk a Forrás-antológia 1979—1989 cí­mű összeállítás. Ez az antológia a folyóirat második évtizedének történetét mutatja be, s közli többek kö­zött azokat az írásokat is, amelyek korábban politikai okokból nem jelenhettek meg. A Katona-társaság a drámaköltő születésének 200. évfordulójára két kötetet jelentetett meg. A Bánk bán­szótárat, Beke József munkáját és a Katona-társaság évkönyvét. A Forrás-kötetek és a Katona-társaság kötetei szintén megrendelhetőek utánvéttel a szerkesztőség címén. A Petőfi Népe mostani vendégoldalát Pintér Lajos szerkesztette. A FORRÁS KIADVÁNYAI MEGRENDELHETŐK UTÁNVÉTTEL A Forrás kiadói címe: 6001 KECSKEMÉT, PS. 69. DOBOZI ESZTER Esti barátkozás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom