Petőfi Népe, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-13 / 266. szám
8. oldal, 1991. november 13. PETŐFI NÉPE BORZÁK TIBOR RIPORTJA A megbékélés kapui ában tassiak és >■ a kopjafakapu tövében létrehozunk egy kopjafacsoportot. — Bizony, éppen itt, nálunk beszéltünk erről először — emlékezik vissza Danis Ferenc mérnök igazgató — azután hamarosan megszülettek a tervek. — Megkerestem Tasson Horváth Attilát, akinek szép köztéri fafaragásait már ismertem — veszi vissza a szót Márta. — Elmondtam az elképzeléseinket és ő azonnal igent mondott. Valóban, nem sokkal később már a terveit, rajzait, vázlatait hozta. Augusztus elsején több napra kijöttek a tassi fafaragók és elkészítették a kopjafakaput. Az anyagot a kemencei téesz adta, szintén ingyen. 1848—49-es hősök, első és második világháborús áldozatok nyugszanak az ipolysági hegyoldalon álló temetőben. Erről, persze, nem beszélhetett senki. Tabunak számított — közel a magyar határhoz. A korábban állított fakeresztek régen elkorhadtak, helyettük Danis igazgató úr növendékei készítettek vasból új kereszteket. Mintegy negyvenet. Ma ezek állnak, ám nevek egyikre sem kerültek. Az az igazság, nem is nagyon tudták, kik alusszák örök álmukat a sírokban, de mára mintegy 15 katona nevét már sikerült felderíteni. — Nagyon megható, hogy most már a kopjafakapu tövében ünnepelhetünk, emlékezhetünk — mondja Danis Ferenc. — Eddig is itt, a hősök sírjainál gyűltünk ösz- sze jeles ünnepeinken, például március 15-én, de most már legalább lesz egy hely, ahová letehet- jük a kegyelet virágait is. A (szlovák)magyar—magyar kapcsolatról kérdezem. Amint tudja, nem újkeletű dolog ez. A Csemadokkal kiránduláson jártunk Magyarországon Petőfi nyomában. Szalkszentmár- ton volt az egyik állomásunk. Nagy-nagy szeretettel fogadtak bennünket és mi is meghívtuk őket hozzánk, előbb szintén Petőfi- emlékhelyekre invitálva. Később kulturális kapcsolataink erősödtek tovább, különféle műsorok, fellépések, bemutatkozások váltogatták egymást. Megszólal a halk szavú polgár- mester, dr. Zsolnay Ernő: — Természetesen tovább kívánjuk erősíteni a barátságot, ezentúl a tassiakkal is. Bizony az Ipolyságot igyekeztek mindig elnyomni, visszafejleszteni. A városok között egészségtelen konkurencia alakult ki, a települések történelmi múltja mit sem számított. Pedig a háború után egy szintről indultunk, mégis kifejlődtek az úgynevezett müvá- rosok, -központok. A temetőben Csípős hideg. A hegyoldali temetőben itt-ott gyertyák égnek. A kapuban virágárus. A gesztenyefák alatt büszkén feszit a Megbékélés kapuja, a tassi fafaragók remekműve. Valóban szép és kifejező. Erről az alkotó szóljon. — A Megbékélés kapuja a többi • A harang közvetítő két világ között. • A kapu önmaga is jelkép. • kopjafákból épült a kapu. „A kapu önmaga is jelkép, s részleteiben is ilyen utalások találhatók. A magyarságnak évszázadokra visszakövethető jelképvilága van. Gondolkodásunk, nyelvünk jelképeken át kapja meg köl- tőiségét. A kapu több jelentést magába foglaló jel. Átmenetet képez két térbeli és időbeli állapot között, két világ között. Keleti, honfoglalás előtti, magunkkal hozott örökség. Összeköt és átenged, a megtisztulás és a próbatétel mitikus eszköze. Lehet státusszimbólum (pl. a székelyeknél). Keresztyén tartalmában a mennybejutás helye...” — egyebek között így írt levélben a tassi Horváth Attila fafaragó, tanár, alpolgármester Danis Ferenc ipolysági igazgatónak. A szlovák kapcsolat A szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeum Baráti Köre és az ipolysági Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége (Csemadok) majd’ két évtizede tart kapcsolatot. Emlékszem, évekkel ezelőtt írtam is róluk, mármint a szalkszentmártoni lelkes lokálpatriótákról, Petőfi emlékének méltó őrzőiről. Amint akkor is kiderült, nem pillanatnyi fellángolásról volt szó, hanem tartósnak bizonyuló barátkozásról a szlovákiai magyarokkal, egészen pontosan az ipolyságiakkal. A találkozások azóta még szaporodtak is. És nemcsak a szalkszentmártoni- akkal, hanem a kunszentmiklósi- akkal, a szabadszállásiakkal és a tassiakkal is. Ez utóbbi település most szép gesztussal járult hozzá a kapcsolat erősödéséhez. A helyi Faluszépítő Egyesület fafaragó csoportja - élükön Horváth Attilával — elkészítette a Megbékélés kapuját az ipolysági temetőben. Természetesen a hazai barátok, a szalkiak és a tassiak sem maradtak otthon az ünnepélyes átadás napján. Egy egész busznyi vendégsereg indult útnak Ipolyságra. Az úton a két „szomszédvár” lakói jókedvű beszélgetésbe elegyedtek, magam pedig egy régi ismerőssel, a szalkszentmártoni Matics Pállal társalogtam. Előkerültek a régi dolgok, merthogy Matics úr szívügye falujának múltja, a helytörténet. No, és Petőfi. A határon zökkenőmentesen átért a csapat. Azt hiszem, régen volt olyan magyar csoport, akiket alaposan átvizsgáltak volna, netán belekötöttek volna valamibe is. Ez is a barátsághoz tartozik. És egymás tiszteletéhez. Persze, a kiska- tona is magyarul beszél, elképzelhetetlen is lenne, ha egy szinte teljesen magyarlakta területen, e határ mentén először szlovákul szólalna meg valaki. Ez a városban is így van. A feliratok kétnyelvűek, ám a szívek magyarul dobognak és mindenki ezen a nyelven beszél. Még a polgármesteri hivatalban is. Elhanyagolt határszél Mindentől távol van Ipolyság. Legalábbis Szlovákiából nézve. Ez a határszél, ez a járás, a megye peremterülete. Nem volt véletlen, hogy elhanyagolták ezt a települést, az ipartelepítés messzire elkerülte a várost. Ennek azért örülnek is a helyiek, mert legalább tiszta a levegő. A lakosság 65 százaléka magyar. És egy becsülendő arány: a képviselő-testület összetétele azt mutatja, huszonötőjük közül hu- szonketten magyarok, a három szlováknak viszont a felesége magyar. A városka főterén álló hivatalban rövid beszélgetésre, bemutatkozásra invitálják a vendégcsoport képviselőit, köztük a tassi polgár- mestert, Horváth Győzőt és a szalkszentmártoni Petőfi Baráti Kör elnökét, Vajda Mártát. A szépen berendezett irodában elsőként a falon fő helyen mosolygó Havel- kép tűnik fel. Egy kupica konyak szíverősítőnek, forró kávé melegítőnek. — Ez a kapcsolat több mint a mai ajándékozás — veti fel Vajda Márta. — Tavasszal gondoltunk először arra, hogy az ipolysági temetőben nyugvó hősök emlékére • Szalkszentmártoni emlékezek. köszönő kaputól eltérően kopjafákból áll — meséli Horváth Attila. — A kopjafa a legősibb tárgyi emlékeink közé tartozik, az elhunyt hasonmását jelöli. A hármas tagoltság a múlt, jelen és a jövő egységére utal. A tartólábazat a szülőföld erejét, a fenntartó múltat jelzi. A középső szakasz a jelenre utal. Megtartott és megtartó rendeltetése van. A felső ív az összefogás erejét sugallja. A díszítmények is jel rendeltetésűek. Tulipán, csillag, csúcsdísz, harang. A szalkszentmártoni és a tassi csoport kissé dideregve áll a kopjafakapu közelében. Egyikük-mási- kuk kezében koszorú, feliratos szalagokkal. Mások gyertyát szorongatnak. Felcsendül az Örömóda, majd a megemlékezések, a beszédek következnek. Azt hallani, hogy hiánypótló ez az összejövetel. Mert nem mindig lehetett. És főleg nem így, együtt. Magyarok. Zsolnay polgármester úr arról szól, hogy a nép önbecsülése abban is rejlik, mennyire tiszteli a múltját, emlékezik-e az elődökre, a hősökre. Az összetartozást is kifejezi a Megbékélés kapuja. A tassi polgármester azt szeretné, ha soha többé nem kellene e mostanihoz hasonló emlékművet állítani, vagyis ne legyen vérontás, ne legyenek áldozataink. József Attila A Dunánál című versét mondja a szolnoki népművelő, Cserfalvi József. Megrendítő. Itt, a hegyoldalban, a temetőben különösen az. Időközben besötétedett, a gyertyalángok pislákolnak, a távolban pedig a határátkelőhöz vezető úton megannyi apró fénycsóva tart. Mellénk furakodik egy idős néni az unokájával. — Ez József Attila! — fedezi fel boldogan, a verssorokat meghallva. — „... rendezni végre közös dolgainkat...” — suttogja együtt a versmondóval. Hát igen. Rendezni. Végre. Ezen a hiánypótló ünnepségen ez is megható pillanat volt. Horváth Attila megkondította a kis harangot. A történelem viharaiban elesett ipolysági magyarokért szólt. Apró célok, nagy örömök Az esti, baráti beszélgetés kellemes hangulatban zajlott. A Cse- madok-székházban elköltött vacsora néhány meglepetéssel is szolalt. Ajándékosztás, kölcsönös • Évszámok felvésve: 1848—1849, 1914—1918, 1939—1945. meghívások. ígéretek arra, hogy a barátság nem szakad meg, sőt tovább erősödik. Legközelebb az ipolyságiak látogatnak el Szalk- szentmártonra. A mostani este apró örömei közé sorolható például az, hogy immáron másodszor vetődött fel annak gondolata: meg kellene szervezni azt a találkozót, ahol a határainkon túl élő magyarok jönnének össze. Vajda Márta boldog. Megérte a több hónapos áldozatos szervező- munka, készen áll a mű. A szalkszentmártoni zeneiskola tanára, a Petőfi Emlékmúzeum Baráti Körének elnöke ezt mondja: — Egész életemben szívesen tettem a dolgom a közösségek érdekében. Negyedik éve vagyok a baráti kör elnöke. Minden hónapra jut valamilyen foglalatosság. Az pedig külön boldogság, hogy a falubeliek az első hivó szóra jönnek. Mint most is. A hagyományokat, a meglévő dolgokat tovább kell vinni. Szalkszentmártonban példát mutattak és talán ezt a példát szem előtt tartva követik őket a szomszéd község lakói, a tassiak is. Ott legalább olyan lelkes lokálpatrióták élnek, mint Szalkszentmártonban. Elegendő csak a fafaragók csapatára gondolni, akik áldozatos munkával létrehozták a Megbékélés kapuját. Langó Gábor, Zsirka István, Sári Csaba, ifj. Horváth Attila, Czégány Sándor, Horváth Levente és mesterük, irányítójuk: Horváth Attila. Attilával este folytatjuk a diskurzust. — Nagyon készségesen fogadtak bennünket Ipolyságon. Percek alatt híre ment, hogy itt vagyunk, dolgozunk a temetőben. Jöttek beszélgetni, csodálni az épülő kaput. Ez rendkívüli élmény volt számunkra, nekem is, tanítványaimnak is. Nem egy fafaragást készítettem már, de erre a mostanira különösen büszke vagyok, hiszen stiláris jegyeiben, szimbolikájában, gondolatiságában többet ad, mint az eddigiek. Az pedig különös tartalommal jár, hogy a határ túloldalán állítottuk fel. Horváth Attila rajztanár jeles mesterektől tanulta a szobrászatot is képzőművészkörökben. A pályája igen kacskaringósan alakult, míg Tassra került. Amióta pedig ott van, szinte csak a közösségért él. A helyi temetőben gyönyörű faragott kopjafák vannak, ezeket már régóta tanulmányozza. Fafaragó csoportjával pedig nemcsak az alkotótáborokat járja, hanem maradandó jelekkel is felhívják magukra a figyelmet. Szeretnék elérni — és ebben az önkormányzat is segíti őket —, hogy Tasson, a település fontosabb helyein, fából faragott tárgyak késztessék megállásra az embereket. Attila nemrég készített el egy ’56-os emlékművet a templom kertjébe. Őrzik az emlékeket Ipolyságon is elérkezett a búcsú ideje. Koromsötétben indult haza a busz a kissé elfáradt szalkszentmártoni és tassi utasaival. Az azonban biztos, valamennyien boldogabbak egy kicsit. Őrzik a délutáni, felemelő ünnepi perceket. A sötét temető figyelmeztetően pislákoló gyertyalángjait. A koszorúkkal elárasztott kopjafakaput. Az ipolysági hősök emlékét.
