Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

1991. október 5., 7. oldal HÉT VÉGI MAGAZIN MAGYAROK SVÉDORSZÁGBAN Amikor megemelték a sorompót. Sokan úgy tartják, Jönköping Svédország legszebb fekvésű városa. Tény, hogy a Váttern-tó déli csücskét körülölelő, a környező dombokra felkapaszkodó település, amely már ré­gen egybeépült Husqarnával, pompás látvánnyal lepi meg az ide érkezőket. Vajon mennyit láttak, mennyit fogtak fel e szépségből erre sodródó honfitársaink, akiknek annak idején a történelem, a kilátástalanság érzése adta kezébe a vándor­botot? Mert bizony sokan megtelepedtek a mi Balatonunknál kétszerte nagyobb tavának déli, lankás partján. Egyesek sze­rint több mint kétszáz az itt élő magyar családok száma. • Berta András egyik unokájával. • Szabó Károly most már bármikor hazalátogathat. Utazás az ismeretlenbe Hergold, azaz Úri ház. így hívják Husqarnának azt a pompás részét, ahol ma Berta András él. Régen - így mesélik — egy gyönyörű kúria állott ezen a helyen. Innen az Úri ház elneve­zés. Most tetszetős sorházak ívelik kör­be a parányi dombtetőt. Bizony, nem volt szinte semmim, amikor 1956. november 24-én ide ér­keztem — emlékezik a tönténtekre Ber­ta András. — Dehogyis gondoltam ak­kor, hogy ilyen gyönyörű környezet­ben lakhatok majd egyszer. Eleinte gondolkodni sem igen tudtam. Vala­hogy összekeveredett bennem minden. Végtelenül el voltam keseredve. Pedig de nagyon hittem '56 őszének elején, hogy Magyarországon jobbra fordul minden. Aztán jöttek a tüntetések, és természetesen én is ott vonultam a tö­megben. Amikor bejöttek az oroszok, elvesztettem minden reményem. Úgy éreztem, nem vagyok képes tovább a régi módon élni. Elindult hát Berta András az isme­retlenbe, egy olyan országba, amelyet eddig csak térképen látott. Miben bíz­hatott? Csupán saját tehetségében, szorgalmában. Mert bár gyakorta hal­lotta, hogy a skandináv népek hűvö­sek, nehezen fogadják be a jövevénye­ket, de ő úgy gondolta: a jó munkás­kézre itt is szükség lehet. Annak előtte Székesfehérváron, a ruhagyárban dol­gozott. Főleg egyenruhákat, ejtőernyő­ket varrt. Szerencséje volt, mert az '50- es évek közepén még válogathatott is Svédországban az efféle munkahelyek között. A Husqarnai JUNEX gyárban helyezkedett el. Rövid idő alatt bizo­nyított, mert előbb szakoktatónak, majd művezetőnek nevezték ki. Varró­tanfolyamokat is vezetett. 1970-ig a JUNEX-nél dolgozott, ám akkorra alaposan megcsappant a kereslet a konfekcióipari termékek iránt. Egyik napról a másikra bezárták a korábban jól menő üzemet. Berta András is utcá­ra került, de nem sokáig, mert átképez­te magát elektrotechnikusnak, s elhe­lyezkedett a helybéli varrógépgyárban. Azóta is ott dolgozik. — A svédek egyébként nem is annyi­ra hűvösek, mint ahogy azt sokan hi­szik — szögezi le Berta úr mosolyogva — jómagam legalábbis így tapasztal­tam. Brigitte, a feleségem például svéd, és nagyon jó házasságban élünk. Há­rom gyermekünk, öt unokánk van. — Ezek szerint jól sikerült a beillesz­kedés új hazájában. Vissza szokott-e látogatni a régibe? — Természetesen. Nem szakadtam el Magyarországtól. Nem is lennék rá állampolgárságot, s azóta rendszeresen jövök évente, kétévente. Úgy hogy tudom, mi történik otthon. Láttam a pazarlást, amit éveken keresztül csinál­tak, s tudtam, hogy ezt hitelekből te­szik. Ennek most jött el a böjtje. Tu­dom, nehéz időket élnek, de hiszem, hogy ismét talpra áll az ország. Szívós nép a magyar. Trianon után is képes volt magához térni. Bízom benne, hogy ezúttal Európa is segít a felzárkózás­ban. Aki Sztálin- szobrot döntött — Magyarországról jöttél? Akkor nálam nagyon kedves vendég vagy! Ke­rülj beljebb, érezd magad otthon! — invitál kedvesen barátságos otthonába Szabó Károly. A szívélyes fogadtatás persze nem személy szerint nekem, az ismeretlennek szól, hanem az otthonról érkezőnek. A házigazda kötődése ugyanis különösen erős mindenkihez és mindenhez, aki és ami magyar. Ez az ő esetében nagyon is érthető, hiszen éve­kig el volt zárva szeretteitől, s az oly fájón hiányzó óhazától. — Tudod öcsém, fekete posztó vol­tam én otthon sokáig — magyarázza széles gesztusokkal kísérve —, de nem­csak én, a testvéröcsém is. Mindketten aktívan részt vettünk az '56-os forrada­lomban. Az öcsém az utolsó napig har­colt a Corvin-közben. A bajtársai két golyóval a vállában, sebesülten csem­pészték ki Svájcba. Jómagam fegyvert ugyan nem fogtam, de ott voltam Pes­ten a Parlament előtti tüntetésen, ahol az ávósok belelőttek a tömegbe. On­nantól kezdve felgyorsultak az esemé­nyek. A forradalom lángja nagyon ha­mar elborította a fővárost. Néhányan, akik aktívabban részt vállaltunk az ese­ményekből, úgy gondoltuk, vidékre is el kellene juttatni mindebből legalább egy parányi szikrát. Ezért motorra ül­tem. Magamhoz vettem a Szabad Ifjú­ság ötszáz példányát, amelyben benne volt áz új tizenkét pont, és irány Csor­na. Győrben a főtéren megálltam egy rövid pihenőre, s szót váltottam né­hány járókelővel. Kérdezgették: mi történt Pesten? Na hát én, szokásom­hoz híven, jó harsányan elmeséltem ne­kik. Azt is elmondtam, hogy Csornára megyek. Pillanatok alatt lett is nagy cső­dület köröttem. Egyszer csak odalép hozzám egy középkorú úr, és megszólít halkan: „Jóember! Jobb, ha most szép, lassan eltűnik a tömegben, még mielőtt baj lesz!” „Miért?” „Látja ott, azt a két bőrkabátos, kalapos alakot? ÁVH-sok. Már megnyúlt a fülük, annyira figyelik, miket beszél maga!” „Ugyan már, most nem olyan világot élünk!” — legyintet­tem. és elviharzottam Csorna felé. Pedig a középkorú úrnak igaza volt: Csornán már várták az ÁVH-sok em­berünket, és le is tartóztatták. De nem kellett sokáig rácsok mögött csücsül­nie, mert néhány óra múlva kiszabadí­totta négy fegyveres szabadságharcos. Ekkorra már a dunántúli kisvárosban is felforrósodott a hangulat. Az embe­rek az utcára tódultak. Néhányan csá­kánnyal nekifogtak a mészkőből ké­szült Sztálin-szobor lebontásához. Ro­busztus, nagy szobor volt, erős alappal, így nehezen haladtak. Emberünk el­nézte egy darabig a kínlódást, majd leállította a dolgot: „Nem így kell ezt fiúk! Van a tejiparnak erős autója. Ar­ra kell egy vastag drótkötelet kötni, a másik végén a hurkot a generalisszi­musz nyakába dobni, aztán uzsgyi!” Úgy is lett. Pillanatok alatt pozdorjává tört a gyűlölt kőképmás. Menekülés az ÁVH elől — Hát ilyesmikért lettem én nemkí­vánatos személy Magyarországon mondja Szabó Károly, majd gyorsan hozzáfűzi: - illetve nagyon is kívánt volna látni az ÁVO a szovjetek bevo­nulása után. Már november 8-án keres­tek a nővéremnél. Nem tehettem mást: el kellett jönnöm. Négy évig Ausztriá­ban éltem. Bizakodtam, háthajóra for­dul minden, de aztán fájó szívvel elin­dultam északnak. Eljöttem a semleges Svédországba, ahol olyan demokráciá­ra leltem, amiről mindaddig csak áb­rándoztam. Az akkor harmincesztendős hentes szinte azonnal el tudott helyezkedni szakmájában. Néhány évre rá korábbi honvédségi, híradós képzettségét to­vábbfejlesztve radarantenna-szerelő lett. A beilleszkedés tehát viszonylag könnyen ment, de Szabó Károlyt szün­telenül kínozta a honvágy. írta is szor­galmasan a kérvényeket, hogy hazajö­hessen. A fiókjában egy egész paksa- méta elutasító értesítést őriz. „Értesí­tem, hogy a Belügyminisztériumnak írt beutazási kérelmét elutasították”. Leg­többször csak ez állt a nagykövetségről érkezett papíron a konzul aláírásával. Az első engedélykérő levelet '68-ban adta postára, de még 1980-ban, édes­anyja temetésére sem engedték haza. Pedig csupán egyetlen napért esedezett! —- Végre '86-ban aztán megtört ajég emlékezik a házigazda. Könny szökött a szemembe, amikor megemel­ték előttem Hegyeshalomnál a sorom­pót. Attól jobban már csak a Nagy Imre.. .. illetve nem is így mondom, — mert itt többről van szó — hanem úgy: a hősi halottak temetésén sírtam. Nem akartam én, de ahogy felolvasták azt a háromszázhatvanöt nevet, nem bírtam magammal. Utána sokáig szót­lanul ballagtunk az utcán egy régi ba­rátommal, aki egyszer csak átfogta a vállárnál és azt mondta csendesen: „Tudom, mit érzel, hisz néhányukat még ismerted is. S ha nem mentél volna ki külföldre, most egy névvel többet olvastak volna fel!" A házigazda ezután elhallgat, s hosz- szasan maga elé néz, majd néhány pil­lanat múlva visszazökken a mába: — Mindent tudok, ami otthon történik. A nővérem rendszeresen küldi a hazai lapokat. Nagyon örülök a magyaror­szági változásoknak. Lám: mégsem volt hiábavaló az áldozat! Orvos a Bymarkenen Bymarken Jönköping Rózsadombja. Örökzöld fenyőerdőtől övezve, csodás kilátással a Váttern-tóra. Itt lakik a város legtöbb jómódú polgára. A há­zak a dombtetőről nézve szolid, lapos építményeknek tűnnek, ám — a szint- különbségből adódóan —- a lejtés irá­nyába két-három szintűekké tagozód­nak. Belül rendkívül tágasak, kényel­mesek. elegánsak. Ilyen bymarkeni házban él családjával dr. Hajas László. Az, hogy mindössze tizennyolc éve köl­tözött Svédországba, és ebbe a környe­zetbe kerülhetett, már önmagában is jelzi: a skandináv országban anyagilag ugyancsak megbecsülik az orvosokat. A fizetésekről errefelé illetlenség kérde­zősködni. de a doktor annyit azért el­árul, jóval magasabb a jövedelme a svéd átlagnál. — Kész diplomával s némi gyakor­lattal 1973-ban jöttem ki Svédország­ba 29 évesen a feleségemmel és egy gye­rekkel együtt. A másik kettő már ide- kint született — emlékezik a kezdetek­re. Mi késztette arra, hogy elhagyja Magyarországot?- Az ötvenes években elváltak a szüleim. Édesanyám '56-ban az új fér­jével, ahogy akkor mondták: disszidált Svédországba. Én már akkor, tizenkét évesen megfogadtam: követni fogom. Ám azt már gyerekfejjel is felfogtam, hogy előbb tanulnom kell. S az is igaz, hogy nem akartam elszökni apámtól. Tanultam tehát. Elvégeztem a középis­kolát, majd az egyetemet. Miután meg­kaptam a diplomát, a miskolci megyei kórház fül-orr-gégészeti osztályán he­lyezkedtem el. Teltek az évek, de Hajas doktor mindvégig nem mondott le eredeti ter­véről. Szisztematikusan megtervezte a külhonba költözését. Édesanyja 1964- ben látogatott először haza. Á fiú két évvel később viszonozta a látogatását, majd pár esztendőre rá már feleségével együtt utaztak Svédországba: hadd lás­sa az ifjú asszony, milyen új hazát szánt férje a családnak. Édesapja 1973-ban meghalt, s ezután már semmi sem tudta visszatartani. — Nagy orvoshiány volt, amikor Svédországba jöttünk — idézi a múltat Hajas László. — így amikor megérkez­tünk, rögtön kaptunk egy háromszo­bás, bebútorozott lakást, s három hó­napos nyelvtanfolyam után elhelyez­kedtem a jönköpingi megyei kórház fül-orr-gégészeti osztályán. Eleinte a nyelvi nehézségek miatt kis füzettel a zsebében járkált munkahe­lyén. Feljegyzett minden ismeretlen szót. Bizonyára szorgalmának is kö­szönheti, hogy igen rövid idő alatt megtanult svédül. Aztán újabb szak­mai állomások következtek. Először a liköpingi egyetemi klinikán, majd göte- borgi egyetemi kórházban dolgozott. Később Várnámoban főorvos lett, ami kétségtelen előrelépés volt a ranglétrán, ám naponta 80 kilométeres utazással járt. A családja Jönköpingben élt, s ezért 1986-ban, amikor egy pályázat elnyerése után kinevezték az építőipar megyei üzemegészségügyi centrumá­ban üzemorvosnak, tulajdonképpen hazatért. — Az az igazság, hogy mindenkép­pen újítani akartam —, mondja a dok­tor — de jó ideig nem tudtam eldönte­ni, milyen területet válasszak. Akkor éppen Värnamoban dolgoztam Zilahi Tamás barátommal, akivel gyakorta beszélgettem e szándékomról. Egy al­kalommal jön a kollégám, s kezembe nyomja az üzemorvosi pályázat kiírá­sát: „lám, ez lenne neked az igazi váltás, a valódi kihívás!” Hallgattam rá. Öt­hat pályázó közül végül én futottam be. És tényleg nagy váltásra vállalkoz­tam. Mert azt tapasztaltam, hogy az építőiparban dolgozóknál Svédország­ban sokan szenvednek mozgásszervi betegségekben. Enyhíteni kell a beteg nyakak, vállak, derekak fájdalmát. Ez pedig merőben más tevékenység, mint a fül-orr-gégészé. Egyre nagyobb súlyt fektettem a rehabilitációra, s akkor éreztem igazán munkám sikerét, ha va­lakit annyira meg tudtam gyógyítani, hogy visszatérhetett munkahelyére. Most megint újabb eljárásokon töröm a fejem. Éppen ezek a betegségfajták azok, amelyeket kiválóan lehetne gyó­gyítani gyógyfürdős kezeléssel. Ezt ki lehetne egészíteni fizikoterápiával és gyógytornával. Mindezeknek Magyar- országon nagy hagyományai vannak, s ezért keresem a lehetőségét, miként gyógyíthatnánk otthon pácienseinket. Ha sikerülné létrehozni valamiféle együttműködést ezen a területen, az Magyarországnak mindenképpen ja­vára válna. Persze a dolog nem túl egy­szerű, mivel Svédországban nincs tra­díciója a fürdőterápiának. Nem lesz tehát könnyű véghez vinni az elképze­lést, de én bizakodom ... * 4« 4« Riportunkban három svéd­országi magyar szólalt meg, de odakint járva természete­sen sokkal többükkel talál­koztunk s beszélgettünk. £ beszélgetésekből kiderült, hogy szinte valamennyiüknek sikerült a beilleszkedés. Per­sze ez nem ment könnyen. Ahogy az egyikük fogalmaz­ta: nekünk az elején kétszerte szorgalmasabban kellett dol­goznunk, hogy elfogadjanak, de elfogadtak. Bizonyíték er­re többek között Hajas dok­tor esete is, aki például öt svéd orvos előtt nyerte el a pályázatot. A kiköltözése utáni években ugyanis bizo­nyított, elfogadták. Aztán már csak a pályázat minősé­ge számított. A találkozások alkalmával megtudtuk azt is, hogy a kint élő magyarok büszkék ma­gyarságukra, s egyáltalán nem titkolják, honnan jöttek. Ebből semmiféle hátrányuk nem származik. Nem szakad­tak el tőlünk, rendszeresen ellátogatnak hozzánk. Figye­lik a rólunk szóló híreket, és nagyon szorítanak nekünk, hogy élni tudjunk szabadsá­gunkkal, hogy végre jobbra forduljon Magyarország sor­sa. Gaál Béla képes. Hét év után kaptam meg a svéd • Dr. Hajas László a Bymarkenen. A háttérben a Váttern-tó látható.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom