Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

PETŐFI NÉPE

1991. október 12., 5. oldal

A szenvedés dokumentumai

vasúink sokszor fordultak már szerkesztőségünkhöz azzal, L' hogy egy-egy orvosnak hálájukat, köszönetüket szeretnék kifejezni. Ezt mindenkor természetesnek találtuk, hiszen tudjuk, orvosok, ápolók százai dolgoznak lelkiismeretesen, a legjobb tudásuk szerint, és mindent megtesznek, néha még a lehetetlent is megpróbálják, hogy megmentsék a beteg életét.

Ezzel szemben most, a hetényegyházi mezőőr öngyilkosságáról szóló cikk — melyben a kezelőorvos esetleges mulasztása is szóba került—megjelenése után többen azért jelentkeztek, hogy a családjukban történt, hasonlóan tragikus esetről számoljanak be.

A történetek közreadásával nem szakmai vitába akarunk bocsátkozni, s még csak eszünkbe sem jut, hogy bárki szakmai tudását megkérdőjelezzük. Csupán bepillantást szeretnénk adni arról, hogyan küzdenek az orvosokkal együtt a laikus hozzátartozók családtagjaik életéért. Mi mindent megpróbálnak, mégha emiatt az orvossal kerülnek is konfliktusba, csakhogy meggyógyuljon szeretett betegük. A szenvedéssel mindannyian küzdünk, orvosok, betegek egyaránt. A két alább közölt eset megrázó dokumentuma a szenvedésnek.

Könyörögtem, adjanak a feleségemnek vért

A Kecskeméten élő Rakonczai Károly, három leány édesapja, júniusban veszítette el feleségét. A tragikus eset után feljelentette a megyei kórházat, azt az intézményt, ahol utolsó óráit töltötte az asszony. Hosszú lenne elmesélni, milyen utakat jártak be Rakonczai úr papírjai, az viszont bizonyos, hogy beadványai, feljelentései ellenére

— a mai napig — ügyében nem történt semmiféle vizsgálat.

Nos, Rakonczai Károly már kissé orvossá vált, ugyanis hónapokon keresztül ápolta feleségét és konzultatív kapcsolatot tartott fenn az orvosokkal. A történet mégis tragédiával végződött. Rakonczai úr így mondta el az esetet.

Feleségem, két agyműtétet követően, tisztázatlan eredetű máj- és hasnyálmirigy-daganatokban szenvedett. Emiatt — az élete utolsó másfél hónapját kivéve — igen gyakori vércukor- szint-leesés fenyegette, amit egyébként szőlőcukorszirup itatásával eredményesen kiv-édtünk. A széles körű terápia, táplálkozás, vitamin- és gyógynövénykúra jónak bizonyult, mert feleségem állapota javult. Egyre ritkábban volt rosszul, csökkent a hasmérete. A sors kegyetlensége, hogy akkor jelentkezett egy vérző gyomorfekély, vélhetően a hosszú stresszhatás és a rengeteg — erősen savanyított — szőlőcukorszirup megivása miatt.

Június 4-én este kezdődött a vérzés, de akkor nem mentünk be a kórházba. Nem titkolom, hogy attól féltem, megoperálják a feleségemet, aki egy éjszakai ügyeletben végzett műtétre — állapota miatt — alkalmatlan volt. Egész éjjel virrasztottam mellette, majd reggel telefonáltam orvosért. A kórházban Biliczki főorvos osztályára került, ahol

— miután részletesen elmondtam, hogy milyen betegségekben szenved és hogyan védem ki a rosszulléteket — endoszkópos lokalizálással megszüntették a vérzést. Az orvosok egyébként nagyon komoly együttműködést tanúsítottak. Június 15-én kedvező zárójelentéssel, jó állapotban engedték el.

Június 21-én egy súlyos gyomorrontás miatt rosszul lett a feleségem. Gesz- ner doktort hívtam ki, benne bíztam, ő kezelte ugyanis a kórházban. Megvizsgálta, mondta, hogy nincs nagy probléma, csak azon kell drukkolni, hogy nehogy felszakadjon a fekély. Sajnos, este 10 órakor elkezdődött a vérzés. Most fel sem merült bennem, hogy ne vitessem be a kórházba.

Amikor beértünk, hiába könyörögtem, hogy ne vigyék a feleségemet másik osztályra, hiszen hat napja volt a Il-es belgyógyászaton, figyelembe sem vették. Azt mondták, a Reile Géza utca nem oda tartozik és Erdélyi doktornő sem volt hajlandó felvenni. így került egy emelettel feljebb, a III-as belgyógyászatra. Jankahidy doktornő ellátta és én megnyugodva hagytam ott. Szombat reggel bementem a kórházba, ahol Jankahidy doktornővel és az osztályos orvossal, dr. Cseh Attilával találkoztam. Amikor a műtétet emlegették,

akkor tiltakoztam, sőt egyértelműen megtiltottam. Szakmailag bizonyítottan ugyanis lett volna más módszer a vérzés csillapítására. Elmondtam, hogy a másik osztályon endoszkópos lokalizálással szüntették meg a vérzést. Erre azt válaszolták, hogy nem lehet, mert már túl sokszor csinálták, holott — tudom — csak egyszer volt.

Este meglátogattuk a feleségemet. Cseh doktorral beszéltem, aki elmondta, hogy semmi gond, vért adtak a feleségemnek. Valóban jobb állapotban volt, a látogatási idő után el is köszöntünk tőle. Vasárnap reggel fél hétkor hívom a belgyógyászatot, de közölték velem, hogy a feleségemet átvitték a sebészetre. Kiderült, hogy az éjszaka folyamán dr. Szajki Károly megoperálta. Azonnal telefonáltam neki, kérdeztem, hogy van a feleségem. Azt válaszolta, hogy 4 óra óta nem látta. Önnek tudnia keli, hogy van, mondtam, hi- ,,szpn ön mütötte! Erre így felelt: kérem, a felesége végállapotban van.

Rohantam a kórházba. A feleségem az egyik kórteremben feküdt, infúziót kapott, de vért nem, holott csupa vér volt a lepedő alatta. Bementem Szajki doktorhoz és megkérdeztem, hogy merte megoperálni? Ó így válaszolt: kérem, ha nekem idehozzák, én műtőm. Nekem szikém van és tűm.

Közben a feleségem folyamatosan vérzett. Szajki doktorral együtt ügyelt egy fiatal orvos, dr. Fekete László, akiről kiderült, hogy már régebb óta ismerjük. Ő elmondta, hogy előző este beszélgetett a feleségemmel, sőt azt is megtudta a feleségemtől, hogy műtét előtt könyörgött, hívjanak fel engem. Már csak azért sem hiszem — pedig ezt állítják —, hogy kómás állapotban volt, s ezért nem íratták alá vele a papírt. A fiatal orvostól megkérdeztem: kivédtétek a hypoglycaemiaját? Ő csodálkozva nézett rám, s elmondásomra azonnal intézkedett, szőlőcukoroldatót hozatott. Ezután az egyik nővért elküldte a belgyógyászatra a feleségem papírjaiért, hogy megtudja a vércsoportját. Könyörgésemre megrendelte a vért, majd beteghordót kért. A kocsira tettük a feleségemet és futólépésben vittük át — Fekete úr, a beteghordó és én — az intenzív osztályra. Ott azonban nem találtuk az orvosnőt, s mivel Fekete doktornak ott nincs jogköre, az égvilágon semmit nem csináltak. Hiába kérdeztem, mikor hozzák a vért, az nem érkezett meg. Az oxigént sem kapta meg. Csak én törölgettem a verejté- kes arcát. Amikor végre megérkezett az ügyeletes doktornő, rögtön kiküldött bennünket a folyosóra. Öt perc múlva a feleségem meghalt.

A halottvizsgáló bizonyítványon a halált kiváltó okok a következők: heveny légzési és keringési elégtelenség, tüdőgyulladás és a máj rosszindulatú daganata áttétekkel. Meggyőződésem, hogy a feleségem nem ezek miatt, hanem a kegyetlen gondatlanság miatt halt meg. Nem tudom, hány hónapot élt volna még, akármennyit is, ahhoz joga volt.

Esdekelve kértük az égtől a csodát...

Nem biztattak semmi jóval, mégis

reménykedtünk

• Bármennyire fejlett az orvostudomány, a műtét

melytől szinte rettegnek a betegek, az orvosi tevékenység legkritikusabb pontja.

A rákbetegséget hisztérikus félelem övezi

A kecskeméti Izsáki úti kórház egyik épületében sugárterápiás központ kezdte meg a működését. Igaz, a hivatalos átadás még nem történt meg. a munka viszont már két hete beindult. Óriási előrelépést jelent ez, hiszen eddig a daganatos betegeknek Szegedre és Budapestre kellett járniuk sugárkezelésre. Sokan el sem jutnak, mert a túlterheltség miatt nem fogadják őket. Az újonnan létrehozott centrummal megnő az esélye annak, hogy minden beteg a megfelelő ellátásban részesüljön. Persze, a kecskeméti onkoradiológia sem tud mindent. Bizonyos rákos daganatok izotópkezelésére vállalkozik, s egyelőre —- még nincs meg minden korszerű eszköz — magát a tumort és közvetlen környezetét sugarazzák. Az ide kerülő betegek az izotóp kezelésen kívül gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésben részesülnek, valamint az étkezésüket szabályozzák.

A gyógyításhoz és gyógyuláshoz rendkívül kedvezőek a feltételek. A korszerű eszközök mellett, el kell mondani, hogy itt összesen öt beteget ápolnak. Nem csoda tehát, hogy a már bennfekvő három beteg csak áradozni tud a körülményekről, az orvosokról és ápolókról. De hát nem ez lenne a természetes?

Nem tagadom, rendkívül meggyőzőek az onkoradiológián szerzett tapasztalatok, a főorvosnak, dr. Szűcs Miklósnak mégis a kételyeimet fogalmazom meg.

— A sugárzás valóban segít ? — kérdezem.

— Ha kezdeti stádiumban van a betegség, akkor teljesen meggyógyítható. Ha előrehaladott állapotban kapjuk a beteget, akkor sem hiábavaló a kezelés, mert lényeges túlélést tudunk biztosítani. S az sem utolsó szempont, ha csökkentjük a fájdalmakat, a beteg jobban tudja viselni a betegséget, emberibb körülmények között hal meg.

— Kin múlik, hogy megfelelő időben kerülünk-e orvoshoz? A betegen?

Is. Az emberek lassan rájönnek, hogy saját érdekük, hogy figyeljék önmagukat, törődjenek az egészségükkel.

A sugárkezelés az orvos cs a fizikus rendkívül összehangolt és precíz irányutasával történik. A képen az onkoradiológia fizikusa Mótz Lúcia Mária látható.

Sajnos, a különböző szűréseket csak a lakosság egyharmada veszi igénybe. Pedig, hogy mást nem említsek, a tüdőrák gyakorisága a legnagyobb.

— Volt egy kedves ismerősöm. Januárban elment a tüdőszűrőre, a röntgen azonban semmit nem mutatott. Ősszel már el is temettük.

A két szűrés között elég hosszú idő telik el, az, sajnos, elegendő a daganat kialakulásához.

— Ezek szerint szerencsére is szükség van ?

Mint mindenhez.

— Nagyon sokan a műtéttől is félnek. Azt tartják, hogy az operációval megbolygatják a szervezetet, s a rákos sejtek a véren át a szervezet többi részébe is bekerülnek. Igaz ez?

A műtétnek megvan a helye a komplex kezelésben. Ha nincs távoli áttét a szervezetben és jól körülhatárolható, kis daganatról van szó, akkor az biztonságosan eltávolítható. Egyébként e téren csökkent a radikalitás. Nőknél, például egy melldaganatnál,

A pszichiátriai vizsgálatot az orvosoknál kellene kezdeni?

Az onkoradiológián dr. Strasszenreiter Péter feladata, hogy a betegek leikével foglalkozzon.

— Doktor úr! Tapasztalatom szerint az orvosok csak magával a daganattal foglalkoznak, nem az egész emberrel.

— Ez minden betegségnél így van, nem csak a ráknál. Csak most kezd majd gyakorlattá válni, hogy az orvos egész embert kezelje.

— Égy gondolom, ez különösen fontos lenne a rákos betegeknél, mégis, mintha az ellenkezője érvényesülne: Az orvosok úgy bánnak a daganatos betegekkel, mint a halálra ítéltekkel.

— A köztudatban benne van az orvosi tudat is. A rák szó nálunk a halál szinonimája. A halállal pedig nem nagyon tudunk mit kezdeni. Megpróbáljuk elkerülni, hogy még csak beszélni se kelljen róla. Az orvos is megpróbálja a beteget, s ezzel a problémakört megkerülni. A rák, a köztudatban, nem gyógyítható kategóriában, azaz a perifériában van, és ki a csoda szeret csinálni eleve sikertelen, reménytelen dolgot? Egy jó orvos meg akarja gyógyítani a betegét, egy rákbeteg azonban, akiről azt hiszik, hogy előbb- utóbb meghal, kizárja ezt a fajta örömöt. Az orvos sem, de a hozzátartozók sem tudják, mit mondjanak a betegnek, akivel egyre kevesebbet foglalkoznak, egyre jobban egyedül marad, s ezzel eleve biztosítva az útja a halál felé.

— Ennek pontosan fordítva kellene lennie,

hiszen a gyógyulásban való hit, a lelkierő elősegítheti a gyógyulást.

— Minden betegben megvan a remény, de nem kapja meg a biztatást a környezetétől.

— Itt, az onkoradiológián ez az ön feladata lesz ?

— Igen, beszélgetni fogok a betegekkel, de csak azokkal, akik igénylik. Az igazi megoldás úgysem ez. Amíg az a fajta szemlélet, amiről beszéltünk, uralkodik, addig a pszichológus sem tehet sokat. Amíg a rákot mindenki menthetetlennek fogja fel, s a beteg bármely ponton ezt a hozzáállást tapasztalja, addig csak tűzoltó munka, amire vállalkozhatunk.

— Ezek szerint a pszichiátriai vizsgálatot az orvosoknál kellene kezdeni.

— Igen, így van.

Dr. Strasszenreiter Péter: A halállal nem nagyon tudunk mit kezdeni.

ha nincs áttét, már nem távolítják el az egész emlőt. A tüdőráknál viszont előfordul, hogy felnyitják, de nem kerül sor műtétre, mert látják, hogy a daganat már olyan mértékben továbbterjedt, hogy a műtét nem segít.

— Ne haragudjon, hogy ezt kérdem, de be mernek ide lépni a betegek? Hiszen, ha valakinek azt mondják, hogy sugárkezelésre kell járnia, úgy érzi mintha a halálos ítéletét fogalmaznák meg.

— Nálunk a rákot hisztérikus félelem övezi. Nyugaton nem kertelnek, ott nyíltan megmondják, miről van szó. Nálunk ezen a téren is átmenet van. Szerintem meg kell mondani a betegnek az igazat, de csak annyira, ameny- nyire a beteg elviseli. Ha valaki azzal állít be hozzám, hogy ugye, doktor úr, nekem nincs rákom, akkor én is óvatosabb vagyok. A lényeg: ebből a betegségből meg lehet gyógyulni. Ön is azért kétkedik, mert csak azokról értesült, akik meghaltak. Akik meggyógyultak, nem dicsekednek azzal, hogy milyen betegségük volt. Az is igaz, persze, nem tudjuk biztosra mondani, hogy ezt vagy azt a beteget meggyógyítjuk. Mind a megelőzésben, mind a gyógyításban kissé le vagyunk maradva. Ahol azonban megfelelően kezelik a betegséget, számottevő a differencia a gyógyult és a halálos esetek közt.

FELHÍVÁS. A Magyar Rák Liga fórumot rendez október 14-én, hétfőn, 18 órakor Kecskeméten, a Tudomány és Technika Házában. Az est folyamán hazánk egyik legsúlyosabb egészségügyi problémájáról, a rákról lesz szó. A közönség a rákkal kapcsolatos bármilyen kérdést feltehet, véleményt nyilváníthat. A kérdésekre, többek között, egyetemi tanárok, kandidátusok és a megyei kórház vezető főorvosai válaszolnak. Jelen lesz Göncz Árpádné, a liga elnöke, és dr. Kelemen András, a Népjóléti Minisztérium államtitkára is.

Minden érdeklődőt szeretettel várnak á rendezők, a belépés díjtalan.

Bertalan Hona zokogva hívott fel telefonon. — Kérem, hallgasson meg — mondta. Benn, a szerkesztőségben röviden elmondta a fia történetét, majd az alábbi írást nyújtotta át. — Mindent leírtam — magyarázta —, nem tudok megnyugodni, amióta a fiam meghalt.

A levelet elolvastam, s most az olvasóközönség elé tárom, íme:

Fiamat, Zakar Béla középiskolai nyelvtanárt 1991 januárjában magas vérnyomás miatt a kecskeméti Nyíri úti kórház I-es helosztályán kezelték, amely kezelés, kis- idejű javulást leszámítva, eredménytelen volt. A kivizsgálás során megállapított értékek — ha az orvosok odafigyeltek volna —* már figyelmeztethették volna őket a nem szűnő magas vérnyomás okára. Pl. „púpos vese”, „májnagyobbodás”, „jobb vese egyenetlen működése” stb. A hazakerülése előtt két nappal végzett kontraszt- anyagos vizsgálaton majdnem elvérzett. Az egész alhas bevérzett, megkékült, itthon kezeltük, borogattuk.

Ezt követően a gyógyszerek szedése mellett is magas volt a vérnyomása. 1991. június 13-án rosszul lett, mentő vitte a Nyíri úti ambulanciára, ahol káliumvesztést állapítottak meg, melyet pótoltak, majd felvitték az l-es belosztályra, ahol június 13-ától július 5-éig volt. Már cukorbetegség is fellépett, s gyakori infúziós kálium adagolására is szükség volt. Hazafelé már a taxiban rosszul lett, nagy gyön- geség fogta el és oxigénhiánnyal küzdött. Mint utólag kiderült, rosszullétét megint a káliumvesztés okozta. Rohammentő (oxigén nélkül!) vitte a Nyíri úti ambulanciára, ahol nyugtatóinjekciót kapott. Fel akarták vinni az l-es beire, de ott nem fogadták. Este 11 órakor hoztuk haza. Éjjel nem aludt, rosszul volt. Reggel orvost hívtunk.

A pár napon, míg itthon volt, kétszer hívtunk mentőt, háromszor orvost. Július

11-én újra mentőt kértünk, elvitték az ambulanciára, oxigénhiánya volt, úgy érezte megfullad, kérte, követelte az oxigént, melyet nem kapott, s hosszú gyötrelmes várakozás után — feltételezem, hogy az l-es bel megint nem fogadta — kijelentették, hogy „az Izsáki úti kórházba kell vinni, mert hisztériás rohama van”. (Oxigént követelt.) Ott, mivel mentő vitte, elfogadták, de mint a zárójelentés bizonyítja: „éber tudat, minden vonatkozásban megtartott orientáció ” stb., nem hisztériás rohama volt. Nekünk is mondták, hogy nem tartozik hozzájuk, de hogy a hányattatástól megkíméljék, ott tartják belgyógyászati kezeléssel. Hála ezért és köszönet az emberséges orvosoknak.

Augusztus 12-éig kezelték az Izsáki úti kórházban, ahonnan életveszélyes kálium- vesztéssel, mentővel vitték újra a Nyíri úti I-es beire, ahol az állapota nem javult, s ahonnan augusztus 22-én — látva szegény fiam állapotát, Szegedről, Julesz professzor úrtól kértem segítséget, aki átszólt, hogy küldjék a beteget — mentővel szállították Szegedre az edokrinosztályra. Ott már másnap elvégezték az ultrahangos vizsgálatot, elszörnyedve, hogy ekkora mellékvesedaganatot, hogy nem vettek észre Kecskeméten, de akkor már a májon is áttétek voltak.

Nem biztattak semmi jóval, de mi mégis reménykedtünk.

Kivizsgálás, műtétre előkészítés, mindez a gyötrelmek sorozata a teljesen legyöngült, járni már alig tudó drága betegünknek. Szeptember 16-án megtörtént a műtét, és megmondták, hogy csak a csoda segíthet. Esdekelve kértük az égtől a csodát... Naponta utaztunk Szegedre, egymást váltva a menyemmel. Még az intenzív osztályon is eltűrték, hogy mellette legyünk, de már nem tudott szólni hozzánk a gépi lélegeztetés miatt. Szólni akart még, biztosan valamit akart közölni velünk ...

Még mindig reméltük a csodát, egy csöppnyi biztató jel, reményt adó orvosi szó már bizakodással töltött el, de legtöbbször végigsírtam, a klinikától az állomásig, a Bánomkert sort.

Szeptember 28-án már hiába mentem. Az én drága kisfiámat hajnali 4 órakor vette el tölünk a halál. Egy értékes, tevékeny élet, szerető szívű gyermek és férj, és két kisgyermek édesapja veszett el az orvosok keze között (!) az orvosi hanyagság miatt!

Az oldalt írta cs összeállította: Benkc Már*