Petőfi Népe, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-10 / 187. szám

2. oldal, 1991. augusztus 10. PETŐFI NÉPE V iharfelhők gyülekeznek. Délen. Olyan sötét van, mintha most szállt volna le az éj. Villámok szelik ketté az eget. Az esőt dézsából öntik, mire elhagyjuk a kecskeméti határt. Jugoszláviában is vihar van. Ott a fegyverek ropognak, aknavetők tüzel­nek. Szerbiában, Szlovéniában, Horvátországban. Nincs béke. Félnek a magyarok. Azok, akiket magyaror­szági rokonaiktól, barátaiktól, ismerő­seiktől a piros vonal amúgy is elválaszt. Az országhatár innenső oldalán sem lehetnek hát nyugodtak az emberek, bár a háború tőlük messzebb esik. A Szlovéniával, a Horvátországgal ölelkező határszakaszon megállt az élet, ezért az ottani határátkelőhelyek forgalma is Bács-Kiskun megye déli szélére irányul. Esetünkben a megyeha­tár egyben az országhatár is. A túlol­dalon magyarok laknak, vajdasági ma­gyarok. Elindulunk, egészen le, a határig. Megfigyelni, milyen az élet arrafelé, ahol ne adj' isten, bármelyik pillanat­ban élessé válhat a helyzet. Vajon ösz- szeszorul-e szívük az embereknek? Mit mondanak a határőrök, a vámosok? Hol tévedt el a közelmúltban a jugo­szláv gyakorlatozó határőrök lövedé­ke? És: hol a határ. Nem kell engedély Csak úgy. a hasunkra ütve nem furi­kázhatunk a határon. Valamiféle engedély vagy pecsétes papír kell. Szólok az illetékesnek Kis­kunhalason, a kerületi parancsnoksá­gon. Amikor pedig személyesen is talál­kozunk Kenéz Sándor alezredessel, azt mondja: szabadon közlekedhetünk nem szokás már az írásos-pecsétes en­gedély, elegendő az újságíró-igazol­ványt lobogtatni. Nem úgy a laktanya kapujánál, ott külön adminisztrációs szertartáson kell átesnünk. Odabenn a törzsfőnökhelyettes iro­dájában kávé kerül az asztalra. A há­borús helyzet teremtette új, másfajta feladatokról kérdezem az alezredest. — A megszokott, hagyományos rendszerben őrizzük az államhatárt hallom a választ. — Egyelőre csak a török invázióval kell számolnunk, ami a déli szomszédainknál kialakultak miatt jelentkezik nálunk. Pestről, Pécs­ről és Nagykanizsáról kaptunk erősí­tést. A negyvenórás munkahétből het- ven-nyolcvan lett, de majd csak leűsen- desül már a forgalom. A közeli pápalá­togatás is új feladatokat ad nekünk. Erre készülünk. Kenéz úr szóba hozza a nemrégen, Hercegszántón észlelt átcsapódotl lö­vedék ügyét. Kun fehértón van egy kis hétvégi háza, ott pihent, hallgatta a Szívküldit az újvidéki rádióban, majd felfigyelt a hírre, miszerint a határtól néhány kilométerre a jugók lövik a ma­gyarokat. Azonnal telefonálni indult a halasiaknak. Megnyugodott, amikor azt közölték vele kollégái, már vizsgál­ják a történeteket, lövöldözésről szó sincs. Hamis információkkal pánikot is lehet kelteni. Hogy mi történt valójá­ban? Az alezredes lerajzolja. A jugo­szláv katonák az államhatártól mint­egy másfél kilométernyire tartottak lő- gyakorlatot és minden valószínűség szerint egy gellert kapott lövedék be­csapódását észlelhette a Duna-töltésen szolgálatot teljesítő magyar határőr, de nyomokat senki nem talált. Az ügy ki­vizsgálása után a jugoszláv fél elnézést kért a történtekért. Elmegyünk majd a helyszínre, bár ennél többet nemigen lehet erről az esetről megtudni. Volt-e határsértés mostanában Bács- Kiskunban? Azt gondolná az ember, megszaporodtak a zöldhatáron hoz­zánk átszökő jugoszláviai magyarok. Ezzel szemben egyszer fordult elő ha­társértés és a katonai behívás elől hoz­zánk menekült férfi azóta jelentkezett már az illetékes hatóságoknál. Egyéb­ként „szabályosan”, a magyar útlevél- törvény értelmében harminc napig ma­radhatnak az országban a hozzánk ér­kezők. Az itt-tartózkodást kétszer hosszabbíthatják meg. Nem véletlen, hogy sokan töltik nálunk a szabadsá­gaikat, meghúzódnak a rokonoknál, a barátoknál. Figyelik a híreket. Marad­nának is, mennének is. Az utóbbi két hónapban 127 jugo­szláv állampolgár érdeklődött a ma­gyar menekültügyi tisztviselőknél a le­telepedési lehetőségekről. Közülük százhúsz magyar, hat horvát származá­sú, egy pedig szerb, s vannak olyanok, akik a behívás elől akarnak Magyaror­szágra menekülni. Harmincán már be is nyújtották kérelmüket a menekült státus elnyerésére. A kelebiai vasútállomáson Kelebián, a vasúti átkelőnél pirosra vált a lámpa. A járókelők, a biciklisek közül, a tiltás ellenére is, átsuhannak néhányan. Sietnek. De ennyire? Amíg nem jön a vonat, egy türelmesen vára­kozó asszony véleményét hallgatom. — A háború? Nem értem az egészet. Mire jó ez? mondja kicsit felháboro­dottan a fejkendős néni, aki egy zsák malactápot egyensúlyoz kerékpárján. — Láttam a tévében az uszályon átme­nekült embereket, az elcsukló hangon beszélő öreg nénit, és én is sírtam velük együtt. Mi lesz a sorsuk? Lehet, hogy BORZÁK TIBOR RIPORTJA Határszemle akat pedig a Balatonhoz hozták. En­nek vége! Szomorú helyzet ez. Nem lehet könnyű a hőségben az akár jelképesnek is felfogható útépítés. A gabonatábla izzik, a távolban őrto­rony „hullámzik”. Megjegyzik az épí­tők, egy hónapja vannak itt, de egyet­len egy határőrrel sem találkoztak. A jugoszláv oldalon sem tapasztaltak mozgást. Hódunán, a Duna-gáton • Őr a to­ronyban. A háttérben húzódó erdő már Jugoszlá­viában van. Az viszont elképesztő, hogy nem hasz­nálhatjuk a magyar nyelvű kiírásokat. Érti ezt? Meg lehet ezt egyáltalán érte­ni? Horváth Zoltán főhadnagy, a tompái vámhivatal parancsnoka kitárja az épület azon helyiségeinek ajtajait, ahol még egy kis helyet tudtak szorítani a csempészáruknak. Ami elénk tárul: ko­nyak, konyak és konyak. Ennyi alko­holt, teli üveg italt életemben nem lát­tam. Egyből kiderül, hogy manapság ez a legjobb üzlet. Már annak, akit a vámosok le nem fülelnek. A vámparancsnok tapasztalata sze­rint a turistaforgalom lényegesen keve­sebb a korábbiakhoz képest, viszont a forgalom nem csökkent, a már említett „kiskereskedők” jóvoltából. Még az is előfordul, hogy az ország másik szegle­téből autóznak erre, miután a szlovén, a horvát határon nem jutnak át. Az olasz kirándulók is Tompa felé veszik az irányt, ha Görögországban szeret­nének nyaralni.- Tudok olyanokról, akik azért jön­nek át Jugoszláviából, hogy nálunk várják meg, míg csendesedik a háború - árulja el Horváth úr. — Ezt persze nem kötik az orrunkra, de az ismerő­söktől értesülünk a szándékaikról. Ezt megértjük és a világútlevél a lehetősé­geket is megteremti erre. Kíváncsian kérdezem: vajon fegy­vercsempészeket fogtak-e el a közel­múltban, merthogy a fokozódó hábo­rús helyzet talán erre is „alkalmat” szolgáltat. Nem volt ilyen próbálkozó. Remélik, nem is lesz. Az út elfogy Végigautózunk a határ mentén. Csi- kéria, Kunbaja, Madaras, Katymár, azután Gara, Bácsszentgyörgyés leg­végül Hercegszántó. Amit kihagytam: Bácsalmás. Innen mintegy tíz kilomé­ter a jugoszláv határ. Az út egyszercsak elfogy — vége az országnak. Előbb azonban az eléggé megviselt őrspa­rancsnoki épület kapuján csöngetünk. A két szolgálatban lévő katona közül az egyik lassú léptekkel jön. Nem tilta­kozik, engedi, menjünk tovább. Azt is megjegyzi, utat építenek, úgysem ju­tunk messzire. Izgalmas feladat lehet a határ közelé­ben utat építeni? Biztosan, bár akinak ez a dolga, ráadásul hőség van, nemigen gondol az „izgalmakra”. Amint Tasko- vics Attila sem, akivel először találko­zunk. A Kecskeméti Közúti Igazgató­ság bajai üzemmérnöksége augusztus 10-ére készül el a hat kilométer út felújí­tásával. Előtte is volt erre út, de nem használta senki, benőtte a gaz. Most a bácsalmási pogármesteri hivatal, a me­gyei önkormányzat és a Közlekedési Minisztérium összeadta a pénzt és min­tegy 10 millió forintért a pápalátogatás­ra használhatóvá válik az út. — Hogy odaát mi lesz a 200 méternyi útszakasszal? — veti fel Taskovics Atti­la. — Szabadkán tárgyaltak már az ügy­ben, hogy mi megcsinálnánk a burkola­tot, még a határsávban is. Nem sok re­mény van erre. Várhatóan, az engedé­lyek birtokában, megnyitják majd a ha­tárt, felengedik a sorompókat. Kricskovics József gépkocsivezető, garai önkormányzati képviselő arról számol be, hogy falujában is kezdemé­nyezték már a határ megnyitását. A leg­közelebbi település Regőce és Stanisic. A szövetségiek még nem adták rá az ál­dásukat a „szabad útra”. Addig a garai- ak Hercegszántó felé, kilencven kilomé­teres kerülővel, jutnak el a rokonokhoz, akiket egyébként csak hat kilométer vá­laszt el. Lehet, hogy az egyre inkább el­mérgesedő helyzetben nem adnak enge­délyt a kishatárforgalom beindítására. Nagy a rokonság mondja Kricskovics képviselő —, húsz éve já­rok én is át Regőcére, Zomborba, Zág­rábba, Pulába, Újvidékre. Iskolásként a tengerparton is nyaraltam, az ottani­• A hercegszántói Duna-gáton. Itt a határ! • Bezárkózva. mint korábban. Gondjainkat, a határ- forgalmi és a határüzleti kérdéseket minden hónapban megbeszéljük. Most éppen ők jönnek át, szóba hozzuk majd a pápalátogatást is. Azt kérdezem: felkészültek-e Kelebi­án arra, ha ezen a határszakaszon, a vasúti átkelőhely közelében, odaát éle­sedne a helyzet. A kerületi parancsnok­sággal állandó összeköttetésben van­nak, így ha kell, azonnal megkapják az utasítást és kellően intézkednek. Az in­formációcsere, persze, kölcsönös. Ha Kelebián különleges dolgot tapasztal­nak, abban a pillanatban jelentik a ha­lasiaknak. Az ostromnak még nincs vége A tompái határátkelőhelyre vezető út szélén egymással vetekednek a kü­lönféle boltok, vendéglők, melyek ajta­jai hét végén is nyitva állnak. Nocsak, megint rosszkor jöttünk, hiszen alig- alig van dolguk a határőröknek, ezút­tal nem a falu másik végén kígyózik a kocsisor. Persze, szombaton és vasár­nap más a helyzet. — Kérem szépen, ha Dobó Pityu egri várvédő volt, akkor Mátyás Pityu mostanság tompái várvédő —jelenti ki nem kevés iróniával, a török invázióra célozva Mátyás István százados, pa­rancsnokhelyettes. — Az ostromnak még nincs vége, de az a jó, hogy ez nem olyan háború, mint a jugoszlávoknál. Tompa — Szabadka. Közúton a leg­kényelmesebb, leggyorsabb útvonal. Ezt régen „felfedezték” már a magya­rok, főleg azok, akik csak egy-két órá­ra ruccannak át a rokonokhoz, vagy még inkább az áruházak italospultjai­hoz. Sokan gyalogosan sétálnak át, a távolság sem nagy. Szinte mindenki szombaton és vasárnap kerekedik fel, nem csoda hát, hogy a határnál vára­kozni kell. Amikor pedig a szovjetek is jöhettek, kész „Vörös tér” volt a tom­pái átkelő előtti terület, legalábbis így „becézték” a határőrök a „látványt”. Akik pedig odaátról érkeznek? Köz­tük is vannak vásárlók, rokonlátoga­tók. És újabban olyanok, akik több pakkal érkeznek, s a határ innenső ol­dalán maradnak egy ideig. Szabadkáról jövünk — mondja az autó lehúzott ablakára könyökölve egy őszes hajú. szemüveges úr. — Sze­rencse, hogy hétköznap hamar átju­tunk. Két hétig szeretnénk Jánoshal­mán maradni, a rokonoknál. Sógoro- mék is ott laknak. Arra nem gondol­tunk, hogy menekültként jöjjünk, hi­szen mindenünk odaát van. És hál’ is­tennek, Szabadkán nincs lövöldözés. már soha nem élhetnek olyan nyuga­lomban, mint eddig? Lehet, hogy mire újból hazamehetnek, a házuk se lesz már meg? Szörnyű ez, ezt tessék megír­ni. A határállomáson csend, nyugalom van. A kelebiaiak a Vajdaságban élő rokonaikhoz ugyanúgy, mint eddig, gyakran kimennek és őket is sűrűn meglátogatják a határ túloldaláról. Nincs semmilyen korlátozás, remélhe­tőleg nem is lesz, bárki útra kelhet. A határőrök, a katonák, a tisztek is, igaz, nekik be kell jelenteniük utazási szándékaikat a feletteseiknek. A vasútállomás a megszokott, falusi képet mutatja. Meglehet, nem alkal­mas időben szemlélődünk, hiszen ahogy hallom, az éjszakai órákban van a legnagyobb nyüzsgés. Most csak a távíró prüttyög, a vasutasok pedig a déli híreket hallgatják. Régebben hat pár vonat és a hét végi autós szerelvé­nyek futottak át Kelebián, most hu­szonnyolc járattal kell számolniuk a vasutasoknak, a határőröknek, a vá­mosoknak. Nyilvánvaló, hogy a más­kor az ausztriai és Magyarország dél­nyugati határán át közlekedő nemzet­közi vonatok is Kelebia felé kerülnek. A hazautazgató törökök itt is új hely­zetet teremtettek, mert hiszen a vona­ton vízumot is válthatnak. Nemsokára teljesen kihal a kelebiai állomás, hiszen a Meridián expressz elindult. A vámosok kis csapata az iro­da épülete felé tart. A vámhivatal pa­rancsnokhelyettesét, Tartott Tibort kérdezem Most nem volt semmi probléma az ellenőrzés során összegzi az imén­tieket. - Tulajdonképpen a vonatok félórát, háromnegyed órát állnak, ne­künk ez idő alatt végeznünk kell. A há­borús helyzet miatt nagyobb a forga­lom, de ennél többet nem észlelünk be­lőle, szerencsére. Menekültekkel nem találkoztunk még, legalábbis az utasok ilyen szándékaikról nem szóltak az ellenőrzés során. Nem maradnak el a „konyakturizmus’' képviselői, vannak akik naponta többször vonatoznak Szabadkára és vissza. Jól ismerjük már őket, nem tudnak kicselezni sem ben­nünket, mert a rejtekhelyeiket is felfe­deztük már a kupékban. A vágányok között bóklászok. A ju­goszláv határ Kelebiától, vasúton, négy kilométer, onnan pedig Szabadka még hét. Ezt a távolságot sokszor meg­tette már a határőrség kelebiai pa­rancsnoka, Gyarmati József őrnagy is. Huszonhét évvel ezelőtt jött Kelebiára. Sorkatonai szolgálata után hivatalos állományba került. Ismeri a községet és őt is ismeri mindenki. — Sokáig kórházban voltam me­séli. — Mindennap meghallgattam a híreket, mi újság van déli szomszéda­inknál. Alig vártam, hogy újra munká­ba álljak, hiszen azt is jól tudtam, Kele­bián megnövekedtek a tennivalók. Örülök annak, hogy a jugoszláv kollé­gákkal ugyanolyan jó a kapcsolatunk, Délután négy óra. Bajához közeled­ve átlátni a megyehatáron túlra, ezúttal Baranyába. Távolban a Mecsek vonu­lata. Hercegszántó felé vesszük az irányt, a megye legdélebben fekvő tele­pülésére. Ha nem is a világ végén, de nagyon messze van az a pont, ahol az államhatár húzódik. Ebben a községben magyarok, szer- bek, horvátok (sokácok) élnek együtt békében. Hogy valóban béke van-e? Ez egy következő látogatásunk témája le­het. Most a határra igyekszünk. Nem szóltunk erről senkinek sem, most az­tán kiderülhet, hogyan fogadják a ha­tárőrök a hívatlan látogatókat. Az árnyas gemenci erdőn túl van Hóduna, a szép nevű település, pár száz lélekkel. Azt nem mondhatjuk, hogy egy teremtett lélekkel sem futunk össze, mert a falucska kocsmája körül, és az onnan látható házak kertjében nem is egy embert látni. Dolgoznak: kapál­nak, talicskán tápot tolnak, és beszél­getnek. Az elfáradt brigád a háztájiból jön, csak rövid időre pihennek meg a kocsmában, egy fröccs mellett, amit még az asszonyok is megérdemelnek. — Tudja, azt is beszélik, direkt lőt­tek át a határon — hallom a helyiektől a múltkori incidenset felidézve. — De ki, és hogyan bizonyítsa be, mi történt pontosan, inkább elismerték a jugo- szlávok azt, hogy a lövedék át is csa­pódhatott. Persze, mindent beszélnek. És talán félnek az itteniek; nagyobb baj is elő­fordulhat. Igaz, eddig nyugodtak vol­tak, a határ körül csak elvétve hallot­tak szökésről, vagy valami más esetről. Most meg közelít a háború. Az embe­reknek dolgozniuk kell a földeken, nem maradhatnak otthon. Egészen a hatá­rig húzódnak a megművelt területek, azokat nem hagyhatják „cserben”. Az őrsparancsnokságon vagy in­kább az elhagyott épület udvarán söp- röget a katona. Nemrég került ide, azt sem tudja megmondani, van-e a közel­ben bolt vagy kocsma. Mutatja az irányt, merre induljunk a határra. Percek alatt odaérünk a Duna-gátjá­hoz. Onnan pedig gyalog megyünk az őrtoronyhoz. Majdhogynem egyszerre futunk be a „célba” a hercegszántói őrsparancsnokkal és helyettesével. Ügyesen „követtek” bennünket, idő­ben értesítették az illetékeseket. Csak­hogy mi ártalmatlanok vagyunk. Csu­pán látni akarjuk, hol ér véget az or­szág, hol húzódik a határ. — Nem mindenki erre kíváncsi! — szögezi le Szabó Róbert százados, őrs­parancsnok, aki katonái helyett tájé­koztat, merthogy ők inkább csak a fel­adatukat lássák el. — Nemrég román határsértőket fogtunk el, igen kalandos módon. Egyébként nincs úgynevezett határhelyzet. Az átlövés is a véletlen­nek tudható be, könnyebb súlyú határ- rendsértésnek minősítette a vegyes vizsgálóbizottság. Igen, itt vagyunk az „átlövés” hely­színén. Nem ragozható tovább az eset, legfeljebb annyiban, hogy azt is meg tudják mutatni, hol vette észre a kato­na a lövedék becsapódását. Nyom vi­szont nincs. A hercegszántói határőrök felkészül­ten, lelkiismeretesen végzik a rájuk bí­zottakat. Persze, itt, az őrtoronyban éjszaka, lehet, hogy egy kis félsz is elő­jön. Vagy nem? Ha netán váratlan for­dulat következne be a határ közelében, akkor is igyekeznének helyt állni. — Uram, egy dolgot természetesnek kell vennie — fordul felém Kovács A tli­la főhadnagy. — Nekünk is fel kell készülni arra, hogy a háborús helyzet­tel nemcsak a már adott határszajka- szon kell számolni, hanem itt is. Úgy érzem, megfelelően tudnánk követni az eseményeket. Erről még beszélni sem jó. És szo­morkásán hallgatjuk az újvidéki rádió hírműsorát, hazafelé jövet. Rossz hí­rek. Az ég is elsötétül. Este kilenc óra van. • Meridián indul, most Kelebiáról. • A törökök már visszafelé jönnek. (Fotók: Straszer András)

Next

/
Oldalképek
Tartalom