Petőfi Népe, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-10 / 187. szám
2. oldal, 1991. augusztus 10. PETŐFI NÉPE V iharfelhők gyülekeznek. Délen. Olyan sötét van, mintha most szállt volna le az éj. Villámok szelik ketté az eget. Az esőt dézsából öntik, mire elhagyjuk a kecskeméti határt. Jugoszláviában is vihar van. Ott a fegyverek ropognak, aknavetők tüzelnek. Szerbiában, Szlovéniában, Horvátországban. Nincs béke. Félnek a magyarok. Azok, akiket magyarországi rokonaiktól, barátaiktól, ismerőseiktől a piros vonal amúgy is elválaszt. Az országhatár innenső oldalán sem lehetnek hát nyugodtak az emberek, bár a háború tőlük messzebb esik. A Szlovéniával, a Horvátországgal ölelkező határszakaszon megállt az élet, ezért az ottani határátkelőhelyek forgalma is Bács-Kiskun megye déli szélére irányul. Esetünkben a megyehatár egyben az országhatár is. A túloldalon magyarok laknak, vajdasági magyarok. Elindulunk, egészen le, a határig. Megfigyelni, milyen az élet arrafelé, ahol ne adj' isten, bármelyik pillanatban élessé válhat a helyzet. Vajon ösz- szeszorul-e szívük az embereknek? Mit mondanak a határőrök, a vámosok? Hol tévedt el a közelmúltban a jugoszláv gyakorlatozó határőrök lövedéke? És: hol a határ. Nem kell engedély Csak úgy. a hasunkra ütve nem furikázhatunk a határon. Valamiféle engedély vagy pecsétes papír kell. Szólok az illetékesnek Kiskunhalason, a kerületi parancsnokságon. Amikor pedig személyesen is találkozunk Kenéz Sándor alezredessel, azt mondja: szabadon közlekedhetünk nem szokás már az írásos-pecsétes engedély, elegendő az újságíró-igazolványt lobogtatni. Nem úgy a laktanya kapujánál, ott külön adminisztrációs szertartáson kell átesnünk. Odabenn a törzsfőnökhelyettes irodájában kávé kerül az asztalra. A háborús helyzet teremtette új, másfajta feladatokról kérdezem az alezredest. — A megszokott, hagyományos rendszerben őrizzük az államhatárt hallom a választ. — Egyelőre csak a török invázióval kell számolnunk, ami a déli szomszédainknál kialakultak miatt jelentkezik nálunk. Pestről, Pécsről és Nagykanizsáról kaptunk erősítést. A negyvenórás munkahétből het- ven-nyolcvan lett, de majd csak leűsen- desül már a forgalom. A közeli pápalátogatás is új feladatokat ad nekünk. Erre készülünk. Kenéz úr szóba hozza a nemrégen, Hercegszántón észlelt átcsapódotl lövedék ügyét. Kun fehértón van egy kis hétvégi háza, ott pihent, hallgatta a Szívküldit az újvidéki rádióban, majd felfigyelt a hírre, miszerint a határtól néhány kilométerre a jugók lövik a magyarokat. Azonnal telefonálni indult a halasiaknak. Megnyugodott, amikor azt közölték vele kollégái, már vizsgálják a történeteket, lövöldözésről szó sincs. Hamis információkkal pánikot is lehet kelteni. Hogy mi történt valójában? Az alezredes lerajzolja. A jugoszláv katonák az államhatártól mintegy másfél kilométernyire tartottak lő- gyakorlatot és minden valószínűség szerint egy gellert kapott lövedék becsapódását észlelhette a Duna-töltésen szolgálatot teljesítő magyar határőr, de nyomokat senki nem talált. Az ügy kivizsgálása után a jugoszláv fél elnézést kért a történtekért. Elmegyünk majd a helyszínre, bár ennél többet nemigen lehet erről az esetről megtudni. Volt-e határsértés mostanában Bács- Kiskunban? Azt gondolná az ember, megszaporodtak a zöldhatáron hozzánk átszökő jugoszláviai magyarok. Ezzel szemben egyszer fordult elő határsértés és a katonai behívás elől hozzánk menekült férfi azóta jelentkezett már az illetékes hatóságoknál. Egyébként „szabályosan”, a magyar útlevél- törvény értelmében harminc napig maradhatnak az országban a hozzánk érkezők. Az itt-tartózkodást kétszer hosszabbíthatják meg. Nem véletlen, hogy sokan töltik nálunk a szabadságaikat, meghúzódnak a rokonoknál, a barátoknál. Figyelik a híreket. Maradnának is, mennének is. Az utóbbi két hónapban 127 jugoszláv állampolgár érdeklődött a magyar menekültügyi tisztviselőknél a letelepedési lehetőségekről. Közülük százhúsz magyar, hat horvát származású, egy pedig szerb, s vannak olyanok, akik a behívás elől akarnak Magyarországra menekülni. Harmincán már be is nyújtották kérelmüket a menekült státus elnyerésére. A kelebiai vasútállomáson Kelebián, a vasúti átkelőnél pirosra vált a lámpa. A járókelők, a biciklisek közül, a tiltás ellenére is, átsuhannak néhányan. Sietnek. De ennyire? Amíg nem jön a vonat, egy türelmesen várakozó asszony véleményét hallgatom. — A háború? Nem értem az egészet. Mire jó ez? mondja kicsit felháborodottan a fejkendős néni, aki egy zsák malactápot egyensúlyoz kerékpárján. — Láttam a tévében az uszályon átmenekült embereket, az elcsukló hangon beszélő öreg nénit, és én is sírtam velük együtt. Mi lesz a sorsuk? Lehet, hogy BORZÁK TIBOR RIPORTJA Határszemle akat pedig a Balatonhoz hozták. Ennek vége! Szomorú helyzet ez. Nem lehet könnyű a hőségben az akár jelképesnek is felfogható útépítés. A gabonatábla izzik, a távolban őrtorony „hullámzik”. Megjegyzik az építők, egy hónapja vannak itt, de egyetlen egy határőrrel sem találkoztak. A jugoszláv oldalon sem tapasztaltak mozgást. Hódunán, a Duna-gáton • Őr a toronyban. A háttérben húzódó erdő már Jugoszláviában van. Az viszont elképesztő, hogy nem használhatjuk a magyar nyelvű kiírásokat. Érti ezt? Meg lehet ezt egyáltalán érteni? Horváth Zoltán főhadnagy, a tompái vámhivatal parancsnoka kitárja az épület azon helyiségeinek ajtajait, ahol még egy kis helyet tudtak szorítani a csempészáruknak. Ami elénk tárul: konyak, konyak és konyak. Ennyi alkoholt, teli üveg italt életemben nem láttam. Egyből kiderül, hogy manapság ez a legjobb üzlet. Már annak, akit a vámosok le nem fülelnek. A vámparancsnok tapasztalata szerint a turistaforgalom lényegesen kevesebb a korábbiakhoz képest, viszont a forgalom nem csökkent, a már említett „kiskereskedők” jóvoltából. Még az is előfordul, hogy az ország másik szegletéből autóznak erre, miután a szlovén, a horvát határon nem jutnak át. Az olasz kirándulók is Tompa felé veszik az irányt, ha Görögországban szeretnének nyaralni.- Tudok olyanokról, akik azért jönnek át Jugoszláviából, hogy nálunk várják meg, míg csendesedik a háború - árulja el Horváth úr. — Ezt persze nem kötik az orrunkra, de az ismerősöktől értesülünk a szándékaikról. Ezt megértjük és a világútlevél a lehetőségeket is megteremti erre. Kíváncsian kérdezem: vajon fegyvercsempészeket fogtak-e el a közelmúltban, merthogy a fokozódó háborús helyzet talán erre is „alkalmat” szolgáltat. Nem volt ilyen próbálkozó. Remélik, nem is lesz. Az út elfogy Végigautózunk a határ mentén. Csi- kéria, Kunbaja, Madaras, Katymár, azután Gara, Bácsszentgyörgyés legvégül Hercegszántó. Amit kihagytam: Bácsalmás. Innen mintegy tíz kilométer a jugoszláv határ. Az út egyszercsak elfogy — vége az országnak. Előbb azonban az eléggé megviselt őrsparancsnoki épület kapuján csöngetünk. A két szolgálatban lévő katona közül az egyik lassú léptekkel jön. Nem tiltakozik, engedi, menjünk tovább. Azt is megjegyzi, utat építenek, úgysem jutunk messzire. Izgalmas feladat lehet a határ közelében utat építeni? Biztosan, bár akinak ez a dolga, ráadásul hőség van, nemigen gondol az „izgalmakra”. Amint Tasko- vics Attila sem, akivel először találkozunk. A Kecskeméti Közúti Igazgatóság bajai üzemmérnöksége augusztus 10-ére készül el a hat kilométer út felújításával. Előtte is volt erre út, de nem használta senki, benőtte a gaz. Most a bácsalmási pogármesteri hivatal, a megyei önkormányzat és a Közlekedési Minisztérium összeadta a pénzt és mintegy 10 millió forintért a pápalátogatásra használhatóvá válik az út. — Hogy odaát mi lesz a 200 méternyi útszakasszal? — veti fel Taskovics Attila. — Szabadkán tárgyaltak már az ügyben, hogy mi megcsinálnánk a burkolatot, még a határsávban is. Nem sok remény van erre. Várhatóan, az engedélyek birtokában, megnyitják majd a határt, felengedik a sorompókat. Kricskovics József gépkocsivezető, garai önkormányzati képviselő arról számol be, hogy falujában is kezdeményezték már a határ megnyitását. A legközelebbi település Regőce és Stanisic. A szövetségiek még nem adták rá az áldásukat a „szabad útra”. Addig a garai- ak Hercegszántó felé, kilencven kilométeres kerülővel, jutnak el a rokonokhoz, akiket egyébként csak hat kilométer választ el. Lehet, hogy az egyre inkább elmérgesedő helyzetben nem adnak engedélyt a kishatárforgalom beindítására. Nagy a rokonság mondja Kricskovics képviselő —, húsz éve járok én is át Regőcére, Zomborba, Zágrábba, Pulába, Újvidékre. Iskolásként a tengerparton is nyaraltam, az ottani• A hercegszántói Duna-gáton. Itt a határ! • Bezárkózva. mint korábban. Gondjainkat, a határ- forgalmi és a határüzleti kérdéseket minden hónapban megbeszéljük. Most éppen ők jönnek át, szóba hozzuk majd a pápalátogatást is. Azt kérdezem: felkészültek-e Kelebián arra, ha ezen a határszakaszon, a vasúti átkelőhely közelében, odaát élesedne a helyzet. A kerületi parancsnoksággal állandó összeköttetésben vannak, így ha kell, azonnal megkapják az utasítást és kellően intézkednek. Az információcsere, persze, kölcsönös. Ha Kelebián különleges dolgot tapasztalnak, abban a pillanatban jelentik a halasiaknak. Az ostromnak még nincs vége A tompái határátkelőhelyre vezető út szélén egymással vetekednek a különféle boltok, vendéglők, melyek ajtajai hét végén is nyitva állnak. Nocsak, megint rosszkor jöttünk, hiszen alig- alig van dolguk a határőröknek, ezúttal nem a falu másik végén kígyózik a kocsisor. Persze, szombaton és vasárnap más a helyzet. — Kérem szépen, ha Dobó Pityu egri várvédő volt, akkor Mátyás Pityu mostanság tompái várvédő —jelenti ki nem kevés iróniával, a török invázióra célozva Mátyás István százados, parancsnokhelyettes. — Az ostromnak még nincs vége, de az a jó, hogy ez nem olyan háború, mint a jugoszlávoknál. Tompa — Szabadka. Közúton a legkényelmesebb, leggyorsabb útvonal. Ezt régen „felfedezték” már a magyarok, főleg azok, akik csak egy-két órára ruccannak át a rokonokhoz, vagy még inkább az áruházak italospultjaihoz. Sokan gyalogosan sétálnak át, a távolság sem nagy. Szinte mindenki szombaton és vasárnap kerekedik fel, nem csoda hát, hogy a határnál várakozni kell. Amikor pedig a szovjetek is jöhettek, kész „Vörös tér” volt a tompái átkelő előtti terület, legalábbis így „becézték” a határőrök a „látványt”. Akik pedig odaátról érkeznek? Köztük is vannak vásárlók, rokonlátogatók. És újabban olyanok, akik több pakkal érkeznek, s a határ innenső oldalán maradnak egy ideig. Szabadkáról jövünk — mondja az autó lehúzott ablakára könyökölve egy őszes hajú. szemüveges úr. — Szerencse, hogy hétköznap hamar átjutunk. Két hétig szeretnénk Jánoshalmán maradni, a rokonoknál. Sógoro- mék is ott laknak. Arra nem gondoltunk, hogy menekültként jöjjünk, hiszen mindenünk odaát van. És hál’ istennek, Szabadkán nincs lövöldözés. már soha nem élhetnek olyan nyugalomban, mint eddig? Lehet, hogy mire újból hazamehetnek, a házuk se lesz már meg? Szörnyű ez, ezt tessék megírni. A határállomáson csend, nyugalom van. A kelebiaiak a Vajdaságban élő rokonaikhoz ugyanúgy, mint eddig, gyakran kimennek és őket is sűrűn meglátogatják a határ túloldaláról. Nincs semmilyen korlátozás, remélhetőleg nem is lesz, bárki útra kelhet. A határőrök, a katonák, a tisztek is, igaz, nekik be kell jelenteniük utazási szándékaikat a feletteseiknek. A vasútállomás a megszokott, falusi képet mutatja. Meglehet, nem alkalmas időben szemlélődünk, hiszen ahogy hallom, az éjszakai órákban van a legnagyobb nyüzsgés. Most csak a távíró prüttyög, a vasutasok pedig a déli híreket hallgatják. Régebben hat pár vonat és a hét végi autós szerelvények futottak át Kelebián, most huszonnyolc járattal kell számolniuk a vasutasoknak, a határőröknek, a vámosoknak. Nyilvánvaló, hogy a máskor az ausztriai és Magyarország délnyugati határán át közlekedő nemzetközi vonatok is Kelebia felé kerülnek. A hazautazgató törökök itt is új helyzetet teremtettek, mert hiszen a vonaton vízumot is válthatnak. Nemsokára teljesen kihal a kelebiai állomás, hiszen a Meridián expressz elindult. A vámosok kis csapata az iroda épülete felé tart. A vámhivatal parancsnokhelyettesét, Tartott Tibort kérdezem Most nem volt semmi probléma az ellenőrzés során összegzi az iméntieket. - Tulajdonképpen a vonatok félórát, háromnegyed órát állnak, nekünk ez idő alatt végeznünk kell. A háborús helyzet miatt nagyobb a forgalom, de ennél többet nem észlelünk belőle, szerencsére. Menekültekkel nem találkoztunk még, legalábbis az utasok ilyen szándékaikról nem szóltak az ellenőrzés során. Nem maradnak el a „konyakturizmus’' képviselői, vannak akik naponta többször vonatoznak Szabadkára és vissza. Jól ismerjük már őket, nem tudnak kicselezni sem bennünket, mert a rejtekhelyeiket is felfedeztük már a kupékban. A vágányok között bóklászok. A jugoszláv határ Kelebiától, vasúton, négy kilométer, onnan pedig Szabadka még hét. Ezt a távolságot sokszor megtette már a határőrség kelebiai parancsnoka, Gyarmati József őrnagy is. Huszonhét évvel ezelőtt jött Kelebiára. Sorkatonai szolgálata után hivatalos állományba került. Ismeri a községet és őt is ismeri mindenki. — Sokáig kórházban voltam meséli. — Mindennap meghallgattam a híreket, mi újság van déli szomszédainknál. Alig vártam, hogy újra munkába álljak, hiszen azt is jól tudtam, Kelebián megnövekedtek a tennivalók. Örülök annak, hogy a jugoszláv kollégákkal ugyanolyan jó a kapcsolatunk, Délután négy óra. Bajához közeledve átlátni a megyehatáron túlra, ezúttal Baranyába. Távolban a Mecsek vonulata. Hercegszántó felé vesszük az irányt, a megye legdélebben fekvő településére. Ha nem is a világ végén, de nagyon messze van az a pont, ahol az államhatár húzódik. Ebben a községben magyarok, szer- bek, horvátok (sokácok) élnek együtt békében. Hogy valóban béke van-e? Ez egy következő látogatásunk témája lehet. Most a határra igyekszünk. Nem szóltunk erről senkinek sem, most aztán kiderülhet, hogyan fogadják a határőrök a hívatlan látogatókat. Az árnyas gemenci erdőn túl van Hóduna, a szép nevű település, pár száz lélekkel. Azt nem mondhatjuk, hogy egy teremtett lélekkel sem futunk össze, mert a falucska kocsmája körül, és az onnan látható házak kertjében nem is egy embert látni. Dolgoznak: kapálnak, talicskán tápot tolnak, és beszélgetnek. Az elfáradt brigád a háztájiból jön, csak rövid időre pihennek meg a kocsmában, egy fröccs mellett, amit még az asszonyok is megérdemelnek. — Tudja, azt is beszélik, direkt lőttek át a határon — hallom a helyiektől a múltkori incidenset felidézve. — De ki, és hogyan bizonyítsa be, mi történt pontosan, inkább elismerték a jugo- szlávok azt, hogy a lövedék át is csapódhatott. Persze, mindent beszélnek. És talán félnek az itteniek; nagyobb baj is előfordulhat. Igaz, eddig nyugodtak voltak, a határ körül csak elvétve hallottak szökésről, vagy valami más esetről. Most meg közelít a háború. Az embereknek dolgozniuk kell a földeken, nem maradhatnak otthon. Egészen a határig húzódnak a megművelt területek, azokat nem hagyhatják „cserben”. Az őrsparancsnokságon vagy inkább az elhagyott épület udvarán söp- röget a katona. Nemrég került ide, azt sem tudja megmondani, van-e a közelben bolt vagy kocsma. Mutatja az irányt, merre induljunk a határra. Percek alatt odaérünk a Duna-gátjához. Onnan pedig gyalog megyünk az őrtoronyhoz. Majdhogynem egyszerre futunk be a „célba” a hercegszántói őrsparancsnokkal és helyettesével. Ügyesen „követtek” bennünket, időben értesítették az illetékeseket. Csakhogy mi ártalmatlanok vagyunk. Csupán látni akarjuk, hol ér véget az ország, hol húzódik a határ. — Nem mindenki erre kíváncsi! — szögezi le Szabó Róbert százados, őrsparancsnok, aki katonái helyett tájékoztat, merthogy ők inkább csak a feladatukat lássák el. — Nemrég román határsértőket fogtunk el, igen kalandos módon. Egyébként nincs úgynevezett határhelyzet. Az átlövés is a véletlennek tudható be, könnyebb súlyú határ- rendsértésnek minősítette a vegyes vizsgálóbizottság. Igen, itt vagyunk az „átlövés” helyszínén. Nem ragozható tovább az eset, legfeljebb annyiban, hogy azt is meg tudják mutatni, hol vette észre a katona a lövedék becsapódását. Nyom viszont nincs. A hercegszántói határőrök felkészülten, lelkiismeretesen végzik a rájuk bízottakat. Persze, itt, az őrtoronyban éjszaka, lehet, hogy egy kis félsz is előjön. Vagy nem? Ha netán váratlan fordulat következne be a határ közelében, akkor is igyekeznének helyt állni. — Uram, egy dolgot természetesnek kell vennie — fordul felém Kovács A tlila főhadnagy. — Nekünk is fel kell készülni arra, hogy a háborús helyzettel nemcsak a már adott határszajka- szon kell számolni, hanem itt is. Úgy érzem, megfelelően tudnánk követni az eseményeket. Erről még beszélni sem jó. És szomorkásán hallgatjuk az újvidéki rádió hírműsorát, hazafelé jövet. Rossz hírek. Az ég is elsötétül. Este kilenc óra van. • Meridián indul, most Kelebiáról. • A törökök már visszafelé jönnek. (Fotók: Straszer András)
