Petőfi Népe, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-01 / 179. szám
PETŐFI NÉPE 1991. augusztus 1., 5. oldal HETI SOROZATUNK Erdélyi történet írta: Halmi Sándor 3. Az időnyargalás pergett, s a nyárnak vége lett. Anyám egy reggel korán felkeltett. Különös gonddal megmosdatott és rám adta kedvenc „szép” ruhámat. Sötétkék ruhácska volt. melyhez széles, fehér, keményített gallért hordtam, nagy, acélkék máslis nyakkendővel. Nagyon büszke voltam rá. Csak azt sajnáltam, hogy a kokastollas kalapomat nem. viselhettem hozzá. De erről lebeszéltek. Helyette hátamra adták az iskolatáskát, és apám elkísért az első útra. Az újszerű élet néhány napra elfelejtette velem Mártont. Egy reggel azonban, amikor szokott utam a házuk előtt vitt el, észrevettem, hogy a kapu résén át villogó fekete szempár figyel rám. Azonnal felismertem. Ez csak Márton lehet. Megkértem apámat, hogy néhány percre nézhessek be barátomhoz. „Csak siess!” — szólt apám és lassan előrement. Beugrottam a kapun és ott láttam Mártont fülig pirosán, szemét a földre sütve, mint valami vétkest, aki bűnt követett el. „Márton — léptem hozzá — hát te nem jössz iskolába?” Barátom fekete szeme rám robbant, aztán csendesen elfordult. Nem válaszolt. „Miért nem felelsz?” Miért nem jössz te is velem az iskolába Márton?” Másodszor sem válaszolt. Erre megráztam a vállát: „Felelj Márton!” Szembekerültem vele, és felemeltem az állát. Szomorú fekete szemét könny borította, és akadozva csak annyit mondott: „Sándi, én nem mehetek ... én csak a te tisztiszolgád lehetek ... így mondta az anyám ...” És csendesen elindult a ház felé. Másnap reggel ismét észrevettem, hogy a kapurésen engem figyel. Megint be akartam hozzá ugrani, de a kiskapu zárva volt. Nem akarta, hogy bemenjek. Csak onnan, a kapu mögül figyelt. És figyelt minden reggel. Csikorgó tél lett, de ő rendületlenül ott állt a kapu mögött minden reggel, és gondolatban talán jött velem az iskolába. Lassanként szomorú lett nekem az a kapu. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de valahányszor cl kellett előtte mennem, valami összeszorította a torkomat. Aztán valamelyik téli délután azt hallottam, hogy Márton nagybeteg, valószínűleg meg fog halni. Nem bírtam tovább magammal. Óvatosan felöltöztem és átntentem hozzá. A kiskapu nyitva volt. Bekopogtam a házba. Az anyja nyitott ajtót s felderült a szomorú asszony arca, amikor meglátott. Márton ott feküdt a konyhában egy priccsen. Odaléptem hozzá. Piros volt az arca, fekete szeme fátyolos, de megismert. „Sándi . ..” suttogta. „Márton .. . hoztam neked valamit...” Kabátom alól kiemeltem a palatáblámat és odacsúsztattam a kezébe. „Neked adom és megkérem az édesapámat, hogy írasson be téged is az iskolába ... jövőre együtt járunk majd ... együtt tanulunk . . . csak ne halj meg. ..” Márton sápadt karjával melléhez ölelte a palatáblát, fátyolos szemébe lény szökött, és olyan csodálatos szépen nézett rám, mintha imádkozna: „nem ... nem halok meg Sándi...” Márton nem halt meg. Márton ma is él. Márton elvégezte a négy elemit és velünk együtt menekült az oláh be- özönléskor. Apja. anyja ránk bízta őt. Márton mérnök lett és tartalékos százados. Most velem együtt emigráns. Ő valahol Bajorországban, én itt. De elég lenne egyetlen szó és Márton — itt lenne. * Miért meséltem el ezt a régi, fakult kis emléket? Nem is tudom biztosan. Talán azért, mert mostanában a bajor- országi, kis, apró Mártonok sorsa körül jár az eszem, talán azért, mert valami ismét szorongatja a torkomat és át akarok adni a szomorú teherből egy keveset azoknak, akik ezeket a sorokat olvasták és megértették. • Koós Károly metszetével a történet lejegyzőjének emléke előtt is tisztelgünk. Legyen neki könnyű az angol föld ... k A FŐORVOS ELLENI VIZSGÁLAT MÉG TART Nem előny a hazai pálya Tavaly december óta folyik a vizsgálat, hogy mi okozta annak a két embernek a halálát, akik a megyei kórházban epekőműtéten estek át. Tragikus véletlen vagy orvosi mulasztás? A két elhunyt hozzátartozói egyértelműen az operáló orvost, dr. Tóth Csabát hibáztatják, s az eset után rögtön feljelentették. A vizsgálat elkezdődött, a főorvos ellen munkahelyén fegyelmi eljárást indítottak, s eltiltották a percutan- módszerrel végzett epekőmütétek- től. Érdekes azonban, hogy a pesti Korányi kórházban továbbra is operálhat. Mégpedig azzal az eljárással, amelyet a kecskeméti kórházban több mint fél éve nem gyakorolhat. Hogyan lehetséges ez? — Talán rehabilitálták ?—kérdezem dr. Tóth Csabától, aki lemondóan legyint. — Dehogy. Erkölcsileg nem is tudnának. De nem is bánom, csak engedjenek műteni. — Pesten operálhat. Miért? — Az igazgatóm kiadott egy papirt, hogy a Korányi kórházban csinálhatom, csak itt nem. Rajta múlik, hogy engedélyezi-e. — Ön elkövetett valamilyen hibát? Találtak valamit a vizsgálat során? — Sem az igazgató, sem én nem kaptam semmiféle hivatalos értesítést. Csak a hozzátartozók. — A hozzátartozók? — El tudja képzelni, mit éreztem? Egyik délután kivágódott a szobám ajtaja, és belépett három ember. Az elhunytak rokonai voltak. Az egyik vaskos jegyzőkönyvet lobogtatott a kezében és azt mondta: itt a bizonyíték ellened, te, gazember, és leköpött. Higgye el,,csak álltam rezzenéstelen arccal. Ők, persze, szidtak, fenyegetőztek. Végül a rendőrséget kellett hívnom segítségül. — A jegyzőkönyvben voltak önt elmarasztaló megállapítások? — Nem láttam a jegyzőkönyvet. Magánértesüléseim szerint Szegeden, az igazságügyi orvos szakértő a konkrét ügyben nem tartott elma- rasztalhatonak. — A vizsgálatot mégis folytatták, s ezek szerint még mindig tart. — Olyat még nem hallottam, hogy ne fogadják el az orvos szakértői véleményt. Az ügyet Debrecenbe küldték. Az az érdekes, hogy amikor már le akarják zárni, valaki mindig visszaküldi, vizsgálják tovább. Most éppen Pesten van. Sehogy sem akar összeállni a koncepció. Dr. Tóth Csaba szavaiból az is kiderül, hogy nem csupán a két esetről van szó. Szakmai berkekben magának az eljárásnak a jogosságát kérdőjelezik meg. T óth főorvos, persze, számtalan érvet tud felhozni az ügy mellett. Külföldi folyóiratokra hivatkozik, melyekben nemzetközi szaktekintélynek örvendő orvosok, professzorok adatokkal bizonyítják a percután módszer eredményességét. Több lapban szerepel dr. Tóth Csaba és teamja mint világelsők a veseöntvénykő percután eltávolításában. A Medical Defence Union az Egyesült Királyságban, az USA- ban és Németországban elfogadott módszernek ismeri el az epekő per- cutan eltávolítását. Nem vitás, a kórház orvos igazgatója szintén nincs irigylésre méltó helyzetben. Egyik oldalról az operációra sorakozók ostromolják, másik oldalról az elhunytak elkeseredett hozzátartozói. Ráadásul a szakma véleménye is megoszlik a kérdésben. Vannak, akik jónak, elfogadhatónak ítélik a módszert, mások viszont kételkednek. Az orvos igazgató, dr. Kovács A. Gábor is ezt teszi. Kérdésemre, hogy miért nem müthet Kecskeméten dr. Tóth, így válaszol: — Amíg az ügyet nem tisztázták, nem vagyok olyan helyzetben, hogy megindokolhatnám az engedélyezést. Igen komoly szakmai vélemények ütköznek, meg kell találni a gyógyításban ennek a beavatkozásnak a helyét. Az összes körülményt mérlegelni kell. Nem a módszer a fontos, hanem az, kinél, mikor, milyen feltételek mellett alkalmazható. Másrészt azt is vizsgálják: a kialakult szövődmények összefüggésbe hozhatók-e a beavatkozással. — Miért tart ez ilyen sokáig? — Alaposan kell tájékozódni, sok irodalmi adatot áttekinteni. A korrekt, objektív megítéléshez idő kell. Dr. Tóth Csaba azt mondja: nemzetközileg és országosan elismerik szaktudását, eredményeit, a házibajnokságon viszont megfogják a lábát. S hiába hivatkozik arra, hogy amit csinál, annak nemzetközi tudományértéke van, szembetalálja magát a kórház orvos igazgatójának véleményével, ami így hangzik: két ember meghalt, s amig nem tisztázódik az ügy, nincs mit tenni. Benkc Márta EGY LEGENDA VÉGE: ÉRTÉKESÍTIK • Parányi üvegház. • Konyha—nappali Legendák lengik körül, mióta csak megépítették Kecskeméten a Benkó-villát. Egyesjólértesültek szerint többszintes palotát, tenne kerek formájú, forgó franciaágyat, a ház mögött pompás kertet, csónakkikötőt és még ki tudja, miféle csodát rejt a 2,5 méter magas betonkerítés. A ház valóban nagyon mutatós. Körülötte a fű, a sövény szépen rendben tartva. Az udvaron 2x3 méteres üvegház, benne néhány paradicsompalánta zöldell. Pár lépésnyire innen egy nyári konyha zárt ajtajába ütközöm. Az ablakon benézve tágas, üres helyiséget látni. Hátrébb gondosan ápolt szőlőtőkék és gyümölcsfák között visz az út. Visszatérünk a házhoz. Az ajtózár könnyen nyílik. Az alagsorban garázs, konyha, kamra; feljebb egy furcsa formájú nappali, 2! kisebb hálószoba. A következő szinten fürdőszoba, mellékhelyiség, majd padlástér. Sehol egy bútor, egy virág. Az egész lakás kong az ürességtől. A ház lakója, az Észak-Bács- Kiskun Megyei Vízmű Vállalat volt igazgatója, Benkó Zoltán kiköltözött. A múlt szerdám adta le a kulcsokat. Ezt utódjától, Szekeres Istvántól tudom meg. A miértre, egyszerű a válasz. Egyrészt azért, mert az idén január l-jétől rokkantnyugdíjas lett. Másrészt; azért, mert a munkaügyi bíróság a fegyelmi elmarasztalás elleni fellebbezését elutasította. Ez pedig, ugye, egy szolgálati lakás, amiben csak a vállalat alkalmazottja lakhat. Benkó Zoltán tehát elköltözött. Nem mondta, hová. A Vízmű Vállalat most a két és fél éves használat után kifesti és felújítja az épületet. A füvet meglocsolják, megnyírják a sövénnyel együtt. Ezután értékesíteni szeretnék. Az igazgató pontos összeget nem mond, hisz ez sértené az üzleti titkot. Annyit azért elárul: legalább ÍO-15 millió forintra számítanak. A pénzt a vízmű szolgáltatási színvonalának javítására fordítja. Nemes célokra költik tehát az innen származó milliókat. Mert ahogy Szekeres úr fogalmaz: „vállalatunkkal szemben emiatt a ház miatt sok aggályoskodás merült fel. Ezzel egyszer s mindenkorra pontot szeretnénk tenni a Benkó-villával kapcsolatos mendemondák végére.” G. B. • Étkező—! nonyha. Furcsa formájú nappali mm .—. J C T * Kitárul a Benkó-villa kapuja
